Gábor Miklós: „Sorsom több volt, mint színészsors”

1962-ben nagy eseményre készültek Zalaegerszegen. Művelődési házat avattak. Az ünnepi műsorban fellépett a város híres szülötte, Gábor Miklós. A korabeli tudósítás szerint a csupasz színpadon, civilben, néhány szál deszkán „Hamlet, a dán királyfi jelent meg, lelke minden szenvedésével, majd csak a halálban feloldódó dilemmák elviselhetetlen súlyával…” Ezzel is bizonyítva, hogy a színpadon a legfontosabb a színész. Díszlet, jelmez, világítás, mind másodrendű, kell a színész, aki mindezt élettel tölti meg. (Az akkori nézők még nem sejtették, hogy 21 évvel később ugyanitt Lucifer szerepében láthatják ismét a művészt egy, a szellemi életet megrengető színházavató előadásban.)

Gábor Miklós 1919. április 7-én született Zalaegerszeg belvárosában, a mai Ady utca 9. számú házban. Apja, Gábor Béla (1892–1949) az Iskola közben működő Edison mozi tulajdonosa volt. Siklósról költözött a városba. A mozit apja, Goldberger Rezső 1913-ban vásárolta fia számára, aki felhagyott az újságírói munkával, s Zalaegerszegre költözött. Megismerkedett a régi zalai Czukelter család lányával, Czukelter Ilonával (1898–1970), akivel 1918-ban házasságot kötöttek. Az ekkor már Gábor Béla nevet viselő férj (1917. október 26-án magyarosította nevét) vallásos szellemben nevelkedett katolikus felesége kedvéért kikeresztelkedett, s református lett 1920. október 13-án. Gyors egymásutánban két gyermekük született, Miklós és Tamás. Tamás (1920–1922) hamarosan a spanyolnátha áldozata lett. Miklós íráskészségét apjától, színészi képességeit anyjától, illetve anyai nagybátyjától, Czukelter Lajostól örökölte. (A remek orgánumú Czukelter Lajos /1880–1918/ másfél évtizeden át a város legjobb szavalójának számított.) Gábor Miklós gyakorlatilag a moziban nőtt fel. A nézőtéren tanult meg járni, a hollywoodi filmek dramaturgiájából tanulta az életet. Keresztury Dezső, aki majdnem szomszédja volt ebben az időben, mozilátogató törzsvendégként gyakran látta a nézőtéren a parádésan öltöztetett kisgyermeket, Gábor Miklóst. A színész pedig így emlékezett: „Szép gyerek voltam, jó gyerek voltam, tehetséges gyerek voltam – csak gyerek nem voltam. Körülöttem mindenben volt valami mesterkéltség.”

Apja művelt ember volt. Kiválóan zongorázott, nagy könyvtárat tartott. Járatta a Nyugat folyóiratot. A mozi viszonylagos jólétet biztosított, Gábor Béla 1922-ben bekerült a virilisek (legnagyobb adófizetők) közé. Komoly társasági életet éltek – felesége a város ismert szépaszszonyai közé tartozott. De nem tartoztak sem az értelmiséghez, sem a hivatalnokréteghez, illetve az iparosok kasztjához sem.

A család 1925 körül elköltözött Székesfehérvárra, ahol két mozit is üzemeltettek. De a zalaegerszegi mozit is megtartották, közel 32 éven át. (Mivel a nyilas uralom alatt megszüntetett mozi engedélyét 1945 után sem tudta visszaszerezni, apja Amerikába utazott. Filmes barátai segítségével itt kívánta időközben híressé vált fia karrierjét egyengetni, aki azonban nem volt hajlandó követni őt. Mint ahogy felesége sem, aki haláláig fiánál lakott a fővárosban. Gábor Béla alig egy évig élt Amerikában – amikor tragikus hirtelenséggel meghalt.) Gábor Miklós Székesfehérváron végezte el iskoláit, kapcsolata szülővárosával csupán a rokonlátogatásokra korlátozódott. Élete továbbra is a mozi és a filmek bűvöletében folyt. Bár nem volt jó tanuló, falta a könyveket – így jelentős műveltségre tett szert. Ez az eredete annak, hogy idővel Gábor Miklós a legolvasottabb, a világirodalomban is legjártasabb magyar színész lett.

