Itt az ideje, hogy baloldali „ikonok” hulljanak a porba

A kötetek soha nem látott részletességgel, rendkívül hiteles forrásokra építve, csaknem ezer archív fotóval illusztrálva dolgozzák fel a magyar történelem egyik legvéresebb korszakát 1919-től az '56-ot követő megtorlás időszakáig – írja az Origo újságírója, Vági Barbara.

Rákay Philip szerint a XX. század alapos ismerete nélkül nem érthetjük meg azt sem, miféle értékharc dúl a mai magyar és európai politikában. „Számomra teljes mértékben kiderült, hogy a baloldali világ ideológiai és történelmi előképe gyilkos ösztönökre, hazug eszmékre alapított súlyos tévedés volt. Nem csoda, hogy a magyarok az elmúlt száz évben egyértelműen kinyilvánították, önként csak igen ritkán kérnek ebből a politikai garnitúrából.”

Olyan borzalmakkal szembesültünk, hogy azt gondoltuk, nem bírjuk tovább

„2015-ben kezdtük a kutatómunkát, s az volt a célunk, hogy végre kíméletlenül igaz, összefüggéseiben megérthető – és éppen emiatt – új narratívát meséljünk el az 1945 után történtekről. Sokan próbálták bemutatni az elmúlt évtizedekben e korszakot, vagy annak egy-egy részletét. Olvastam remek könyveket a témában, de talán nem túlzás, ha azt állítom: ennyi kiváló történész és szakértő, ilyen mennyiségű megdöbbentő idézet a korszakot alakító politikusoktól – nem is beszélve a hős szabadságharcosok megrázó visszaemlékezéseiről –, közel ezer archív fotó társaságában még nem jelent meg egy dupla kötetben” – mondta Rákay Philip.

A Szabadság tér ’56 című könyv kilencszáz oldalas, két kötetből áll, és igen felkavaróan mutatja be a szabadságharc előzményeit, az 1945 utáni kommunista világot, annak fő bűnöseit és áldozatait, valamint az 1956 utáni kegyetlen megtorlás időszakát.

„Az én generációm nem tanulhatott igazat ’56-ról. Ami persze nem csoda, hiszen Kádár aljas, legvidámabb barakknak csúfolt szocializmusa 1956-ban, vérben született. Magyarok vérében, penészes szagú pincékben és börtönudvarokon, ahol kenderkötélen lógtak a nemzet legjobbjai. Ezért volt tabu mindez akkoriban.

A XX. század elhallgatott, elhazudott történeteit – például Trianont, a Tanácsköztársaság rémtetteit, a kékcédulás választásokat, vagy épp a gyilkos kommunista terrort – évtizedeken keresztül tudatosan eltitkolták, senki sem akart beszélni róla. 1990 előtt persze nem is lehetett.

„A rendszerváltoztatás idején pedig elmaradt a számonkérés, és még a Zétényi-Takács-féle lusztrációs törvényt sem sikerült keresztülvinni, amely legalább kimondhatta volna a főbűnös kommunista-szocialista elvtársak közfunkcióból való kizárását. Ennek aztán az lett a következménye, hogy egy szempillantás alatt olyanok kezdték újra uralni a magyar politikai-gazdasági életet – és közülük néhányan mind a mai napig jelen vannak, és menetrendszerűen kioktatnak bennünket demokráciából –, akik családilag közvetlenül érintettek voltak az 1956 utáni rémtettek elkövetésében, majd a 80-as évektől az MSZMP politikai hatalmának gazdasági erőre való konvertálásában. El is hiszem, hogy sokakat ma is kényelmetlenül érint e téma – felmenőik bűnei, és az erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető, átmentett, majd megörökölt vörös vagyon miatt. Nem is vagyok népszerű ezekben a »kultúrkörökben«, persze nem is törekedtem erre soha. Arra viszont annál inkább, hogy a szabadságharc 60. évfordulójára készült tévésorozatban teljes valójában feldolgozzuk a kommunisták bűnlajstromát, ahogy a bátor '56-os hősök világraszóló tetteit is, ha már az ötvenedik évfordulón – egyéb, objektív körülmények miatt – erre nem volt lehetőség...”

