Deák Bill Gyula: A szmoking nem a világom, nem adom el magam

A zalaegerszegi szórakozóhely előtt tizenéves,  tornacipős  fiatalok, fekete bakancsos negyvenesek, ősz szakállú,  fülbevalós hatvanasok várják türelmetlenül a Deák Bill Blues Band koncertjének kezdetét. Ritka, hogy egy énekes rajongótábora ilyen változatos. Úgy tűnik, Deák Bill Gyulának minden korosztályhoz van egy dala.

-  Hogy mi a titkom?  - néz rám kérdően  sokak által a  legfeketébb hangú fehér blues énekesként emlegetett előadó. - Szeretni kell, ennyi az egész. Egy életen át nem lehet pénzért vagy muszájból zenélni. A legnagyobb kincs, ha valaki azt csinálhatja, amit szeret.

Egy korábbi interjúban kifejtette , hogy csak a közönség véleménye számít, a sajtó, az újságírók kritikái nem mérvadóak az Ön számára. Ezt most is így gondolja?

- Persze, hiszen a közönség dönti el, meghallgatja- e a számaimat vagy nem. Nem foglalkozhatok állandóan mások véleményével,  hála istennek  a koncertjeimen mindig érzem az emberek szeretetét.
Nemrég az egyik férfimagazinba készülő fotókhoz szmokingot akartak ráadni az énekesre, mire ő kijelentette, hogy ő bizony nem vesz fel ilyesmit. A sallangmentes fotók végül egy roncstelepen készültek el.

- A szmoking nem az én világom. Nem szeretem, ha másnak akarnak láttatni. Sok kereskedelmi csatorna hívott már különböző főzős műsorokba, de nem adom el magam, visszautasítom ezeket az ajánlatokat. Ez nem lázadás, csak manapság, a bulvár uralta világban  nehéz hitelesnek maradni.

A blues egy olyan életérzés, amit nehezen  lehet átadni a közönségnek, ha nincs mögötte személyes tapasztalat, megélt fájdalom.

- Az én életem elég húzósra sikeredett. 11 éves koromban egy orvosi műhiba miatt elvesztettem a lábam, pedig futballista szerettem volna lenni. Ez a tragédia az egész életemet meghatározta. Sokszor megkaptam, hogy színpadképtelen vagyok, a Deák Bill nem való előadóművésznek. Meg hát  Kőbányán laktunk nem túl szép körülmények között, olyan lakásban, ahol hatan aludtunk egy szobában és a folyosó végén volt a WC. De szerencsére ma már kárpótolnak a sikerek, de kezdetben nem volt könnyű.

Manapság úgy tűnik, könnyebb dolga van az énekelni vágyó fiataloknak, hiszen rengeteg tehetségkutató műsor van, ahol megmutathatják magukat.
 
- Az az igazság, nem kísérem figyelemmel ezeket a műsorokat, leginkább azért sem, mert az adások idejében  szoktam koncertezni. De alapvetőleg nem vagyok túl jó véleménnyel róluk, hiszen egymást váltják ezek a tehetségkutatók, nem igazán lehet megkapaszkodni a felszínen még a legtehetségesebb énekeseknek sem. Kapnak 15 percet, aztán jön valaki más. Ha tanácsolhatnék valamit a kezdőknek, akkor az az lenne, hogy szeressék amit csinálnak, hiszen anélkül nem megy. A pénz, a népszerűség már csak mellékes. Ne sztárok, celebek akarjanak lenni, hanem jó énekesek.

- Miből meríti az energiát, az erőt, hogy újra és újra színpadra lépjen?
 
- A közönség ad erőt és segít nekem minden este a színpadra állni. Szerető család vesz körül, akikre számíthatok. Ha van egy kis szabadidőm velük, az unokámmal, Deák Bill Gyuszikával vagyok. Jó együtt lenni, olyankor a pihenésé a főszerep.  Nem lehettem futballista, de a sport szeretete megmaradt. Ha tehetem, ma is kijárok meccsekre, nagy fradista vagyok.

Deák Bill Gyuláról:

-  1948. november 8-án született Budapesten, Kőbányán

-  Fiatal korában tanárai az operaénekesi pályára szánták

-  Első komolyabb együttese a Syrius volt

 - ’79- től a Hobo Blues band tagja

-  Filmszerepet kapott  a 1981-es Kopaszkutya című Szomjas György-filmben

-  Az István, a király című rockoperában Torda táltosának szerepében óriási sikerre tett szert

- 1983-ban kezdte el szóló pályáját, Rossz vér címmel jelent meg első lemeze

 - 2007-ben Blues Patika életműdíjat kapott