Rancsó Dezső színművész kapta idén az Agárdy-emlékláncot

Egyik lába itt, a másik ott, a határon innen és túl. Lehetne ezt elhivatottságnak nevezni, de jogos önvédelemnek is. Rancsó Dezső Komáromban sztár, Budapesten a Magyar Színház tagja. A VII. kerület közepéből ritkán indulnak sztárkarrierek, ide inkább érkeznek, aztán maradnak. Rancsó Dezső a huszonegyedik évadát kezdi a Magyarban, akkor érkezett, amikor Iglódi volt az igazgató és Nemzeti volt a színház. Az egyik éppen ott van azóta már, mint a másik.

Rancsó maradt, eltemette az igazgatóját és takarékra állította a fővárosi álmait, azokat, amelyek a kilencvenes években egyébként mind valóra váltak. Rómeó és Hamlet volt Veszprémben, Júdás a Jézus Krisztus Szupersztárban Kecskeméten, és mert beskatulyázhatatlanul képességes, ugyanott a Kukorica Jancsit is adta. Nem nagy ügy. A hangja bármilyen teret betölt, és már előbb is, mintsem a mikroportot föltalálták volna.

Aztán mégis pesti színész lett, miközben színészi vágyait követve lassan körbejátszotta az országot. Veszprémben volt Ádám, Békéscsabán Scapin. A feladatot nézte, és nem a kilométereket. Aztán letelepedett, családos színész lett Budapesten és kihívásokra kész Komáromban, hiszen amúgy is felvidéki. Ógyallán született, Hetényben volt gyerek, de sokkal inkább gyerek-, majd kamaszszínész, mert – mint a magyartanárok büszkesége – egyik szavalóversenyt nyerte a másik után, és a helyi színpad tagjaként aratta az ifjonti sikereket. A pozsonyi Színház- és Zeneművészeti Főiskolára már csak két év katonaság után vették fel, miután a hadseregben színpadképesre pallérozta a szlovákját.

A komáromi vizsgaelőadásokon találkozott azokkal a rendezőkkel, akik aztán Magyarországon meghatározták a pályáját. Így vált kétlakivá. Ha arról beszél, hogy a komáromi közönség bravóitól alig tudja visszanyelni a könnyeit, neki el is lehet hinni. Testközelségből, a bőrén érezhette milyen az, ha csak két színháznyi lehetősége van a nézőnek, hogy az anyanyelvén szóljanak hozzá a színpadról.

Rancsó sosem szakadt el a szülőföldjétől, és boldogan játszik Komáromban, ahol a nevére azonnal megtöltik a színházat a nézők.

Pesten nem biztos, hogy minden adódó szerepében egyforma öröme van, de a kollégák mindig hálásak, ha ő a partnerük. Mert bele lehet nézni a szemébe, mert megbízhatóan és pontosan ott tart a lelkében és az idegrendszerében, ahol a jelenetben kell, mert jó tőle végszót kapni és lendületet, mert fékezhetetlen játékkedve van.

A Magyar Színház nem az a hely, ahol két marokkal szórnák az állami kitüntetéseket, így aztán neki is be kell érnie a kollégák elismeréseivel. Hol legjobb főszereplő, hol legjobb epizodista díjat adnak neki, és az idén az Agárdy-emléklánccal végkép magukhoz és a színházhoz láncolták. Rancsó Dezső a társulatnak és Agrády Gábornak köszönte meg a kitüntetést és azt a lehetőséget is, hogy még állhattak egymás mellett az idős színésszel a színpadon.

Jobb lesz, ha vigyáz, mert ha így megy tovább, jönnek majd azok a fiatalok, akik róla beszélnek így: még álltam Rancsóval egy színpadon, kaptam tőle végszót azon az elképesztő hangján, és kérhettem tőle tüzet a színészbejáró előtti kispadon.

Semmi sem tartja vissza attól, hogy majd nagy öreg legyen – olvasható Sándor Erzsi A színházhoz láncolva című írásában a kultura.hu oldalon.

Borítókép: Rancsó Dezső (jobbra) Laki szerepében és Takács Géza mint Mirko Dušan Kovačević A maratonfutók tiszteletkört futnak című balkáni fekete komédiájának fotós próbáján a Pesti Magyar Színház nagyszínpadán