A XX. század feldolgozási kísérlete a kortárs drámában

A diktatúrák olykor hosszú agónia után, néha egy pillanat alatt omlanak össze. Utóbbiról vannak felületes sejtéseink, amikor Romániára gondolunk, s azokra a napokra, amikor tévén néztük a forradalmat, amit a rendszerváltás elnevezésű, igazából máig definiálatlan korszak követett.

A hazai folyamatok tár­gyaló- és néha éttermi asztaloknál bontakoztak ki, élénkek az emlékek, de „az elmúlt negyvennel” időtartamában most már mindenképpen vetekedő „elmúlt harminc” elemzése, átlátása még várat magára. Pedig akik tették vagy átélték, akik vezették vagy elszenvedték, otthon ülnek, járnak-kelnek, tesznek-vesznek. Ahogy Dominik, a hajdani romániai Securitate egykor magas rangú tisztje. Ő speciel a behúzott függönyök mögött vedeli a konyakot a lepukkant panelben a koszlott sezlonon, a világot, amellyel nem ért egyet, televízión keresztül veszi magához. A mogorva dúvaddal a Rózsavölgyi Szalon színházi elő­adása révén találkozhatunk. A figura megalkotója a XX. századi Kelet-Európa, lejegyzője Székely Csaba (38) romániai magyar drámaíró, színpadra adaptálója Sztarenki Pál rendező. Utóbbi a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház munkatársaként ismert, előbbi pedig a sok helyütt játszott Bánya-trilógia díjakat besöprő alkotója. A Semmit se bánok című darab arra próbál ablakot nyitni, hogy a kizárólagosságra törekvő hatalmi rendszerek elvtelen vagy kényszerű kiszolgálói miként vélekednek saját magukról, a maguk teremtette belső börtönről. A művészet ezt a helyzetet századok óta a bűn és bűnhődés fogalomkörével írja le, s ez most sincs másként. Csakhogy ez annyira közel van hozzánk, olyan sokakat ismerünk 1990 előttről, hogy a megérintettség elkerülhetetlen.

A Schneider Zoltán alakította szekus remete gyógyszerek és poharak határolta életébe (mely ezek szerint elkerülte a társadalmi számonkérést) belép Alex, a régi társa (Elek Ferenc), aki a regnáló hatalom titkosszolgájává maszkírozta át magát. A hatalmi gépezet számára a legfőbb erény a lojalitás, amelynek nincs vektora, „szakemberekre” meg minden rezsimnek szüksége van. Kettejük kóstolgató párbeszéde „csak beugrottam, lássam, mi van veled” természetesen zsarolásos megbízásba fordul. El kéne végezni egy melót, azokkal a hatásos módszerekkel, „érted, mire gondolok”. Közben felidézik a régi akció­kat, esznek, isznak, belefeledkeznek a sztorikba, akár az együtt robotoló szakik a nyugdíjas-találkozón. Csak itt nem a munkahelyi balhék, hanem a válogatott kínzások sorjáznak két gyorséttermi szaftos falat között. (Ugye, milyen jó, hogy kitört a kapitalizmus, van itt is mekis hamburger…)

Az üzlet nehezen köttetik meg, hiába az ultimátum: eddig megúsztad, de kikerülhetsz a címlapokra. (Már ha azután történik bármi is.)

A lépéskényszerhez katalizátor kell. A szomszéd kamaszlány, Liza (Sztarenki Dóra, eredetileg táncművész, a rendező lánya) lesz az. Akinek az anyját ezek kínozták még terhesen, így született gyógyíthatatlan szívbetegként. Az autisztikus memóriájú lány győz kártyajátékban, noha a lázadóképtelenség metaforája, ekképp az enervált társadalomé is, amely mindig adottnak veszi a hatalmi arroganciát és a nyomában járó szabadságtalanságot: „egyedül mit tudnék mást, mint meghúzni magam”. Lizát az apja óra-perc pontossággal veri naponta, a lány beleegyezésével. (Otthon kell lennie háromnegyed ötre, akkor szokták megverni.) Domi úr és Liza valahogy mégis kapcsolatba kerül: a felismerések kellemetlen útján ér el a férfi a lány halálra ítéltségéhez, így lesz értelme annak a piszkos melónak. Szívátültetésre adná a munkadíjat. Kimondva talán kissé banálisnak tűnik: a szívtelen verőlegény szívet vesz a kislánynak, akivel a kutyák szeretete is összeköti immár. Ez legyen a szerző gondja, a néző nem időzhet el itt. A megbízó persze átveri, pénzt nem kap, örüljön, hogy nem küldik rá a román demokrácia verbális kivégző osztagait. A szikra tehát nemcsak a literszám ivott konyak hatására pattan ki. Az atlétatrikó és a kitérdelt melegítő helyett fekete ing, nadrág, zakó, nadrágszíj kerül elő. Míg keményre öltözi magát, szenvtelennek azért nem mondható hangon mondja el, hogy mit fog tenni. Sátáni és precíz. Megváltásnarráció? Ha egy gyilkossággal sikerül megmenteni a lányt, végre történik vele valami emberi?

A XX. század árnyai közül végül megsajnálunk valakit?

A Rózsavölgyi Szalon vállalkozása alighanem több mint egy megrázó és a szűk tér miatt erősen fullasztó kontrasztot adó kortárs darab színrevitele. (A romániai ősbemutató Szatmárnémetiben volt, játsszák Bukarestben és majd Olaszországban is, akad kritikus, aki szerint már az idei színházi évad elején megvan a legjobb előadás.)

Székely Csaba, ahogy ő mondja, falusi munkáscsaládból származik, a Bánya-trilógiával is bizonyította, az emberi manipuláció hatása foglalkoztatja. Mi vesz rá egy embert, hogy felmentse magát: „azok olyan idők voltak, igazam van?” A felismerése elkeserítő. Alig valami, vagy nagyon kevés. Az emberek egy része Dominik, még el is hiszi, hogy a hazáját szolgáló elvhű szadista, a másikuk cinikus megélhetési talpnyaló ugyanazon a térfélen. A többiek mind Lizák? Riadtak, kicsik és jobban szeretnek kutyákkal barátkozni, mint emberekkel? Kész a leltár?

A drámát előadássá formáló Sztarenki Pál sokadik alkalommal akarja, hogy ezek mindnyájan magukba nézzenek. Lehet a sötét nézőtéren is, amikor senki se látja a tekintetüket. A Semmit se bánok alkotógárdája nyilván nem ringatja magát illúziókban. A néző döbbenten ül a zárómonológ brutális naturalizmusa miatt, aztán kisétál a ruhatárba. Egy-két napig még felidézi, de várják a lizás önfeladások.