Hókirálynő a Griffben: Arc és test nélkül is uralkodik

Andersen klasszikus meséjét Szálinger Balázs, zalai származású József Attila-díjas költő átdolgozásában láthatják a gyerekek, a megyeszékhelyi közönség az Art Moziban.

Mihály Péter rendező, a Hevesi Sándor Színház művésze a színpadi megjelenés dinamikája érdekében kissé átszabta a történetet, új foglalatba helyezve a mesét. Kezdetektől velünk van ugyanis két idős hölgy, Mamika és Nénike, akik narrátorként fogják össze, idézik fel a bonyodalmakat.

Azokból pedig nincs hiány. Hiszen a két elválaszthatatlan barát, Gerda és Kay szoros összetartozása semmivé válik, amikor egy napon gonosz erőket hordozó szilánk fúródik a fiú szemébe és szívébe. Elillan a sok meghitt perc és közös élmény, a közönyössé, rideggé váló Kay mindennek csak a rossz oldalát képes meglátni és átérezni. A kihűlő kapcsolat, az érzelmi eltávolodás érzékletes szimbóluma, hogy a fiú a fagyos, messzi északra kerül, a hókirálynő birodalmába. A lényét fogva tartó jégpáncélt semmi más nem képes felolvasztani, csakis Gerda szeretete és hűsége. Az a forrás, amiből a lány is erőt merít, hogy barátját minden akadályt leküzdve megkeresse és visszavezesse önmagához.

A címszereplő, a dermesztő ölelésű hókirálynő nem kap arcot és testet az előadásban. Egy fehér ruhákkal megrakott fehér szekrény jelképezi szánját és birodalmát, amibe belehátrálnak a hozzá igyekvők. Ez az egyszerű, ám mégis elvont szimbólum tápot ad az absztrakciónak, amely mentén a hókirálynő tán az elidegenedés, a depresszió, a közöny megtestesítője is lehet.

Az egész előadást uralja a fehér, a fekete és a kék szín, amitől egyszerre elegáns és hideglelős az összhatás. A látvány Kiss Borbála munkáját dicséri, a hangulatot elmélyítő zene pedig Szemenyei János szerzeménye. A produkció többféle bábtechnikát alkalmaz, alapvetően az óriásbábok és az élő szereplők dominálnak. A testre ölthető, életnagyságú „bábjelmezek” jól betöltik a teret a mozi méretes színpadán, s a mozgás természetességét is ajándékul adják. A figurák teste, keze-lába a színészeké, csak a fej, az arc nem élő. Különleges hatást kelt, hogy a karakterek vonásaihoz nem társul tekintet, a bábok szeme üres, fekete rés. Rezeg ebben némi filozófia? Ki tudja, tán a mindenkiben megbúvó sötétséget, szomorúságot jelképezi, ami fölött hatalmat nyerhetünk jobbik énünk életre keltésével. Advent táján igazán beleférhet ennyi elrugaszkodás…

A színészek sokat dolgoznak a sikerért. A szövegmondás tiszta, szépen artikulált, az atmoszféra telített, a mozgás lendületes, esnek-kelnek, bújnak, másznak, ahogy a cselekmény megkívánja. Duna Orsolya Réka (Gerda), Csepregi Kovács Napsugár (Mamika) és Matola Norbert (Nénike) gyakorlatilag mindvégig jelen van, a Kay bőrébe bújó Ricz Ármin pedig, miután alapfiguráját beszippantja a fagy birodalma, varjúként, haramiaként és rénszarvasként is visszatér. Utóbbihoz az agancsot egy, a hátára erősített tonettfogas biztosítja… (A tárgyanimáció több szellemes példáját látjuk még.) Szolnok Ágnes és Lajhó Máté ugyancsak dzsókerként váltogatja szerepeit, új és újabb színekkel dúsítva, no meg humorral oldva az alaptónust.

A hókirálynő tetszik a gyerekeknek, a csendes végszó minden különösebb csinnadratta nélkül is célba ér. Figyelmük arra utal, hogy bár ez alkalommal kicsit több a gondolat, mint a móka és kacagás, ezt ők sem bánják olyan nagyon.