A tévéműsor állandó történész szakértői, Szerencsés Károly és Horváth Attila jogtörténész – ma már alkotmánybíró – voltak a legfőbb segítői a főszerkesztőnek és Rákay Philipnek. Rajtuk kívül számos szakértőt szólaltattak meg, olyan kutatókat, akik évtizedek óta behatóan foglalkoznak a XX. század ezen időszakával. És persze főszerephez jutottak a ma is köztünk élő ’56-os hősök is.

„A jóisten megadta a lehetőséget nekünk, hogy feldolgozhassuk az ’56-os szabadságharc előzményeit és következményeit.

Borzongató érzés kézbe venni ezt a könyvet, amely minden egyes lapjával azt üzeni: az igazságot nem lehet többé elhazudni.

A műsor forgatásának úgy a felénél jártunk, amikor a szerkesztőim és én magam is úgy éreztük: nem bírjuk tovább, mert befogadhatatlanul sokat hallottunk, olvastunk már az emberi kegyetlenségről. Nálam egyik éjjel, egy visszaemlékezés olvasásakor szakadt el valami, amikor arról mesélt egy túlélő, hogyan taposták ki a magzatot egy állapotos asszonyból az Andrássy út 60.-ban, majd nyalatták fel vele. Drámai volt. A kollégákkal egymásban tartottuk a lelket, és azt mondtuk: bármennyire is megvisel bennünket, ezt a magyar tragédiát is ugyanolyan kíméletlen őszinteséggel és alapossággal kell megmutatnunk, ahogyan például a holokausztot feldolgozták. Emberi fájdalom, szenvedés és annak megítélése között tilos különbséget tenni.”

A televíziós sorozat izgalmasan, különleges képi világgal mutatta be a magyar történelem ezen időszakát, s több százezren nézték hétről hétre a tévében a Szabadság tér ’56-ot, amely 2016 végéig tartott.

„Ezután kezdtem írni a könyvet. Két évig készült a kézirat, zajlott a fotók válogatása és a grafikai munka. Próbáltuk a könyveket is hatásosan összeállítani, hogy hasonló élményt nyújtsanak, mint a sorozat. Ha valaki csak átlapozza őket, és nem olvas bele, akkor is kap egy hihetetlenül erős vizuális benyomást arról a nyomasztó világról, amiről beszélni akarunk.”

Ebből a fertőből szökkent szárba a magyar baloldal

A könyv kronológiája 1919-ben kezdődik, és nem az ötvenhatos eseményekkel. Rákay Philip azt mondja: nem véletlen a távoli kezdés, azért indul az első világháború lezárását követően a történetmesélés, mert csak így értheti meg az olvasó 1956 valódi előzményeit.

„Az ősbűn 1919-ben eredeztethető. Az I. világháború addig nem tapasztalt, tömeges pusztulást hozó traumája után az emberek egy időre kiábrándultak az alkotmányos eszmékből. Ezt a hullámot lovagolták meg a Szovjetunióból Magyarországra importált kommunista ügynökök, akik 1918 novemberében azzal a küldetéssel alakították meg a Magyar Kommunista Pártot, hogy bármi áron fel kell építsenek egy szovjet típusú politikai rendszert hazánkban. A háború miatt morálisan teljesen kizökkent, elkeserítően felbolydult világban a kommunisták a legjobb táptalajra leltek, így 1919-ben Magyarországon – a szó szoros értelmében – köztörvényes bűnözők alakíthattak kormányt – Kun Béla vezetésével.

