A Nyugat-európai zsidóság holokausztjáról

Azonban néhány évtized múltán ismét magas falakat emeltek zsidó embertársaink kirekesztésére, de ekkor a cél már sátáni volt: a gázkamrák előtti, utolsó állomást jelentette emberek százezreinek. A második világháború idején mintegy negyedmillió zsidó ember – ezek közel fele holland volt – életét rabolták el a náci pribékek Nyugat-, valamint Észak-Európában, de bőven aratott a halál a Földközi-tenger vidékén is.

Zsidóknak csak csillaggal megjelölve volt szabad az utcára lépni Európa nyugati felében is

1. A Skandináv-félsziget fjordjai között

Finnország

Észak-Európában, az „ezer tó országában" egy-két ezer főnyi zsidó lakosság élt. A finnek mereven elzárkóztak a saját zsidó állampolgáraik elleni bármilyen büntetőintézkedések megtételétől, pláne kiadásuktól. Német nyomásra aztán összesen 11 fő, külföldi állampolgárságú zsidót átadtak ugyan a Gestapónak, de mikor kiderült, hogy haláltáborokba internálják őket, a finn kormány leállította a további, külföldi honos zsidók kiadását is.

Norvégia

Norvégiában mindössze – körülbelül – 2000 ezer zsidó élt, azonban úgy látszott, hogy a Hitler által kiszabott sorsukat nem kerülhetik el. Az országot 1940 tavaszán szállták meg a németek: ekkor még nem bántották az izraelitákat. A kollaboráns Vidkun Quisling és pártja hamar átvette az ország irányítását, és 1942 januárjában, különösebb német ráhatás nélkül kezdődött meg a zsidók megkülönböztetése: először „J" betűt pecsételtek a norvég zsidók személyi okmányaiba. Addigra a norvég rendőri állomány jelentős része már Quisling pártjának tagjává vált, így a nácibarát vezetőnek volt kire támaszkodnia ördögi terve végrehajtásánál.

A norvég fasiszták mindenben kiszolgálták a nácikat

Miután a rendőrség pontos listát készített a másodrendűvé tett norvég állampolgárokról, 1942 őszén megkezdték a letartóztatásukat, mindezt önállóan: az SS csak a háttérből irányított. Novemberben rakták hajóra az első csoport zsidót – több mint félezer embert –, majd az oslói kikötőből elindult a tengerjáró a német partok felé. Majd következtek a marhavagonok, a végállomás pedig Auschwitz volt... Azonban a norvég egyház élesen kiállt az elhurcoltak mellett, majd, mikor 1943 elején újabb transzport indult Oslóból, a semleges svédek bejelentették: befogadják a norvég zsidókat. Az ellenállási mozgalom és a lakosság segítségével mintegy ezer ember menekült át Svédországba, azonban a háború végéig így is 800 norvég zsidót gyilkoltak le, többségüket Auschwitzban, de a zsidóellenes pogromok is követeltek áldozatokat. Quislinget hazaárulásért 1945 októberének végén lőtték agyon.

2. Az Északi-tenger partvidéke

Hollandia

Hollandiában több, mint 100 ezer zsidó ember fejezte be életét Hitler népirtásának köszönhetően. A holland királynő 1940 májusában Angliába menekült a német csapatok elől, de az ország 140 ezer zsidó lakójának ez nem sikerült. Hollandia náci lerohanása után egy osztrák származású birodalmi megbízott került az ország élére: Arthur Seyss-Inquart. A bevonuló rendőri, tábori csendőri és egyéb SS erőket pedig egy SS-tábornok, Hans Rauter irányította. Ez a két ember jelentősen támaszkodott a kollaboránsokra. Ugyanis Hollandiában, többségében vagyonos zsidók éltek: például 21 ezer körül alakult a zsidó cégek és vállalkozások száma. És ez a jelentős zsidó vagyon – pontosabban ennek a megszerzése – sok hollandot sarkalt arra, hogy együttműködjön a német megszállókkal. Eközben, 1940 végén megalakították a Zsidó Tanácsot is, amelynek élére Lodewijk Ernst Wisser került.

