Kultúra

2016.07.31. 13:55

A bolondos élet margóján - A Kvártélyház a Csárdáskirálynő című operettet mutatta be

Zalaegerszeg - Jaj, cica, az a helyzet, hogy bár a lányok angyalok, az élet meg rongyos és bolondos, ráadásul a barométer esőre áll, de legalább egy a szívünk, egy a párunk, habár valószínűleg csak túl az óperencián leszünk boldogok.

Arany Horváth Zsuzsa

Na ugye, hogy minden szava-dala aktuális a Csárdáskirálynőnek! Egyenesen kortárs dráma, ami kegyetlen bátorsággal rántja le a leplet mindenkiről, aki csak felkapaszkodott az uborkafára, kertelés nélkül tárja elénk a saját kétes múltjukat megtagadók hadát, leleplezi az ordas hazugságokat, tükröt tart idióta mágnásoknak, akik nem tűrik az igaz szerelem beteljesülését. Esetleg csak az hibádzik az összehasonlításban, hogy a 101 éves zenés sztoriban a végén hellyel-közzel győz az igazság.

Komolyra fordítva: a sokszor és persze igazságtalanul lenézett, komolytalan műfaj, az operett tárházában szétnézve Tompa Gábor Kornél választása Kálmán Imre művére esett. Rendezése egyértelmű és rokonszenves: a Hevesi Sándor Színház társulatának tagjai közt remekül kioszthatók a sanzonett és a főúri sarj gáncsolt szerelmét révbe juttató darab szerepei. Nem csodálkozunk, ha a figurák jutalomjátékká válnak, olykor egymástól teljesen független, önálló életet élve a színpadon. Mert külön-külön mindenki hozza a közönséget önfeledt nyár esti szórakozásra invitáló kötelezőt. Hiszen itt van Bóni gróf (Hertelendy Attila), Miska főpincér (György János Aase-díjas), Cecília hercegné/nő (Czegő Teréz), Leopold Maria (Szakály Aurél), a főherceg (Zsiros Viktor). Móka, ugratás, vicc, félreértés, magyarán hálásan komikus jellemek sora. A megindítóan romantikus hangulat reményében pedig Debrei Zsuzsanna (Szilvia) és Bot Gábor (Edvin) szerelmespárja dolgozik érző szíveinken.

Az illúziókeltésért a szakmai odaadásról árulkodó díszlet és a jelmez felelős. A totálképen az operett kvártélyházi előadásának összes szereplője Fotó: Pezzetta Umberto

Az első világháború árnyékában született sztori jó pár értelmezésen átesett 100 év alatt a hazai és a nemzetközi színpadokon. Volt, hogy az egész bécsi arisztokrácia megsértődött a róluk rajzolt nem túl hízelgő kép miatt. Máskor a hamis nemzeti illúziók kaptak az arcukra a Csárdáskirálynő által, de megesett az is, hogy életigenlő cigánylány lett belőle. A zalaegerszegi megvalósítás úgy tűnik, nem akar többet belegondolni, mint amit az örökzöld slágerek jóvoltából elérhető atombiztos regényesség tud. Jópofa figurák borsot törnek egymás orra alá, közben sokat és jól énekelnek, a végén pedig minden jóra fordul, azt is beleértve, hogy a felesége frivol múltja és saját felszarvazottsága felett értetlenkedő Leopold Maria bolondokházába kerül, biztos, ami biztos. Ami az éneklést illeti, természetesen e tekintetben a primadonna Debrei Zsuzsanna és a bonviván Bot Gábor nyújt nekünk a lehető legtöbbet, de emlékezetesen precíz Bóni grófként Hertelendy Attila és Stázi szerepében Bardon Ivett is. Kellemes perceket szerez elegáns iskolázottságával Virágh József, aki Kerekes Ferkót alakítja. A Máriás Zsolt vezényelte élő zenekar varázsa sem elhanyagolható szempont, a műfaj iránti szép alázatról üzen.

A kacagásért felelősök közt erősen tobzódik sokszor kipróbált eszköztárával Szakály Aurél és György János, míg Czegő Teréz áradóan széles gesztusaival szinte majdnem feledtetni tudja, hogy a Hajmási Pétert az összes interpretációban (lásd Honthy Hanna), valójában Cecília kéne, hogy énekelje.

Mondhatni, derekasan helytáll a kórushátteret biztosító alkalmi tánckar, ám őket látván, ismét elismeréssel kell adózzunk mindazon színházi művészeknek, akik dalolni és táncolni is jól tudnak egyazon időben. Pedig a koreográfia (Stefán Gábor) talán épp azért bánik óvatosan a lépéskombinációkkal, hogy ne legyen túl sok gond velük.

A kvártélyházi operettest nemcsak az érzelmeinkre és a fülünkre hat, s azt jól is teszi. A látvány ugyanis a feltehetően nem túl bőkezű költségvetés ellenére is figyelemre méltó. A színreállítók láthatóan tudják, az illúziót muszáj kelteni. Mészáros Tibor díszletei, túl azon, hogy érzékelhetően figyelembe veszik az épület, az udvar adottságait, atmoszféráját, nem alibiből, nem rutinból készültek. A részletek iránti tervezői igényesség több mint sokat segít a sikeres estében, még akkor is, ha az aranyozott tonettszékek (számomra) kevéssé értelmezhetők egy bécsi hercegi szalonban.

És a végére a legszebb: a jelmezek. Szőke Julianna munkáiról a könnyed eredetiség sugárzik. Ötlet, elegancia, vállalt eklektika. Helyzetszétválasztó vörösek, feketék, tojáshéjak és ekrük. A főhősnők ábrándos rózsaszínje és kékje, két egészen eltérő nőalakra formálva. Aztán a végén a szürke ötven árnyalata! Nem tudom, mi állt eleve rendelkezésre mindebből a jelmeztárban, ha sok is, cseppet sem látszik.

A Csárdáskirálynővel nem lehet melléfogni. Egerszegen a színpadon bolondozók legalább annyira élvezték, mint a nézőtéren ülők. Ennél egyelőre ne kívánjunk többet ettől a rongyos élettől, nem igaz?

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!