Örökkévalóságnak tűnő 133 napig nyögte a magyar nemzet az úgynevezett Lenin-fiúk kegyetlen, gyilkos terrorját, de ténykedésük, immoralitásuk fojtó következményeit a mai napig nem tudta teljesen kiheverni. A véres Tanácsköztársaság 133 napja ugyanis sok mindent összekuszált a fejekben és a néplélekben. Nem szabad elfelejteni, hogy például Nagy Imre – a mai magyar baloldal egyik példaképe – 1918-19-ben a Szovjetunióban a helyi bolsevikok munkájába bekapcsolódva kapott kiképzést, ott szervezte be őt a kommunista titkosszolgálat, s 1921-22-ben már a szovjet Belügyi Népbiztosság, majd a Vörös Hadsereg hírszerző osztályán szolgált. 1921 májusában például azzal a feladattal küldték Magyarországra, hogy épüljön be a Szociáldemokrata Pártba, és próbálja minél inkább balra tolni a szervezetet. Ki is penderítették, amikor rájöttek valódi küldetésére. Az ő történetéből is látszik, hogy a Kommunista Internacionálé 1918-től folyamatosan elkezdte aktiválni saját »deszantos« ügynökeit a különböző európai országokban – így Magyarországon is. Így érkeztünk el 1919-ben a Tanácsköztársasághoz, ami valóban a kommunista ősbűn kezdete. A Lenin-fiúk kegyetlenkedései leírhatatlanok.

Akasztóvonatok járták a vidéket, és aki ideológiájuk útjába állt – a falusi plébánostól a gazdákig, az értelmiségtől az arisztokratákig – mindenkit válogatás nélkül likvidáltak. Nagypolgári vagyonokat raboltak – mindezt persze az államosítás jegyében – saját zsebre is dolgozva.”

A könyvek hátulján korabeli idézetek olvashatók – mintegy felrázásként. Az első kötet Szamuely Tibor népbiztos mondataival indul. „A hatalom a mi kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. (…) A vértől nem kell félni. A vér acél: erősíti a szívet, erősíti a proletáröklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, amely az igazi kommün világához elvezet minket.” Félelmetes.

„Valóban az. Ebből a fertőből szökkent szárba a magyar baloldal, s ugyanitt folytatták Rákosiék 26 esztendővel a Tanácsköztársaság tombolása után, 1945-ben. A kettő között eltelt több mint két és fél évtizedben Horthyék – ahogy ez a történelmi inga természetéből következik – írmagját is igyekeztek kiirtani a szélsőbalos szervezeteknek. A baloldal – egyebek mellett – ezért gyűlöli a Horthy-korszakot...

Meggyőződésem, hogy a mai magyar balliberális világ szánalmas identitásválságának egyik okozója is éppen ez a fajta politikai gyökértelenség, ami részben a vállalhatatlan múltból, részben pedig az értékelvű baloldaliság ikonikus alakjainak szinte teljes hiányából fakad. Mert valljuk meg: Kun Bélához, Rákosihoz, Rajk Lászlóhoz, Gerőhöz, Apróhoz, Kádárhoz, Biszkuhoz és a többi pártkáderhez nehéz zsinórmértékként igazodni. S az is egyértelmű, hogy igen fájdalmas szembesítés lehet az imént felsorolt elvtársak mellé összehasonlításul gróf Apponyi Albertet, gróf Bethlen Istvánt, gróf Klebelsberg Kunót, vagy épp gróf Bánffy Miklóst állítani. Sem kulturális, sem intellektuális, sem emberi értelemben nem összemérhetők.

Persze tökéletesen látta ezt a különbséget a magyar társadalom jelentős része is. S bár a kegyetlen második világháborút követően nem volt olyan család, amely ne szenvedett volna el pótolhatatlan veszteségeket, s e szörnyű össznemzeti trauma után – az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon – alkalmuk lett volna az embereknek megbüntetni a korábbi rendszert, mégis épp az ellenkezője történt. A szavazatok 57%-át ugyanis a Független Kisgazdapárt szerezte meg – vagyis a régi polgári világ, a kommunisták pedig – szovjet segítséggel és minden létező hátszéllel – mindössze 16,9%-ot értek el. Teljesen nyilvánvaló, hogy a magyar társadalom nem kért abból, amit Rákosiék jelentettek.