1944. Holland nő német férjét kíséri a fogságba

A zsidóellenes intézkedések a megszállt holland területeken – 1940 őszén – is a gazdaságban jelentkeztek először. Majd 1941 kora tavaszán utcai zavargásokig fajult a helyzet, amikor is holland nácik törtek be az amszterdami zsidónegyedbe. A zsidók nem hagyták magukat, és németek is haltak meg az összecsapásokban, amiért Rauter katonái közel félezer zsidót fogdostak össze, majd deportáltak haláltáborokba. A zavargások után Hollandia-szerte sztrájkok kezdődtek a nácik ellen, akik az SS bevetésével teremtettek rendet. Néhány hónap múlva, mikor lehullottak a falevelek, jöttek az újabb zsidóellenes intézkedések: először a még zsidókézben lévő ingó és ingatlan vagyontárgyakat kobozták el, gépkocsitól a kerékpárig. Utána emberi mivoltukat is elvették, mert a zsidók teljesen másodrendű állampolgárokká váltak: nem járhattak moziba, nem látogathatták a közösségi helyeket, nem ülhettek le az utcai padokra, sőt, a végén már a közparkokba sem mehettek be. Végül – 1942 áprilisától – minden zsidó kabátjára kikerült a sárga csillag is.

A holland zsidók tömeges, halálba deportálása 1942 nyarán indult meg. Az SS erők a Hollandiába érkező Adolf Eichmann embereivel összefogva július 14-én 700 zsidót letartóztattak, majd az ő életükkel sakkban tartva a Zsidó Tanácsot, minden izraelitát engedelmességre kényszerítettek. Már másnap megindították a deportáló marhavagonokat a westerborki internálótáborból Lengyelország felé. Az év végéig sok ezer embert deportáltak a Zsidó Tanács közreműködésével, különösebb erőfeszítések nélkül. A holland ellenállás próbálkozott a zsidók bújtatásával, amennyire az erejéből tellett, nem is minden eredmény nélkül: 24-25 ezer ember rejtőzködött pincékben és egyéb búvóhelyeken. Mindezek ellenére Vught és Westerbork vasúti peronjairól 1942. december végéig közel 40 ezer zsidót indítottak útba Auschwitz felé. Mire tavaszi ruhát öltött a természet, addigra Hollandia szerte, így Amszterdamban is megkezdődött a még bujkáló zsidók összefogdosása. Sajnos Hollandiában a közigazgatás, a rendőrség és jelentős számú besúgó is segédkezett a zsidó honfitársak halálba küldésében. Szeptemberben magát a Zsidó Tanácsot is deportálták, és 1943 decemberéig 34 ezer holland zsidó Sobiborban fejezte be az életét, míg 16 ezer ember pedig Auschwitzba került elgázosításra. A háború utolsó előtti évében még 6 ezer embert fogtak el és küldtek Auschwitz-Birkenauba. A sobibori halálgyárba kerülteket mind megölték...

Belgium

Belgiumot 1940. május 10-én rohanták le a német csapatok. Az ország közel százezres zsidó lakosságának a fele menekült el ekkor, többségük Franciaországba. Jórészt azok, akik már a belgákhoz is a nácik elől menekültek. Alig kezdtek hullani a falevelek, Hitler Belgiumban is zsidóellenes intézkedések tucatjait rendelte el. Üzleti tevékenységüket korlátozni kezdték, majd teljesen megszüntették, a jelentősebb zsidó vagyonokat elkobozták, míg köztisztséget többé nem viselhettek: aki hivatalban volt, azt pedig elbocsátották. Egy év múlva – 1941 októberétől – a belga vidéki zsidóságot a nagyvárosokba telepítették, majd 1942 júniusától kötelezővé tették a sárga csillag viselését is. Belgiumban nemcsak kollaboránsok akadtak, hanem ellenállók, köztük zsidó emberek is.

