Tandori Dezső (1938-2019) emlékére

A személyes kultúrsznobizmusról üzennék először. Halálhíre után, noha soha nem találkoztam vele személyesen, elzarándokoltam a budapesti Duna-partra, a Lánchíd utca 23. szám elé. Itt lakott születése óta. A Várkert Bazár tőszomszédságában álló, valaha szebb napokat látott bér­palota negyedik emeletének sarokerkélyén ott lengett a fekete zászló. A folyó és a ház közti villamossínekre hajoló fák száraz ágain nem ült egyetlen veréb sem. (Ismeretes, Tandori egyik, a szokottnál is hallgatagabb korszakában, a hetvenes-nyolcvanas években szintén műfordító feleségével verebeket gondozott, velük élt, Szpéró nevű tollas-szárnyas barátja nyolc évig volt a szobájuk vendége.)

A folyóparti forgalom azon a február közepi napon is szenvtelenül haladt, ahogy, gondolom, 1938, azaz a születése óta mindig, leszámítva a háborús éveket. (Első otthoni éjszakáját újszülöttként két összetolt fotelban töltötte, írta.) A kaputelefonok gombjai között sokáig néztem a nevét.

S ha már a kibeszélésnél tartunk. Engedélyt kaptam rá, hogy kifecsegjem: a zalai származású Szálinger Balázs József Attila-díjas költő, a Hévíz folyóirat korábbi főszerkesztője minden új kötetét elküldte Tandorinak. Soha nem találkoztak, a nagy öreg soha nem reagált a küldeményekre. Majd néhány héttel a halála előtt kézzel írt levelet küldött Szálingernek, melyben tudatja, figyelemmel kísérte a fiatal pályatárs művészetét, restelli, hogy nem adott erről mostanáig hírt, de azért üzeni, Balázs „legyen csak továbbra is pozitívum”. Ki tudja, talán utoljára átnézte az elvarratlan szálakat, valamit érezve? Egyébként ő volt az a tollforgató, aki a két­ezres évek első évtizedében is írógéppel írt, postai úton küldte cikkeit a lapoknak, ahol – beíró gépíró rég nem lévén – maguk a szerkesztők írták a számítógépek memóriáiba.

Mitől fogalom a neve? Mitől érzi magáénak minden szerző, akárhol is áll a felhasogatott jelenkori irodalmi csatatéren? Azért, mert ő az első avantgárd utáni posztmodern, a vagány vers- és szövegújító. Akit indulásakor azonnal elismertek. A magyar–német bölcsész szakon végzett, Nemes Nagy Ágneshez és köréhez erősen kötődő költő Töredék Hamlethez című első verseskötete 1968-ban jelent meg, élénk és pozitív visszhangot keltve. Négy év múlva az Egy talált tárgy megtisztítása című összeállítás már némi értetlenséggel találkozott. (Eredeti címe „Rimbaud a sivatagban forgat” lett volna, hogy a kiadói kultúrpolitika miért nem engedte, máig rejtély.) Írói, költői, műfordítói termékenysége legendás, amikor egyszer meghívták Berlinbe műfordítói konferenciára, s meglepetésre el is ment, 254 maga fordította kötettel büszkélkedhetett, csak német nyelvből. De a legnagyobb nevű angolokat, amerikaiakat is ő ültette magyar nyelvre. Ritkán adott interjút, de akkor őszintén. Az egyikből kiderül, akkor fordultak a madárnevelés felé, amikor végleg le kellett mondaniuk a gyerekáldásról.

Az írás mellett rajzolt, persze főleg madarakat, gyerekkönyveiben pedig medvéket. Apropó, állatok. A madárkorszak után utazni kezdett, bejárta Európa nagyvárosait. Ebből született az 1991-es Koppar Köldüs, ami Koppenhága, Párizs, Köln, Düsseldorf nevét rejti, a „kopár koldus” szókapcsolat kifordításával. Aki természetesen ő maga. Főképp a lóversenypályákat látogatta külhonban, az élmények a saját élet rezdüléseivel együtt kerültek a könyveibe.

A Nemzet Művésze, a Kossuth-díjas és József Attila-­díjas Tandori imádta az anag­rammákat, Nat Roid álnéven krimiket, Hc. G. S. Solenard néven pedig fantasztikus regényt írt.

Emléktúrámat a Lánchíd sörözőben, egykori törzshelyén fejeztem be. Két deci száraz házi fehérbort ittam, a pohár alján hagytam egy ujjnyit. Ahogy ő…