Ám a nagyhatalmak csendes asszisztálásával, szovjet nyomásra mégis hozzájuk került az egyik legfontosabb tárca: a belügy. Mégpedig azzal a hivatkozással, hogy a háborús bűnösöket meg kell büntetni. Ez lett később az az ideológiai ernyő, amelynek takarásában a gyilkos diktatúrát elkezdték felépíteni. 1945-ben már szervezték a Politikai Rendészeti osztályt, majd 1946-ban Rajk László belügyminiszter létrehozta az ÁVH elődjét, az Ávót, a politikai titkosrendőrséget. Így érkezünk 1947 nyarához, a kékcédulás választásokhoz, amelyen a kommunisták közel 700 ezer embert – akikről feltételezték, hogy a nemzeti értékrend szavazói – egyszerűen kizártak a választói névjegyzékből, és úgy 300 ezer szavazatot – a hírhedt kékcédulákkal – elcsaltak. Megdöbbentő, de még ezek után – egymillió elcsalt szavazat birtokában – sem tudtak többségbe kerülni, mert a magyar nép még mindig azt mondta: továbbra sem kérünk a kommunistákból. Tisztán látható, hogy erre a politikai garnitúrára akkor sem volt vevő a magyar társadalom, és azóta sem túl sokszor.”

Végül a politikai terror válogatott eszközeivel ragadták magukhoz a hatalmat 1947-ben, s ekkor kezdődött a Rákosi-korszak 1953-ig, majd megalakult az első Nagy Imre-kormány. Aztán 1956-ban csoda történt – mondja Rákay Philip. Csoda, mert azokban a napokban diákok, munkások, értelmiségiek, vidékiek és fővárosiak egy emberként mondták, hogy nincs tovább hová hátrálni. Rákay Philip szerint nem a régmúlt idők története ez, hanem mindannyiunk közös jelene, hiszen Wittner Mária is itt él még közöttünk, és más ’56-os hősök is, akiknek a bátorságáért nem lehetünk elég hálásak.

„1972-ben születtem, s elképesztő belegondolnom, hogy abban az évben még jócskán ültek börtönben '56-osok. Wittner Mária például 1971-ben szabadult, s évtizedeken keresztül másodrangú állampolgárnak számított a saját hazájában, mert rajta volt '56 bélyege. Miközben a mai napig akadnak olyanok, akik elvtársi felmenőiktől örökölt – másoktól elkobzott, államosított, mára több száz milliós értékű – rózsadombi villákban hivatásszerűen rettegnek az állítólagos diktatúrától. Egy pillanatra se felejtsük el, hogy ez is itt él velünk!”

A szerző azt is elmondta, hogy aki elolvassa a Szabadság tér ’56 című könyvet, azt számos meglepetés érheti.

Például azért, mert eddig nem ilyen részletességgel ismerte ezt a megdöbbentő korszakot, és persze az is előfordulhat, hogy lesz, aki most ért meg valami igazán fontosat saját családja történetéről. Miközben szerinte itt az ideje annak is, hogy végre baloldali ikonok hulljanak a porba.