Német foglyok és belga kollaboránsok az antwerpeni állatkert oroszlánketrecébe zárva, 1944-ben

A zsidó és a belga ellenállás összedolgozott, és így 1942 júliusában hamis papírok ezreit kezdték el gyártani belga zsidóknak, míg a náci utasításra felállított Zsidó Tanács központi levéltárában tárolt névjegyzékeket egy partizánakció keretében megszerezték és megsemmisítették. Belgium – a kollaboránsok kivételével – még leigázott országként sem akart résztvenni a zsidóság megbélyegzésében: például Brüsszel polgármestere egyáltalán nem ellenőriztette, és nem is tartatta be a zsidóság ellenében hozott intézkedéseket. A németek augusztusban kezdték meg a zsidók összefogdosását, először a belga állampolgársággal nem rendelkezőket gyűjtötték össze. Őket Mechelenbe szállították: innen indultak a tehervonatok Auschwitzba. Augusztus elejétől október végéig 17 ezer embernek kellett fellépkednie a marhavagonok rámpáin a halálba induló szerelvényekre. Az aktív belga ellenállás miatt az SS kevésbé volt sikeres a kicsinyke államban: például itt történt meg az a hihetetlen dolog, hogy 1943 tavaszán az ellenállók megtámadtak egy deportáló vonatot, a személyzetet megölték, a zsidókat pedig kiszabadították. A hősiesen küzdő belga kommunistáknak köszönhetően, 1943-ban csupán 6 ezer embert sikerült összefogdosnia és Auschwitzba vinnie a náciknak, de a rákövetkező évben már ennek a felét sem. A második világháború alatt a nácik mintegy 25-30 ezer belgiumi zsidó embert gyilkoltak le, akiknek többsége Németországból menekült izraelita volt.

Luxemburg

A 300 ezer lakosú nagyhercegséget 1940 májusának elején rohanták le a németek. Ezután a néhány ezer főt számláló zsidó közösség ugyanolyan jogfosztáson esett át, mint németországi sorstársaik. Sárga karszalag, vagyonelkobzás, kirekesztés, majd gettósítás, és végül deportálás. Eközben, közel 3 ezer embernek sikerült Svájcba és Portugáliába menekülnie 1940 októberének végéig. Majd megkezdődtek a letartóztatások, és 1943 tavaszáig tulajdonképpen minden „elérhető" zsidót – hozzávetőleg ezer, ezerötszáz embert – deportáltak a hercegség területéről. A háború végéig mintegy 500 ember bujkált sikerrel Luxemburgban hamis papírokkal.

3. A Jütland-félszigeten történt

Dánia

Mikor a németek 1940 áprilisában bevonultak az országba, ellenállással nem találkoztak, sőt, X. Keresztély dán király, a kormány és a közigazgatás is a helyén maradt. A mintegy 8 ezer dán zsidóra komoly veszélyt először az 1942 novemberében érkező új birodalmi megbízott, Werner Best jelentett, ugyanis ő az elsők között vetette fel a zsidókérdés „megoldásának" szükségességét. A kormány tiltakozott, így az ügy akkor annyiban maradt. Viszont a következő évben a dán ellenállás aktivizálta magát, amely miatt az SS megtorlásokat alkalmazott: ez pedig – 1943 augusztusában – a kormány lemondásához vezetett.

Dán kollaboráns nő elfogása

Adolf Hitler eztán rögtön engedélyezte a dán zsidók összegyűjtését, ami nem volt egyszerű feladat. Ugyanis a Wehrmachtot nem lehetett felhasználni erre a célra, így SS egységeket vezényeltek Koppenhágába. A dán rendőrség egyáltalán nem volt segítőkész: az SS katonákat nem engedték erőszakkal bemenni a polgári lakásokba, így csak azokat vihették el a németek, akik a figyelmeztetés ellenére ajtót nyitottak. Az 1943. október 1. napján indult akció ennek megfelelő eredménnyel zárult: alig 500 zsidó embert gyűjtöttek be a razziákon, akiket Theresienstadtba szállítottak. A dán emberek mélyen elítélték a deportálásokat, egyaránt tiltakozott a király és az egyház.

