Kanizsai házak és lakóik: Tarnóczky Attila izgalmas tanulmánya

Erről a könyvtár igazgatójával, Czupi Gyulával és  Tarnóczky Attilával beszélgettünk.

– Tarnóczky Attila évről-évre azzal örvendeztet meg minket, hogy folyamatosan bővíti hatalmas helytörténeti munkáját, a Hol, mi?-t, melyben utcánként ismerteti a város történetét – bocsátotta előre Czupi Gyula. – Többször emlegettük már, ha ezt kinyomtatnánk, akkor mekkora hatalmas munka lenne, de még soha nem jutottunk el addig, hogy meg is tegyük. Legutóbb, mikor azt mondta Attila, hogy már 2000 oldal körül jár, elkezdtem azon gondolkodni, hogyan lehetne ezt a helytörténeti kincset mégiscsak megjelentetni papíralapon. Hat darab kötet készült, melyek egyenként is meglehetősen vaskosak. Ezek természetesen, kölcsönözhetők.

– Most 2100 oldal körüli az anyag, de ez rengeteg, várostörténeti értékű fényképet is tartalmaz, melyek sok érdekes információt hordoznak _ hallottuk Tarnóczky Attilától. _ Nagy öröm számomra, hogy most már ismeretlenektől is kapok fényképeket, természetesen a modern kor vívmányainak köszönhetően digitális formátumban. Remélem, erre a segítségre a továbbiakban is számíthatok.

Czupi Gyula és Tarnóczky Attila a Hol, mi? sorozat köteteivel. Fotó: Szakony Attila

Tarnóczky Attila jelezte: annyiban határkő is a Hol, mi? kinyomtatása, hogy most ért végére a Zala és a Zalai Közlöny könyvtár által digitalizált lapszámai ismételt áttanulmányozásának.

– Korábban már elolvastam a Zalai Közlöny két világháború közti számait, de „beszűkült érdeklődéssel", kizárólag a várostörténeti táblák lehetséges tartalmára fókuszálva – nyilatkozta. – Most más szemmel tanulmányoztam az újságokat és meg kell, hogy mondjam, ahogy közeledünk 1945-höz, egyre szomorúbb az akkori híradásokat olvasni, szemben mondjuk a Monarchia-kori Kanizsa történetével.

S hogy lesz-e, lehet-e folytatása a Hol, mi?-nak?

– Már rég nem csak a házak története után kutatgatok, hanem a benne élők élettörténete után is, abban a reményben, hogy egy-egy „sztori" mosolyra készteti az olvasókat – közölte a szerző. – Mesélek egyet 1941-ből. Akkor álltak neki építeni az új felsőtemplomi részt, az egész szervezést és a kivitelezést Longauer Imre hittanár vezette. Anno az építkezés még nem uniós forrásokból történt, hanem közadakozásból, tehát kevés volt a pénz. Miközben a régi berendezés értékesebb részét megkapta a múzeum, volt, amit eladtak, így például a padok a nagybakónaki templomba kerültek, Szent Antal szobrát pedig a felsőrajki templomnak értékesítették. Száz pengőt kapott érte a Felsőtemplomot építő csapat azzal a feltétellel, hogy a szobrot el is szállítják ők Felsőrajkra. Viszont ha lovaskocsival oldották volna meg a fuvart, akkor az elviszi a 100 pengőt... Ezért Longauer Imre fogta magát, kiment a vasútállomásra (Szent Antallal természetesen), felmutatta kedvezményre jogosító utazási igazolványát és félárú jegyet váltott magának a harmadosztályra. Szent Antalnak meg egy teljes árút és együtt elvonatoztak Felsőrajkra... Hogy a kérdésre is válaszoljak: hogyne lenne folytatás, mert manapság megfordult a dolog. Hallok egy érdekes történetet és aztán ahhoz keresek házat vagy házakat. Kunics Zsuzsa muzeológus például rendszeresen megosztja velem kutatási eredményeit. Igazgató úr pedig nemrég hívta fel a figyelmemet, hogy Sík Sándor költő Kanizsán írta egyik versét. Már kerestem is hozzá kanizsai házat...