„A rendszerváltoztatás óta épp elegendő idő telt el ahhoz, hogy ma már kellő távolságból, az azóta előkerült dokumentumokra és a legújabb történeti kutatásokra hivatkozva őszintén beszélhessünk a baloldal emblematikussá emelt hőseiről, s elmondhassuk, kik is voltak ők valójában. Itt van például Nagy Imre alakja. Ő igazi moszkovita volt, „hivatásos forradalmár”, az NKVD – a szovjet Belügyi Népbiztosság – ügynöke, aki egyes kutatók szerint részt vett II. Miklós orosz cár és családja meggyilkolásában. Öt hónapos belügyminisztersége idején kezdődtek a B-listázások és a svábok kitelepítése – amelynek elszánt támogatója volt. Olyannyira, hogy egy nyilatkozata szerint még kevesellte is, hogy csupán 180 ezer svábot telepítettek és fosztottak ki, szerinte 500 ezret kellett volna. De Nagy Imre volt az is, aki 1951-ben – akkor már begyűjtési miniszterként – a magyar mezőgazdaság és parasztság történetének legszigorúbb kvótáját állapította meg, aminek hatására még a következő évi vetőmagot is be kellett szolgáltatniuk a gazdáknak.

Emiatt tömegek kerültek kilátástalan helyzetbe, sokan öngyilkosok lettek. Nagy Imre – Rákosihoz képest – eladhatóbb, szimpatikusabb figura volt, aki némiképp puhábban próbált politizálni, de amikor Moszkva úgy kívánta, bármikor kész volt önkritikát gyakorolni, és szovjet elvtársai utasításait kíméletlenül végrehajtani. Politikai realitásérzéke folyamatosan cserben hagyta, 1956. október 23-tól napokig sodródott, nem volt képes átlépni a saját árnyékát. Csak 28-án állt a szabadságharc oldalára, de ekkor már késő volt. Számomra egyetlen emberi pillanata akad: amikor bírái előtt nem kért kegyelmet.

És kik lehetnek a baloldal emblematikus hősei? Netán Rajk László, aki kommunista belügyminiszterként, az Ávó megszervezőjeként, a kommunista terror egyik kulcsfigurája volt, s aki a kékcédulás választások egyik felelőse? Az a Rajk, aki például a Pócspetri-perben tollba monda Olty Vilmos vérbírónak a halálos ítéleteket? Vagy Vásárhelyi Miklós, aki a koncepciós perként megkonstruált Pócspetri-ügy kapcsán – a Szabad Nép hasábjain a vádlottakról írva – horthysta gyilkosról és uszító plébánosról hazudozott? Netán az a Kádár János, aki az egyik nap még keresztfiát, a kis Rajk Lacikát lovagoltatta a térdén, másnap pedig tőrbe csalta a gyerek apját, elvitette és megkínoztatta az ÁVH verőlegényeivel? Majd Rajk akasztása közben boldogan koccintgatott elvtársaival, jutalmakat osztogatva egymásnak. És még hosszasan sorolhatnánk... Miféle emberek voltak ezek?”

Egy kontinenskormány által irányított Európai Egyesült Államok? Veszélyes fantazmagória

Rákay Philip szerint a nyugati véleménydiktatúra hangadóinak is illene megismerkedni a XX. századi magyar történelemmel, s akkor talán nem beszélnének annyi sületlenséget.

A nyugat-európai baloldal hasonló értékválsággal küzd, mint az itthoni. Azzal a különbséggel, hogy az ottani baloldalnak nem voltak gyilkos gyökerei, így a nyugati embernek nincs empirikus tapasztalata arról, mit is jelentett az az életellenes rendszer, ami hol kommunistának, hol szocialistának nevezte magát errefelé. Ezért álságos és felháborító, amikor a nyugati balliberális megmondóemberek – saját hatásuk alá kerülve – oktatnak ki bennünket arról, milyen szörnyű diktatúrában élünk mi itt Magyarországon, s lelkesen magyarázzák nekünk, mit is jelent a valódi demokrácia.

Azt persze sem kiköpni, sem lenyelni nem tudják, hogy van itt egy kormány, amelyet zsinórban harmadszor, szabad akaratából, kétharmados többséggel választott meg egy ország. Sok ez nekik. Ami persze érthető, hiszen mindeközben azt látják, hogy az ő szeretett politikai családjuk teljesen talajt vesztett, s hogy a mai magyar ellenzék tragikomikus állapotban van. Annak ellenére így van ez, hogy a ballib magyar sajtó változatlan intenzitással, vért izzadva próbálja sulykolni ennek az ellenkezőjét.