1945. Dán szabadságharcosok harcolnak a német megszállók ellen Koppenhágában

Ugyanakkor megkezdődött az izraeliták Svédországba menekítése is. A dán lakosság együttműködésének köszönhetően szinte az összes bujkáló dán zsidót sikerült a közeli svéd kikötőkben partra tenni. Eközben a dán kormány folyamatosan érdeklődött a deportált zsidók felől, majd 1944 nyarán egy vöröskeresztes küldöttséggel együtt dán delegáció érkezett a „mintagettóba". Theresienstadtot az SS jó előre „kicsinosította", még egy mozit és kávéházat is nyitottak, a betegeket orvoshoz vitték, a fejadagokat pedig megnövelték, minden zsidó bőségesen kapott enni. Így a vizsgálódó Nemzetközi Vöröskereszt persze mindennel meg volt elégedve. Viszont az erélyes dán fellépésnek, a vizsgálatnak – és a náci Németország egyre kilátástalanabb helyzetének – köszönhetően a dán zsidókat Himmler már nem merte Auschwitzba vitetni, így mindössze 60 (!) ember halt meg a holokauszt során: azok, akiket rossz egészségi állapotuk miatt még a Vöröskereszt látogatása előtt kiszelektáltak, majd Auschwitz-Birkenauba vittek, és ott elgázosítottak.

4. Az Atlanti-óceán partjainál

Franciaország

A második világégés kezdetén 300 ezernél is több zsidó élt Franciaországban, és számuk folyamatosan növekedett, hiszen a németek által lerohant országokból, rendre ide menekültek az izraeliták. Azonban, mikor német katonák bakancsainak csattogását verte vissza az Eiffel-torony vasmonstruma, megpecsételődött a franciahonban menedéket talált zsidók sorsa is. A nácik megszállták Franciaország északi részét, és ellenőrzésük alá vonták a tengerparti sávokat is, délen pedig egy németbarát, kollaboráns kormány alakult, Vichy központtal. A németek a megszállt területeken, míg a Vichy-kormány délen, már 1940 júliusában megkezdte a zsidók jogfosztását, majd üldözését. Elsőként a más országokból idemenekült zsidókra vadásztak, akiket letartóztattak, majd internáltak (számuk 1941 tavaszára elérte az 50 ezret). Októberben megkezdődött a francia zsidók összeírása is, amellyel egyidőben a közigazgatásból, és minden egyéb fontosabb pozícióból eltávolították őket. A zsidó ember hirtelenjében csak kubikosmunkára lett alkalmas...

Adolf Hitler Párizsban, 1940 nyarán

Nem sokáig váratott magára az első nagy zsidórazzia sem: 1941 májusában, majd augusztusában, Párizsban és környékén látott neki az SS szörnyű „munkájához". Compiégne, Pithiviers, Drancy, Baume de Roland: ezek a települések lettek az első nagy internálótáborok, ahonnan a marhavagonok elindultak a lengyel haláltáborok felé. Azonban, az egyre erősödő francia ellenállás okán, a németek előszeretettel válogattak ezekből a táborokból túszokat is, akiket aztán, egy-egy jól sikerült partizánakció után megtorlásul kivégeztek. Ezrek fejezték be így életüket a szabadság, egyenlőség és testvériség nemzeti mottójával büszkélkedő, leigázott országban. Folyamatosan zajlott a zsidók cégeinek és vagyontárgyainak az elkobzása is: 1942 nyarának végére közel 50 ezer zsidó vállalkozás került a nácik kezére a megszállt Észak-Franciaországban, miközben délen is folyt a zsidó üzemek gondnoki kézbe adása. A bábállamként működő dél-francia területeken egy „Zsidókérdés Főbiztossága" nevű intéző szervezet látta el a zsidósággal kapcsolatos felügyelő feladatokat.

