A hajnali másfél órák - Zalaegerszegi beszélgetés Hegyi Barbara színművésszel

- Mikor derült ki, hogy a sajátságos, egyedi, rekedtes hangszín előny és nem hátrány a színészi pályán?

- A főiskolán. De nem különleges volt, hanem borzalmas. Ami nyilván egyenlő az alkalmatlannal. Azt mondták. Állandóan álltam a színpadon, ahol kiabáltattak, figyelték, hogyan reked be, nem volt hihető, hogy ez ilyen. Másodéven az Elveszett paradicsom darabra úgy engedett ki az osztályfőnököm, Békés András: menjen, talán megszokják. Rengeteget sírtam.

- Mikor fordult át?

- Bagó Gizella volt a tanárom, elsőben azonnal nála kötöttem ki, mert a problémás eseteket ő kapta. Fantasztikus ember, ha mestert kéne mondanom, őt említeném, a mai napig meghatározó az életemben, tőle kaptam az önbizalmat, a túlélést kaptam tőle. Olyan szélsőségekre vitt, amit sokan nem bírtak.

Nagyszerű, hogy annyi mindent kipróbálhat az ember... Fotó: Katona Tibor

Nem véletlen adódott az első kérdés, amikor módom volt a minap Zalaegerszegen Hegyi Barbara Jászai-díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje birtokosával találkozni. Hiszen a vázolt kezdetekhez képest ma, színházi és filmes szerepei mellett az egyik legtöbbet foglalkoztatott szinkronszínész. Például a Született feleségek című tévésorozatban Susan Mayert (Teri Hatcher) el sem tudnánk képzelni az ő hangja nélkül. (De már az amerikai Dallas sorozat Apriljének is ő kölcsönözte a magyar hangot.) Vidéken talán kevesen tudják, Budapesten több tömegközlekedési járművön hallhatták az információkat az ő hangján. És az sem mellékes az életében, hogy Zorán lemezeit 18 éve népszerűsíti Már hosszú évek óta házastársak.

- Engem is meglepett, hogy a hangommal annyit foglalkoztak. A főiskolára jelentkezve én már 19 éve beszéltem ezen a hangon, nekem ugyebár nem volt furcsa. Azután tudatosan elvállaltam mindent, ami a hanggal volt kapcsolatos. Azóta sok hasonlót hallunk: kicsit levegős, kicsit fisztulás. Páger Antal vigasztalt, fiam, engem is sokat piszkáltak a hangom miatt...

A szinkron kedvenc foglalatossága, épp azért, mert hendikeppel indult.

- Olyan, mint a keresztrejtvény, örülök, hogy passzolok a figurához, hangban hozom a karaktert, minden összeillik két színészből.

Hegyi Barbara 1989-ben végzett az akkor még főiskolai rangú színművészetin. (A zalaegerszegi könyvtárban zajló találkozó szeretetteljes perceiben találkozhatott egyik hajdani osztálytársával, Bellus Attilával, a Hevesi Sándor Színház tagjával.) Beszélgetőtársam 1996 óta tartozik a Vígszínház társulatához.

- Ez nagyon hosszú idő egy színész életében. Ha csak egy momentumot szabadna mondani, amitől működik a hosszú kapcsolat, mit emelne ki?

- A hely szelleme. A falakba ivódott az ott megfordult rengeteg színésznagyság élete, művészete, kisugárzása. Nagyon erős a tér, a társulat, a második otthonom. Minden este bemegyek, játszom, az a dolgom. Mindannyian kapunk persze rossz kritikákat, ezzel együtt élünk.

- Olvassa őket?

- Időnként elém kerül, de nagyon kis öröm, nem szeretem.

- Az Ön derűs egyéniségét bizonyára nem ingatja meg...

- De, bele tud marni az emberbe.

- Los Angelesben is járt színi iskolában. Felmerült-e valaha, hogy odakint éljen, dolgozzon a tehetségével?

- Nem, soha, én idetartozónak gondolom magam. Nincs bennem bátorság, sem elvágyódás. Értem, hogy sokszor mondják, világsztár lehetne másutt egyik-másik színész. Tessék kipróbálni, tessék menni, én szeretek itt élni, itt színész lenni.

- Ha már állandóság. Milyen ugyanabban a házban élni Budapesten, ahol a nagyszülei, a szülei, s ahol már a gyerekei is?

- Fantasztikus. A lányom, Rozi ugyanazon fák között nőtt föl, ahol én szaladgáltam gyerekként. Az édesanyám családjáé a ház, a rokonaink körülöttünk éltek, élnek. De nem kell romantikusabb képet képzelni, mint amilyen.

