Hogyan működik a pánik lélektana? – Sebestyén Árpád volt az egerszegi Pszicho estek vendége

Kérdések

Egyebek közt ezekre a kérdésekre is választ kaptunk kedden este, a Pszicho estek sorozat legutóbbi összejövetelén a zalaegerszegi Keresztury VMK kávézójában.

A vendég ez alkalommal Sebestyén Árpád pszichológus, krízis­intervenciós szakember volt, aki 15 éve foglalkozik a pánik pszichológiájával. Doktori hallgatója a Pécsi Tudományegyetemnek és tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, továbbá rendszeresen foglalkozik profi focistákkal. Hiszen a sport világa sem mentes a krízisektől.

És a hétköznapi embereké sem. Kisebb-nagyobb krízisek meglehetősen gyakran érnek bennünket, s hogy megbirkózunk-e velük, az függ attól is, hogy a korábbi életünkben találkoztunk-e már hasonló szituációval, tehát létezik-e mintánk a megoldásra. Ha igen, jóval könnyebb a feldolgozás. Vészhelyzet akkor áll elő, ha a krízis túlnő a megoldási képességünkön, ha az eddigi megküzdési stratégiáink alkalmatlannak bizonyulnak.

Példaként

Ennek demonstrálására a szakember felvázol két szituációt. Az egyik egy közlekedési baleset, amelyben hárman életüket veszítik, és ketten súlyosan megsérülnek. A másik egy gigantikus dugó, amiben több ezer ember érintett, de nem sérül meg senki. Vajon melyik számít vészhelyzetnek?

– Bármilyen meglepő, az utóbbi – fejti ki Sebestyén Árpád. – A morál tiltakozik, hiszen a balesetben emberéletek vesztek oda, több család sorsa torkollt tragédiába. Ez igaz, viszont az ilyen helyzetek kezelésére jól begyakorolt sémák léteznek. Jönnek a mentők, a tűzoltók, a rendőrség, mindenki pontosan tudja a dolgát. A másik szituáció azonban sötét ló. Tömegeket érint, kiszámíthatatlan folyamatok indulhatnak el, s nincs kész forgatókönyvünk a megoldásra. Ilyen vészhelyzet volt a 2013. március 15-ei hóvihar is, pedig ott sem sérült meg senki.

A vörösiszap-katasztrófa

Sajnos nincs mindig ilyen szerencsénk. A 2010. októberi vörösiszap-katasztrófa, amelyben Devecser és több környező település utcáit elöntötte a tározóból kiömlő egymillió köbméternyi maró hatású zagy, tíz emberéletet követelt, s 150 volt a sérültek száma. Az ipari szerencsétlenség körüli krízis­intervenciós munkában részt vett Sebestyén Árpád is.

– Két alkalommal is kivonultunk, pedig ez ritkaság – meséli. – Természetesen ott voltunk az akut szakaszban, de újra kiszálltunk, amikor a tönkrement házakat bontották. Utógondozásra volt szükség, hiszen sokak számára egy élet munkája vált semmivé, ami igen erős érzelmi sokkal jár.

Mint elmondja, pánik- vagy vészhelyzetben másként kell viszonyulni az egyénhez és másként a tömeghez. Utóbbinál különösen kockázatos, ha a csoport tagjai egymást hergelik. A szakemberek arra törekszenek, hogy szót értsenek a csoport véleményvezérével, s lehetőleg konkrét feladatba csatornázzák be az izzó feszültséget.

– A 2010-es edelényi árvíznél több ezer főt kellett kitelepíteni. Ráadásul az összezsúfolt emberek kaptak egy fals hírt, miszerint átszakadt a gát. A hiteles tájékoztatás mellett az volt a legfontosabb feladatunk, hogy konkrét, célirányos tettekre sarkalljuk őket. Az ilyen szituációk­ban amúgy is mindig az aktuális helyzetre kell koncentrálni, nem lehet a jövőn rágódni. Akkor ott a cigányvajdától kértem segítséget, hogy pakolják le az éppen megérkezett vaságyakat. Az ő szavára pillanatok alatt nekifogtak a munkának, levezették a feszültséget, s még hasznosnak is érezhették magukat az emberek. A nőktől gondozást és rendrakást kértünk, a gyerekeknek módot teremtettünk a játékra.