Útja egyenesen vezetett a színiakadémiára. Végzés után azonnal leszerződtették a Nemzeti Színházhoz ösztöndíjasnak (1940). Amikor kiderült származása, felmondtak neki. Így került a Madách Színházba (1941). Három filmben is szerepet kapott a jóképű, tehetséges színész. A zalaegerszegi mozi a premier mozikkal egy időben mutatta be az Európa nem válaszol című filmjét. A helyi lap lelkesen számolt be róla, megemlítve a szülőváros közönségének nagy érdeklődését, a színész városhoz fűződő szoros kapcsolatát.

Az ígéretesnek induló pályafutást a frontszolgálat szakította meg. Világháborús élményeit naplóba rögzítette, amely jóval a háború után kötetben is megjelent. (A naplóírást haláláig folytatta. A jó tollú színésznek nyolc könyve jelent meg naplói alapján, amelyben beszámolt fél évszázad színpadi és filmszerepeiről, a színészvilág és saját életének megélt viharairól, benne a kegyetlenségig nyíltan nyilatkozott önmagáról. Írói munkásságáért Füst Milán-díjat kapott 1997-ben.)

A háború befejeződése után ismét a Nemzeti Színházban dolgozott (1945–1954). Bár jelentős szerepeket játszott, nemzetközi népszerűségét a Radványi Géza által forgatott Valahol Európában (1947) című film hozta meg, amelyben a világháborúban magukra hagyott, csavargó kamaszok vezérét játszotta. Ezt több sikeres kultuszfilm követte (Mágnás Miska, Kis Katalin házassága, Állami áruház, Budapesti tavasz stb.). Apja sürgetése ellenére nem ment külföldre: „Úgy vélem, jól tettem. Ennek köszönhetem egész életemet, a színházat, mindent, amit csináltam, ami vagyok. Itt vállaltam felelősséget, a hivatásomat, a szenvedélyemet, életem hasznát” – írta. Az apjától való elszakadás, különállás, az ő életmódjától való szabadulás vitte a kommunista pártba, amelyben kezdetben feltétel nélkül hitt. De hiába halmozták el a „pesti Gérard Philipe-et” jelentős szerepekkel és elismerésekkel (1953-ban Sztálin alakításáért megkapta a Kossuth-díjat), a nagy etikai tartású művészt a pártban való csalódás és a politikából való kiábrándultság önvizsgálatra késztette. Rendszerkritikus filmekben (Keserű igazság; Éjfélkor) vállalt szerepet. Otthagyta a Nemzeti Színházat, s a Madách Színházba szerződött (1954–1975). Szakított a politikával, és csak a színházra koncentrált. Eljátszhatta kedvenc klasszikusainak (Shakespeare, Brecht, Füst Milán, Sarkadi Imre stb.) hőseit. S álomszerepét, a Hamletet közel háromszázszor alakította nagy sikerrel éveken át. Egy angol kritikus ezért az alakításért Magyarország hercegének nevezte el. „Sikeres színész vagyok, mind többen szeretik, amit csinálok, gyakran érzem, hogy jó az embereknek, ha rám néznek, ha beszélnek velem, megnyugtatja őket, ha velem érintkeznek. Amíg hagynak motoszkálni a magam dolgai közt, addig fel tudom oldani szorongásaikat, és szépeket tudok elébük mutatni. Ez az én szépségem” – írta naplójában. Az évek során a fiatal amorózóból nagy stílusérzékkel bíró, szuggesztív művésszé vált, aki szívesen tolmácsolt mély, filozofikus tartalmakat.

