Van kulcs a művészethez? Nényei Pál olvasásról, irodalomról, tanításról beszélgettünk

Ilyeneket mond, illetve ír Nényei Pál. Legutóbb a megyei könyvtárban volt őszinte.

Az irodalom visszavág és a Ne bántsd a Zrinyit! című könyvek szerzője, író, a budapesti Piarista Gimnázium tanára az őt meghívók szándéka szerint azért érkezett, hogy az iskolai kötelező irodalom környékén fogalmazzon meg valami fontosat. Nem tudom, okozott-e meglepetést azzal, hogy ezt az igényt nem közvetlenül elégítette ki, de az őszinteségi roham érdekfeszítőnek bizonyult. Pedig makacsul nem válaszolt az alapkérdésre: ha sok-sok kanonizált posztmodern szerző nem képes eljutni az olvasóihoz, akkor melyik könyvet ajánlja, melyik korosztálynak. Talán ebben az ellenállásban rejlik a lényeg: az olvasnivaló olykor saját életet él, többek között a befogadója pillanatnyi állapotának köszönhetően. Ez alól tán ő sem kivétel:

- Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt Gyarmati Fanni Naplóját kiadni. Radnóti költészete a Napló nélkül is olvasható, Fanni meg íróként nem elég izgalmas személyiség. Az meg, hogy Radnóti felesége volt, nem művészi probléma.

Ami Nényei Pál író-tanár számára nem okoz szívdobogást, azzal a művel nem foglalkozik az óráin, nem érezné hitelesnek Fotó: Pezzetta Umberto

- Pedig valószínűleg sokakhoz hozta közel Radnótit, hisz mindannyian kukkolók vagyunk, a költő magánélete érdekel bennünket.

- Elfogadom, de pont Radnóti kapcsán egyre több nem irodalmi szempont kerül elő. És az ő életműve különben is ezzel a problémával küzd: megáll-e a lábán a szerző életrajza nélkül?

- Nyáry Krisztián híres írók, neves személyiségek szerelmi és magánügyeit bemutató könyvei is ezért népszerűek...

- Igen, mondhatjuk fontos, amit Nyáry Krisztián csinál, hiszen kapcsolódási pontokat talál a művészekhez. De az nem biztos, hogy a művészethez is. Amit ő tesz, természetesen elfogadható gesztus, hátha áttételes módon, de végül eljutnak a művészek művei is újból a közönséghez.

- Árt-e az irodalomnak vagy az értelmezésének a jelképekben való kommunikálás? Ma már a fiatalok két szmájlival, kis sárga érzelemjelekkel kifejezik ugyanazt, amit száz éve mondjuk ezer oldalnyi regényben mondott el a szerző.

- Egy szmájli nem helyettesíthet egy nagyregényt. Erre nem alkalmas. Ettől még a fiatalok semmivel sem éreznek kevesebbet, vagy máshogy, mint elődeik, csak a nyelvi készletük nincs meg a kifejezéshez. Kavarognak az érzések, de nincs hozzájuk nyelv, még ahhoz se, hogy saját maguknak megfogalmazzák őket. A folyamat következő lépése az érzelmek sekélyesedése lehet. Kosztolányi nyomán szólva, amilyen gazdag a nyelvem, olyan finom a gondolkodásom.

- Mégse lehet lemondani egyetlen gyerekről se. Szokták mondani, az elitgimnáziumban sokkal könnyebb az irodalomtanár dolga, próbálná meg ugyanazt a nehezebb oktatási terepeken.

- Szerintem mindenki ki van éhezve arra, hogy saját magáról is gondolkodhasson a művészet segítségével. Lehet, hogy a szakmunkásképzőben még jobb is a helyzet, mert ott a diákokban még nincs a céltudatos elutasítás; hogy csak az fontos, amivel továbbtanulnak. A tanár feladata, hogy felkeltse az érdeklődést. Csinálja meg. Ott van az óra, ott a gyerek, csak dolgozni kell. Nincsenek halott lelkű diákok.

- Sokszor a felnőttek mondanak le a rájuk bízott gyerekről, mondván, úgysem érti meg a művészet számukra is bonyolult jelképrendszerét.

- Elszomorító, ha minduntalan választásokat várunk el. Azért vagyunk különböző emberek, mert másképpen reagálunk. Azt várjuk, hogy minden legyen egyértelmű. Dehát épp ezeken az egyértelműségen érdemes túllépni.

- A tanárok mit kezdjenek azzal, hogy a gyerekek szerintük nem olvasnak, holott a tanítványaik hosszú sorban állnak az ifjúsági lektűrök dedikálásakor? Egyébként is, mindenki olvas, minden percben találkozunk a betűkkel, főleg a telefonon.

- Persze, hogy olvasnak. Megdöbbentő, az embereknek milyen nagy igényük van arra, hogy viszontlássák leírva a saját életük történéseit. Lehetne sorolni az ifjúsági irodalomnak nevezett műveket. Az csak az én bajom, hogy ezek a művek gyakran nem művészi módon közelítenek az élet nagy kérdéseihez .

Nényei Pál úgy véli, a művészet - annak ellenére, hogy kulcs az élethez, méghozzá sokkal inkább, mint a pszichológia - oda jutott, hogy a befogadása előtt egyre tanácstalanabbul toporognak az emberek. Nem tudjuk, mit kellene kezdeni a műalkotásokkal. Mint mondta, ő úgy védekezik, hogy amelyik mű számára nem érdekes, nem személyes ügy, azzal nem foglalkozik az órán, mert nem tudna róla hitelesen beszélni.

- Ha érzékenyen reagálunk saját életünkre, könnyen megtanulunk olvasni, hiszen az írók ugyanezt teszik: érzékenyen reagálnak a saját életükre.