Néha, bevallom, azt várom, hogy mondjuk egy Bangóné által celebrált sajtótájékoztató végén, a Monty Python-csoport egyszer csak előlép a függöny mögül, és azt mondja: bocsánat, igazából mi voltunk, csak vicceltünk. Leírhatatlanul bornírt az egész. Ahogy az is teljesen abszurd, amikor ez a helyenként félanalfabétának tűnő csapat teljes szereptévesztésében önként földre veti magát, lehasal, kúszik-mászik és bezárt ajtóról pattan vissza – miközben láthatóan elhiszi, hogy ez a politikusi küldetés magva, belső lényege. De említhetjük Tordait is, aki arroganciájával jól hozza a modernizált Lenin-fiú figuráját, és csak hálásak lehetünk a sorsnak, hogy bicskanyitogató politikai performanszaihoz nem akasztóvonatot, csupán egy kamerás mobiltelefont használ.

Nem is beszélve a híres szélsőbalos politikai klán legújabb, „roppant haladó” üdvöskéjéről, aki mórikálva diktatúrázik, miközben lelkesen érvel az Európai Egyesült Államok kibillent ötlete mellett. S egy pillanatig sem érzi kellemetlennek, hogy ő maga minden áldott nap egy zsidó családtól rekvirált, majd az ő kommunista nagypapájának – az '56 utáni megtorlás egyik ismert alakjának – kiutalt rózsadombi villából indul el demokráciaféltő turnéjára. Teljes képtelenség. Pontosabban éppen az történik, ami oly sokszor lejátszódott már: ezek a politikusok félreértelmezik, vagy nem is hallják az ország hangját. Nem értik, hogy a bevándorlás kérdése nem egy egyszerű politikai termék. Ahogy azt sem, hogy az nem valamiféle eleve elrendelt dolog, hogy Magyarországon nyugalom és biztonság van. Nem akarják érteni, hogy mindezért a kormány irdatlan áldozatokat hozott.

S azt sem fogják fel, hogy ez nem lesz mindig így. Az ENSZ legfrissebb jelentésében az olvasható, hogy éveken belül tízmilliók indulhatnak el Afrikából és a Közel-Keletről a vízhiány és az éhínség miatt. Csak a szélsőliberális, nyitott társadalom falanszterében hívők nem képesek elképzelni, milyen világ vár ránk belátható időn belül, ha kontroll nélkül több tízmillió embert ráeresztünk Európára.”

Rákay Philip szerint a balliberális kánon azért nem bírja elviselni Orbán Viktort, mert erős, autonóm, patrióta nemzetállamok szövetségeként képzeli az uniót, nem pedig egy önfeladó politikát folytató, multikulti olvasztótégelyként.

„Európa attól csak gyengébbé válna, ha létrejönne egy kontinenskormány által irányított Európai Egyesült Államok. Ez egy veszélyes fantazmagória. Európa éppen attól lehet igazán erős, izgalmas és sokszínű, hogy a kontinenst alkotó országok önálló entitású nemzetállamként viselkednek, hiszen más nyelveken beszélünk, eltérő a kultúránk, a történelmünk, a szokásaink, kicsit más a gondolkodásunk és a habitusunk. De van valami, ami összeköt bennünket: egy évezredes sorsközösség, amely közös vallást, közös európaiságot jelent, és természetesen egy ebből fakadó, bizalmi kapcsolatokra építő, szoros gazdasági, védelmi érdekszövetséget. Be kell látni, hogy a magyar miniszterelnök harcos kiállása a normalitás diadaláról szól, a naiv idiotizmus és a teljesen félreértelmezett emberi szolidaritás álcája mögé bújtatott, szervezett migráció – azaz a nagyon is tudatos, destruktív, szélsőliberális gondolkodás ellenében.”