S amikor úgy érezte, új impulzusokra van szüksége, bátran váltott. Nem kis meglepetést okozva 1975-ben a Kecskeméti Katona József Színházba szerződött, felismerve Ruszt József újat akaró rendezői tehetségét. Sikeres négy évet töltött Kecskeméten, ahol nemcsak játszott, hanem rendezett is. (Színházi pályafutásának további állomásai: Népszínház 1979–1984, Nemzeti Színház 1984–1991, Független Színpad 1991–1994, Budapesti Kamaraszínház 1994-től haláláig.)

Ruszttal életre szóló barátságot kötöttek. Nem véletlen, hogy 1983-ban a zalaegerszegi színházavató főszerepére Ruszt Gábor Miklóst kérte fel. A művész szívesen vállalta Lucifer szerepét Madách művében, részben annak meghökkentő újszerűsége miatt, részben pedig a szülőváros vonzása miatt. A próbák szüneteiben szívesen járta be gyermekkorának helyszíneit, élvezte, hogy idős emberek szólították meg, felidézve közös emlékeiket.

A darab kirobbanó szakmai és közönségsikert aratott. A korszakos jelentőségű előadás Lucifere megkapta az Országos Színházi Találkozó legjobb férfi alakításának díját. Jelmeze pedig – a ballonkabát és a puha kalap – a megyei múzeum állandó kiállításának megbecsült darabja lett. Egyik kritikusa így fogalmazott: „Eddig nem volt magyar színpadon olyan Lucifer, akit szeretni kellett. Gábor Miklóst kell. Úgy érvel, úgy fölényes és cinikus, ahogy mi tiltakozunk ma minden kendőzés, öntömjénezés, hamisítás ellen … vonzóan, okosan, céltudatosan vezényli végig a játékot.” Gábor Miklós több mint fél évszázados művészi pályáján 134 színházi bemutatón vett részt színészként, tíz darabot pedig rendezett. Kritikusai szerint egész lényével játszott, nem voltak alkati határai. Mindenféle figurát remekül testesített meg, legyen az hős vagy cinikus, töprengő vagy intrikus. Legemlékezetesebb alakítása talán a Hamlet és a Lucifer mellett Füst Milán IV. Henrikje, a Koldusopera Bicska Maxija, Sarkadi Oszlopos Simeonja és Albee George-a a Nem félünk a farkastól című darabból. Egyértelműen színházi színésznek tartotta magát, mert a próbafolyamatot élvezte a legjobban – s ez a filmezésből hiányzott. Pedig nagy népszerűségét főleg filmjeinek köszönhette; 53 filmben, illetve tévéjátékban szerepelt 1940 és 1994 között.

Magánéletéről csak naplóiban szólt. Első házassága rövid életű volt (Rákosi Mária színésznővel, 1947–1949). Második házassága Ruttkai Évával sztárházasság volt, sztárallűrök nélkül (1950–1964). Közös gyermekük Gábor Júlia (1953–) irodalmár, szerkesztő. Harmadik felesége Vass Éva színésznő volt (1972-től haláláig). Munkásságát több díjjal is elismerték: Kossuth-díj (1953), Érdemes Művész (1962), Kiváló Művész (1967), a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje a csillaggal (1994), Halhatatlanok társaságának örökös tagja (1994). Az 1998. július 2-án elhunyt színművész emlékét szülővárosában és Budapesten emléktábla őrzi. 2000-ben Vass Éva Gábor Miklós-díjat alapított, amelyet minden esztendőben egy Shakespeare-darabban nyújtott legjobb alakítás kap. Rajzaiból több kiállítás nyílt.

Ruszt József így búcsúzott tőle a temetőben: „Olyan életművet hagyott maga után, melynek értékelése, gondozása, sőt átörökítésének kötelességteljesítése mutatja meg, mit is kezd majd az Őt követő nemzedék ezzel az eredendő kérdéssel: aztán mi végre az egész?”