Párizsi játszótér zsidó gyerekeknek

A nácik a megszállt francia területeken is a többi, leigázott országban tanúsított módszerességgel jártak el a zsidóság ellen. Először a vagyonuktól, majd az emberi méltóságuktól, végül pedig a szabadságuktól és az életüktől fosztották meg őket. Így 1942 nyarán felkerült az izraeliták kabátjára a sárga Dávid-csillag is. Parkokba, mozikba és egyéb közösségi helyekre többé be nem léphettek, és élelmiszervásárlásra is csak egy, kora délutáni órát használhattak fel. Ennek is megvolt a hideg számítással kitalált értelme: a friss, jó minőségű áru a piacokról és a boltokból délutánra mind elfogyott, így a zsidók kénytelenek voltak megvenni a maradékot – legyen az bármilyen állapotú is –, ha enni akartak. Majd a németek nekiláttak a „végső megoldásuk" kivitelezéséhez, amelynek nyitányaként, július 16-án közel 13 ezer embert, hontalan zsidót – köztük 4 ezer árva gyermeket – tartóztatott le a megszállt területeken a francia rendőrség, majd átadta őket az SS-nek. Eichmann közvetlen munkatársa, Theodor Dannecker 1942 végéig közel 40 ezer hontalan zsidót, illetve további 5 ezer franciát indítatott útba a lengyel haláltáborok felé, elsősorban Auschwitzba.

Párizsi rendőrök náci karlendítéssel tisztelegnek elöljárójuknak

Ekkorra már a francia emberek egyre nagyobb ellenállást tanúsítva próbálták menteni zsidó honfitársaikat, de azt meg kell említeni, hogy jelentős volt a kollaboránsok száma is. Sok jó lelkű ember, zsidó családok ezreit bújtatta a francia tanyavilágban, tízezrek igyekeztek elvegyülni hamis papírokkal, de sok százan szöktek át a határon Svájcba és Spanyolországba is. Igaz történet: egy kicsiny falu, Le Chambon-sur-Lignon lakossága kisvárosnyi embert, majd 3000 zsidót bújtatott a megszállás éveiben a településen... Érdekes, hogy az olaszok által megszállt dél-francia tengerparti sávba közel 30 ezer francia zsidó menekült, akiknek a kiadását az olaszok ugyanúgy megtagadták, mint tették azt az általuk megszállt balkáni területeken is. A helyzet 1942 novemberében változott meg, mikor a szövetségesek partra szálltak Észak-Afrikában: a németek ekkor bevonultak a Vichy-féle francia bábállam területére. Itt is megkezdték a deportálásokat, de a Henri Philippe Pétain marsall vezette kollaboráns állam nem működött együtt a nácikkal: a hontalan zsidókat ugyan kiadták, de megtagadták a francia állampolgárságú izraeliták deportálását. Így 1943-ban „csak" 17 ezer, míg a rákövetkező évben pedig 16 ezer embert tudott az SS marhavagonokba zsúfolni.

A sárga színű Dávid-csillagot viselő zsidó asszonyok Párizsban, 1942 júniusában

Olaszország 1943 őszén kiugrott a háborúból, és ekkor a németek az addig olaszok által megszállt, francia tengerparti sávba is bevonultak. Mivel a lakosság ekkora teljesen ellenségessé vált az SS-el szemben, ezért 2-3 ezer zsidó embernél többet nem tudtak összefogdosni: a lakosság „egy emberként" bújtatta őket. Az 1944. június 6. napi, normandiai partraszállás után a németek hamar elvesztették a hatalmas francia területeiket. Augusztus elejére a szétvert német csapatok mindenfelől özönlöttek vissza a német határ irányába. Augusztus 15-én megindult az Üllő-hadművelet is: mintegy 50 ezer amerikai katona szállt partra Dél-Franciaországban. Kevés ellenállásba ütköztek, szinte akadálytalanul haladtak egészen a Rhone völgyéig. Az Üllő-hadművelet kezdetének napján a párizsi metró dolgozói sztrájkba léptek, amelyhez a rendőrök is csatlakoztak.

Négy nap múlva a Párizsi Felszabadítási Bizottság általános felkelésre szólított fel a német megszállók ellen. Még ezen a napon, a párizsi körzet parancsnokának, Raoul-Tanguy ezredesnek a parancsára ki is tört a fegyveres felkelés. A párizsi német helyőrség mintegy 20 ezer katonája és tisztje jelentős erőt képviselt. Közülük 15 ezer ember a külső védelmi gyűrűben, 5 ezer pedig magában a városban rendezkedett be védelemre. Azonban Dietrich von Choltitz tábornok, a város parancsnoka Hitler utasítása ellenére sem robbantotta fel a Szajna hídjait, sőt, a Párizs alá érkező, Leclerc vezette francia páncélos hadosztálynak végül is harc nélkül adta át a fővárost. Az elkövetkező zűrzavaros időszakban a fölfegyverzett ellenállási mozgalom közel 10 ezer kollaboránst végzett ki, rendkívül brutális módon. Ezzel a franciaországi zsidók kálváriája is véget ért.

