300 éve született a lódító Münchhausen báró

Karl Friedrich Hieronymus von Münchhausen az alsó-szászországi Bodenwerderben látta meg a napvilágot nemesi család sarjaként. Ahogy akkoriban oly sokan, ő is katonai pályára adta a fejét, II. Antal Ulrich braunschweigi fejedelem apródjaként követte urát, amikor az 1738-ban a távoli Oroszországba nősült. A báró 1750-ig élt a cári udvarban, részt vett a törökök és a svédek elleni háborúkban. Személyes érdemei és II. Katalin cárnő jóindulata kapitányi ranghoz segítette, de amikor von Braunschweiget száműzték, neki is távoznia kellett. Egy időre Rigában telepedett le, majd hazatért hannoveri birtokára és ott élt 1797. február 22-én bekövetkezett haláláig.

Az obsitos katonatiszt egy-egy vadászat után esténként valószínűtlen történetekkel szórakoztatta baráti társaságát.

A fehér asztal mellett puncsot kortyolgatva nagy elbeszélői tehetséggel, egyre színesebben adta elő a távoli vidékeken vele megtörtént (avagy meg nem történt) kalandokat.

Híre-neve egyre nőtt, hamarosan túlterjedt Hannover határain is, így egy idő után több olyan történetet is az ő nevéhez kapcsoltak, amelyeknek eredete időben sokkal régebbre vezethető vissza.

A neki tulajdonított 17 kaland előbb egy gyűjteményben jelent meg, majd az írók is lecsaptak a témára.

1785-ben – természetesen az öregúr tudta nélkül – a lopás miatt Münzenből Londonba szökött kasseli professzor, Rudolf Raspe adta ki Londonban a báró elbeszéléseit.

Ezt fordította vissza németre és dolgozta át három év múlva Gottfried August Bürger, aki további tizenhárom történettel egészítette ki a gyűjteményt.

A „Münchhausen báró csodálatos utazásai és kalandjai” hatalmas sikert aratott,

népszerűsége rövid idő alatt vetekedett a Till Eulenspiegellel és szinte minden házi könyvtár polcain ott díszelgett.

Ebben a könyvben szerepelnek a legendás Münchhausen-mesék, például az a kaland, amelyben a mocsárba esett báró saját parókájának copfjánál fogva húzza ki magát az ingoványból.

Híres még a kettévágott ló esete, amelyet az irodalomtudósok szerint már a keresztes hadjáratok idején is meséltek: eszerint a báró egy vár bevétele után hiába itatta lovát, az a töméntelen lenyelt víz ellenére is szomjas maradt. Az ok csak akkor derült ki, amikor a háta mögé nézett: a lónak hiányzott a hátsó része, mert a várba berontva kettévágta a kapu védőrácsa. Az önállósult hátsó rész még szétrúgott a törökök között, majd a kancáknak kezdett udvarolni. A báró babérindával varrta össze a ló két részét, ez később azzal az üdvös hatással járt, hogy az ág kihajtott, és ő a babérbokor árnyékában ülhetett a nyeregben.

A történeteknek később is számtalan feldolgozása született, a XIX. században számos neves író formálta, bővítgette az anyagot.

Összességében száznál is több különféle változat látott napvilágot, az egyikhez a máig legnagyobb könyvillusztrátor, a francia Gustave Doré készített rajzokat. Kalandjai különösen népszerűek Oroszországban, ahol Kalinyingrádban (az egykori Königsbergben) emlékművet is emeltek Münchhausen báró tiszteletére. Sőt, a báró nyomát kereső érdeklődők közös német-litván-lett-orosz vállalkozás keretében, nemzetközi túrán kereshetik fel életének helyszíneit. Természetesen szülővárosában is van múzeuma, Bodenwerderben a turistaszezon idején ingyenes utcai előadásokon is megidézik a báró alakját.

A történetekből számos film és rajzfilm, sőt még számítógépes szerepjáték is készült.

A nácik például 1943-ban, a sztálingrádi csata idején vitték filmvászonra, hogy megmutassák a hátországnak: a katonaélet vidám és a túlélés könnyű dolog. De megfilmesítette Terry Gilliam, a Monthy Python tagja, 1979-ben pedig a magyar származású francia rajzfilmrendező, Jean Image is. Ezek mindegyikében szerepel az ágyúgolyón való lovaglás, amikor a báró a török háborúban felderítés céljából ágyúgolyóra pattant, de csak későn jutott eszébe, hogy vissza is kell majd térnie. Menet közben irányt váltott hát, s egy török golyóbison épségben, bár dolgavégezetlenül tért vissza. (A kalinyingrádi emlékmű is az ágyúgolyón lovagolva ábrázolja.) Avagy ki ne ismerné vadászkalandjait, a szárnyas tacskót vagy az egyetlen golyó elhajításával leterített kacsaraj esetét. A báró köré fonódó képtelen történeteket, anekdotákat, vadászkalandokat nevezték el később a nehezen kimondható münchhauseniádáknak.

Neve még az orvostudományba is bevonult: a Münchhausen-szindrómával a képzelt beteg tünetegyüttest illetik.

Szegény Münchhausent ez a dicsőség nem lelkesítette, sőt élete végéig bosszankodott rajta; ugyanígy nem vágyott a „lódítós báró” címre sem, amely szintén a sírig elkísérte. Utolsó évei egyébként sem voltak túl derűsek: 46 évi boldog házasság után vesztette el feleségét, majd amikor hetvenévesen ismét megnősült, rajta fogtak ki. A 17 éves új asszonyka, Bernhardine von Brunt nem bizonyult a hitvesi hűség mintaképének, hamar megcsalta urát, aki még hét évig húzta, majd botrányok közepette, szegényen halt meg.