Hegyi Barbara, mint az közismert, Hegyi Barnabás, többek között a világhírű Körhinta című magyar film korán meghalt operatőrének a lánya. Abban az évben, 1966-ban halt meg, amikor Barbara született. Édesanyja, a Chilében született Martin Éva díszlettervező, így kis túlzással szinte az egész magyar filmvilág lovagoltatta a térdén annak idején, amikor elvitték a forgatásokra.

- A könyvei mutatják, a személyes stílus, íráskészség másfelé is vihette volna.

- Élvezem, hogy több mindent ki lehet próbálni. Kalandozhatok.

Miről van szó? Hegyi Barbara ötéves új szenvedélye, a főzés, pontosabban a szakácskönyvírás is profitál a kertből, hiszen a fűszerekért csak ki kell lépnie az udvarra. A találkozó épp a második szakácskönyv körül forgott (az első az Abraka babra, a két éve megjelent az Alkalomadtán címet viseli), sok szó esett a főzés öröméről. Megtudtuk, kislányként szabadon engedték lábatlankodni a konyhában, talán ez volt az alapozás. Sandrától, Zorán révén fogadott lányától gasztroblogot kapott egyszer ajándékba, ami a gyors és élvezetes főzés örömét közvetítő könyvekké nőtte ki magát. A színházban a művésznők között elméletben, gyakorlatban is nagyon megy a főzés évtizedek óta. Elárulta, Eszenyi Enikő igazgató már a konyha felállítását fontolgatja . Főzés ide vagy oda, ő maga a fogyókúrás módszerek törzsvendége.

- Ha nem színház és nem főzés, akkor...?

- Akkor még ezer dolog van. Nem győzök betelni azzal, hogy mennyi minden megadatik, például szeretek egyedül biciklizni. Az utazási bakancslistán elsősorban Kelet szerepel, vonz Távol-Kelet, az életforma, a ízvilág, az illatok, formák, a fülledtség, a buddhizmus.

- Buddhizmus? Nehéz elképzelni, ahogy Hegyi Barbara energiája, pörgése lenyugszik...

- Épp azért. Bemehetünk egy kolostorba, meditálhatunk, dolgozhatunk, takaríthatunk értük. Valóban, távol van tőlem, de mégis közel... Én minden reggel másfél órával előbb kelek, mint a tennivalóim időigénybevétele megkövetelné. Ülök, bambulok. Közben mindent átgondolok. Iszom a kávét és hülyeséget is csinálok, elolvasom a híreket.

Játssz még!

Zorán több mint két évvel ezelőtti budapesti Aréna-beli koncertjének felvételén látható, hallható a Játssz még című dal, amit feleségével, Hegyi Barbarával együtt énekel. A „fogyasztó” fellelkesül: további felvételekbe feledkezik, meglepetéssel tapasztalja, milyen sokat énekelt televíziós műsorokban is a színművésznő, miután 1989-ben színművészeti diplomát szerzett. A „ritka percek selyemszalagján” tovafut a tekintet, változik a kép. A Vígszínház színpadán Hadar Galron kortárs izraeli drámaíró 2004-ben írt Mikve című drámájában látom Hegyi Barbarát. A címadó zsidó rituális fürdőn át asszonyok sorsába vezető darab révén a férfiuralta világban kötelező női küzdelmek életigenlő humorát értjük meg.

Aztán itt van a szakácskönyv. Egészen másik nő arcképének ősi színe. A művésznő kosárral a kezében, édesanyjával, lányával az oldalán járja a Fény utcai piacot, „borsós nénivel” tárgyal a zöldségekről, hazaérve grillen „vasalja” a megbízható termelőtől vásárolt csirkét, nyersen darálja a karfiolt köretnek. A vasárnap délutáni premier előtt még háromfogásos ebédet főz. („Zorán azt eszi, amit menet közben kigondolok, eddig nem volt panasz.”)

Aztán jön a hír: néhány hónapja - épp ötvenévesen - már nagymamaságot élvez. Fogadott lánya segítette hozzá az újfajta örömhöz.

Egyáltalán a derű, ami szinte leválik róla, s körülötte gomolyog, amíg beszél, játszik, énekel. Vagy főz a szakácskönyve fotózásán készült háttérfilmen, szemén szemüveggel, önfeledt kóstolgatás közepette. Vagy kertet művel, kisbabát dajkál. Vagy a közelében feloldódókkal beszél. Közönségtalálkozóján az eléje készített ásványvízzel kisegíti az első sorban ülőt, aki köhögésrohammal küzd, tán izgalmában. Szelíden előre „parancsolja” a hátul ülőket. „Közelebb, hogy jót beszélgethessünk”, bólogat, szőke haja rebben a fejmozdulatra.