A tömegbalesetek átélőit érő sokk és trauma ugyancsak speciális feldolgozást kíván. Sebestyén Árpád nyolc évvel ezelőtt ott volt a 11 ember halálát okozó egyiptomi autóbusz-balesetnél is, öt orvos és három pszichológus utazott a helyszínre. A sítáborozó magyar gimnazistákat és kísérőiket érő 2017-es veronai baleset részleteit viszont csak kollégái elmeséléséből ismeri, de így is hatása alatt áll a 17 áldozatot követelő esetnek.

A túlélők helyzete

– Hogy mit tehetünk ilyenkor a helyszínen a túlélőkért? Az első lépés a kapcsolatfelvétel. Ha az illető reagál a megszólításra, az már jó jel. Ha a sokk olyan mély, hogy nem érkezik válasz, segíthet az érintés. Persze csak ha az orvosok már megállapították, hogy például nem gerincsérült-e az illető. A fizikai kontaktust nem mindig fogadják jól, de ez nem is baj, a lényeg, hogy valamilyen választ kiváltsunk. Ha az illető az érintésre sem reagál, igyekszünk megtudni a nevét, az ugyanis nagyon erős inger. Figyelni kell a testbeszédét is, hiszen a kommunikációnk 85 százaléka ezen a szinten zajlik, s csak 15 százalékot tesz ki a verbalitás, a beszéd.

Ráadásul a testbeszédünk vészesen őszinte, nagy részét kontrollálni sem tudjuk, még mi, pszichológusok sem… Ezért nagyon fontos az önismeret, hiszen ha a testbeszédem nem ugyanazt üzeni, mint a mondandóm, oda a hitelesség. A sérülteknél sincs mindig szinkron, esetleg azt mormogja, hogy „semmi bajom sincs”, de a hangszíne, a tekintete, a testtartása mást üzen. Ezekre kell figyelni, nem a szavakra.

S hogy mit lehet ilyenkor mondani? Azt semmi esetre sem szabad megkérdezni: Hogy van? Hát hogy lenne... Ehelyett a „Mire van szüksége?”, „Miben segíthetek?” kérdéssel nyitnak a szakemberek, s igyekeznek konkrét tájékoztatást nyújtani például a telefonálási lehetőségekről, vagy éppen szereznek egy meleg takarót. Ez is része a lelki elsősegélynek. Ilyen szituációban az indulat, a dühkitörés is hasznos lehet, hiszen csökkenti a feszültséget, s ez által elkerülhető egy későbbi robbanás.

Tudakoljuk, a pánik okozta beszűkült tudatállapotban egyáltalán képesek az emberek felidézni a történteket? Egyáltalán mennyire hasznos a dolgok többszöri kibeszélése? Ha valaki újból és újból feleleveníti a drámát, nem válik állandó kísérőjévé a borzalom? Nem ég bele még erősebben a tudatába annak minden szörnyű pillanata?

– Helyzete és személyisége válogatja, s mindennek megvan a maga ideje – érkezik a válasz. – Tragédia esetén sokan sokkot kapnak, teljesen természetes, hogy váratlan és drámai helyzetben az ember „lefagy”. De szinte mindig akad valaki, például a veronai balesetnél egy tanár, aki azonnal képes a cselekvésre, a mentésre. Ez elsősorban a személyiség rugalmasságán múlik. Minél inkább képes az együttműködésre az elme, a motiváció és az érzelemvilág, annál könnyebben szabadulunk a sokk hatása alól. Ezt a képességünket amúgy edzeni is lehet. A történtek kibeszélése, a ventiláció abban segíthet, hogy kiadjuk magunkból a felgyűlt feszültséget, mintegy kívülre helyezzük a történteket.

Mindennek akkor van igazán értelme, ha a megkönnyebbülést, a szembenézést, a továbblépést szolgálja. Megesik, hogy erre valaki csak egy idő után képes, ezt a krízis jellege is befolyásolja. Felejtsük el, hogy mindig és minden helyzetben azonnal kompetensek lehetünk. Engedjük meg magunknak a krízis­sel járó gyengeséget, netán „hisztit”. Az elfojtás, a feldolgozatlan trauma ugyanis pszicho­szomatikus tünetet, pánikreakciót, alvászavart, kényszeres tevékenységet is okozhat. De ha felismerjük és elfogadjuk, hogy krízisben vagyunk, máris tettünk egy lépést a kivezető úton.