Kultúra

2013.05.29. 15:48

Lomok, tőlünk

Háztartási hulladék. A régi Garzon-szekrénysorhoz passzoló, csíkos ülőgarnitúra. Jócskán megkopott. A vitrinből száműzött porcelán - vajon a vitrint hol hagyta?

Hujber Katalin

Kartondoboz az ősidőkből és egy-két beltéri ajtó. Hűtőszekrények, avíttak, azonosításuk már csak a belső, műszaki egységek alapján lehetséges. A külső fémborítás az érték, mármint volt, valakiknek. El is vitték már. Lomisnak foglalt, adja hírül telefonszámmal egy papírtábla, másutt egyszerűen csak őrzik, fotelben-székben, üdítőzve a kipakolt kacatot. Ami másnak érték. Mert üzlet. Ne firtassuk. Áll a rongyos bál. Az éves lomtalanítás. A szorgos takarítás nyomán aztán napokon belül se híre, se hamva a nagy szanálásnak. Amihez hasonlót akár már a következő hónapban produkálhatnánk. Persze nem mindig.

Itt van például Joli néni. Meghalt. De ennek öt éve már. A zsebkendőnyi kertben nyaranta azóta sárga-tengerként hullámzik a mindent elborító, gyönyörű napszemvirág, derékmagasan. Belep valahai ösvényeket, útjelző köveket, virágágyakat, melyeknek tavaszi túlélői - egy-egy sarkantyúcska, pünkösdi rózsa, tulipán - még büszkén fel-felszegik fejüket és nyílnak, mintha mindjárt itt lenne a kis öreglány, és szeretőn zsörtölődve gyomlálná, fel-felegyenesedve fájós derekát masszírozva, a nemkívánatos bérlőtársakat. De mára csak a napszemvirág maradt. Ja, és a fojtó borostyán.

A szeretettel ápolt néhai kert ma dús, kalandra-alvásra hívó macska-dzsungel, igazi csiga-paradicsom, lombkoronájában kereplő csóka-tanya. A kis ház árva és árnyas. Szinte szégyenlősen, kissé félénken kucorog a maga egyszoba-konyhás életterével a két fennhéjázó, újonnan épült ház leereszkedőn rávetülő árnyékában. Előtte, a mini-verandán - mintha csak kezet mosni lépett volna be, csak egy percre Joli néni -, ott vár még néhány szerszám. Locsolókanna. Üres macskatál. Virágcserepek, már csak földdel, a néhai zöld rég kimúlt már.

Gyereke sosem volt, a házat unokaöccse örökölte. A macskát a szomszéd. A mára bácsi-korú kisöccs nemigen siet túladni a családi birtokon. Miért is tenné ilyen árak mellett? Az apró telek, az évszázadosan is víz-biztos ház - békebeli építés! -, értéke már csak följebb mehet. Halogat hát a Lajos-forma ember, s nem is szívesen jön. De hát itt a lomtalanítás... Haver is érkezik. És ketten tanácstalankodnak. A járdára aztán mégis tetemes mennyiségű holmi kerül, hosszas tanakodás után.

Kartondobozokba bújva egy régi kabát, ing, sok apró dzsemes - ízesítős? - üveg, képeslapok a szívbéli asszonybarátnőtől, s hogy Gerzsi is jól van!, keksz, súrolószer, még egy kis évtizedes nasi, csupa értelmetlen semmiség. Nem volt szívük kihajítani a Kiváló kereskedelmi dolgozó oklevelet, a régi tablóképet és a düledező kis melléképületből a pillantástól is gyulladó faforgácsot, gyújtóst, aprófát, amit a téli hónapokra gyűjtögetett szívet tépő gondossággal, méret szerint Joli néni... A bútorok, a háztartás nagy része ismét érintetlen maradt - részint kegyeletből, részint lustaságból -, egészen a következő lomtalanításig.

Másnapra az egésznek - nyoma sincs. Joli nénit is csak a kisöccs őrzi már - vagyis a házat, a birtokot, félévente ellenőrzi -; s szaporodnak rendületlenül minden kis és nagy lakásban az újabb kartonok, az évek óta beszáradt festékesdobozok, a soha fel nem vett cipők és szétnyúlt pólók, eladhatatlan ó-monitorok...

Lomtalanítás. Darabok. Belőlünk. Egyre több tárggyal. Néha már nélkülünk.

Ezek is érdekelhetik