Hinni a költészetben: Olvasnak-e a mai fiatalok puszta szórakozásból Petőfit?

Múlt héten engem is megtalált a sokszor előcitált kérdés: olvasnak-e a mai fiatalok verset?

Az ember ezt akár egy hanyagul odavetett válasszal is elintézhetné, mondván, hogy igen, persze, mi az hogy, naná, sőt!

Irodalomórán nehezen lehet megúszni Petőfit, igaz, már az óvodában sem lehetett olyan nagyon. Akkor hát fogalmazzunk pontosabban: olvasnak-e a mai fiatalok puszta szórakozásból Petőfit?

Egy alföldi kisiskolás talán előnyből indul, sas lelke a síkban is meglátja a szépet. Mi pedig korteskedünk a Kárpátokért, mert itt még a dombot is hegynek látjuk. De valahol ez is szerelem, valahol ez is szabadság. Szabadság, szerelem...

Valami mégiscsak közös bennünk. Bár, ahogy premodern mesterem, Bodolay Géza szokta mondani, ha nem halunk meg 26 évesen, a Petőfi-szerep mehet a kukába. Talán a bűvös huszonhatodik év utáni lét elviselhetetlen könnyűségét fogalmazta meg - honfitársa előtt jó pár évvel - a nagy cseh defenesztrátor, Bohumil Hrabal, mikor azt írta, hogy „a fiatal költők másra sem gondolnak, csak a halálra, a sok vén marhának pedig csak a lányokon jár az esze”.

Kaj Ádám

Szabadság = halál? Beteljesületlen szerelem = öregség? Mégiscsak a lánglelkű Petrovics köpönyegéből bújtunk elő, akkor is, ha a tanügyi létesítményeken kívül nem olvassuk önként és dalolva. De ha Petőfit nem is, olvasunk-e valakit a Nyugatosok közül? Vagy kortársakat; Závadát („az atyát és a fiút”), Szálinger Balázst? És olvassuk-e a küszöbön álló új generációt?

A slammer Kosztolányit, vagy azt a József Attilát, akinek hangtalanul vacogó testét vonat helyett „kék bálna” roncsolja szét? És ha már a születésnapost emlegettem, van itt még boldog(abb) évforduló! Két, egyetemisták által grundolt, egyazon akolból (campus melegből) induló folyóirat ünnepli idén 10. születésnapját; a FÉLonline és az Apokrif. Mert a mai fiatalok nem csak olvassák és írják a verseket, de egymás szövegeit szerkesztik, és jelentetik meg. Romkocsmás merengés helyett, a pulton túl, egymást támogatják, egymásért ontanak tintát, és bármennyire is csöpögős vagy szentimentális, ha kell, együtt, vállvetve bontanak zászlót a szabadság és szerelem nevében. Mert hisznek a költészetben. Mert hisznek a huszonhatodik év előtti és utáni ÉLETben. És a hitükért ezek a mai fiatalok ugyanúgy foglalnának nyomdát vagy rádiót, ahogy az elődeik tették.

Ők a márciusi ifjak örökösei, mert örök az ifjúság, és örök a magyar március! Erejükkel azonban nem kérkednek, nem élnek vissza, és nem akarják senkire sem rátörni az ajtót. Tisztelik a múltat, tisztelik a mestereket, mert tudnak tanítványok lenni. Persze ehhez kellenek mesterek is. Egy író nagysága a műveken túl abban mutatkozik meg, hogy kezet nyújt-e a pályakezdőknek, felkarolja-e őket. Szerencsére a magyar irodalom mindig is bővelkedett olyan alkotókban, akik egyetlen gőgöt engedtek meg maguknak; az alázatot.

De bárhogy is volt, a tehetség mindig utat tört és tör a mai napig magának. Mert jönnek a Braun Barnák és Nyerges Gábor Ádámok, hogy helyet készítsenek a generációjuknak, de még az utána jövőknek is. És a szellemi építkezés mellett talán, sőt, egészen bizonyos vagyok benne, még arra is jut idejük, hogy kalapot emeljenek az élő és holtan is nagyon élő klasszikusok előtt, és Petőfit vagy éppen József Attilát olvassanak.

Isten éltessen minden ünnepeltet! És Isten éltesse a fiatal magyar irodalmat!