Az utolsó, marhavagonokat húzó gőzmozdony Párizs felszabadítása előtt 3 nappal indult el Franciaországból Auschwitz irányába, ahová a megszállás évei alatt mintegy 70 ezer francia zsidó embert hurcoltak el a nácik. A holokausztnak francia-földön közel 80 ezer áldozata volt, amely legyilkoltaknak jó részét a hontalan, még a háború kezdetén idemenekült zsidók tették ki. Azt meg kell jegyezni, hogy az izraeliták összefogdosásából – kivált a megszállás első éveiben – aktívan vették ki a részüket a kollaboránsok, köztük a francia rendőrség állománya is.

5. Európa déli részén: a Földközi-tenger partvidéke

Olaszország

Olaszországban hozzávetőlegesen 45 ezer zsidó élt a második világháború kitörésekor. Bár egy – sőt, az első – fasiszta államról volt szó, de a Duce, Benito Mussolini ideológiája egyáltalán nem volt antiszemita. Nemcsak miniszterek és tábornokok voltak zsidók, de a fasiszta párt alapítói közt is ott találhatjuk őket: egy 1933-as felmérés szerint az olasz zsidóság mintegy tizede volt tag a fasiszta pártban. Ezért a náci Németországból az 1930-as években tömegével érkeztek az ott már jogfosztott zsidók az olasz „csizmára". A helyzet 1938-ban változott meg, mondhatni gyökeresen. Mussolini hirtelen a zsidókra hátrányos, őket megkülönböztető törvények bevezetését kezdeményezte, bár ezt Hitler nem kérte tőle: a háttérben valószínűleg az egyértelműen erősebb szövetséges felé tett gesztus állhatott. A zsidók ettől az időponttól már Itáliában is egyre inkább jogfosztottá váltak: egy bizonyos értékhatár felett birtokaikat elkobozták, nem vezethettek üzemeket és vállalkozásokat, nem viselhettek közhivatalokat.

Zsidó nők sárga csillaggal megbélyegezve

A háború évei alatt a zsidókat közmunkákra is berendelték, de a zsidótörvényeket kevésbé szigorúan ellenőrizték, Mussolini összegyűjtésükre és deportálásukra nem volt hajlandó. Sőt, az olasz megszállás alatt lévő térségekbe menekült külföldi állampolgárságú zsidókat sem engedte bántani: groteszk, de az olasz fasiszták kvázi menedéket nyújtottak az izraelitáknak a német fasiszták ellen... Újabb változást jelentett 1943 júliusa, mikor a Ducét megbuktatták, az új olasz kormány pedig hadat üzent a náci Németországnak. A németek villámgyorsan intézkedtek: Mussolinit kiszabadították, Itália legnagyobb részét pedig megszállták. Ahogy ez megtörtént, rögvest nekiláttak a zsidók összegyűjtésének, megkezdődtek a deportálások is. Rómában 1943 szeptemberében folytatott le az SS egy nagyarányú zsidórazziát, majd októberben elindultak az első marhavagonok Auschwitz felé. A Vatikán érdemben nem tiltakozott, azonban segítette a zsidókat, ahogy segítette a bujkálást szinte az összes olasz állampolgár is. Így 1945-ig csupán 12 ezer itáliai zsidót sikerült a németeknek deportálni, akik közül mintegy 8 ezer embert gázosítottak el Auschwitzban.

Görögország

A német villámháború hadigépezete 1941 tavaszán rohanta le a görög térséget. Trákia a bolgároké lett, míg az északi, görög részekre német, a déli görög területekre pedig olasz csapatok vonultak be. Kezdetben a közel 80 ezres zsidó közösséggel – akiknek túlnyomó többsége a fővárosban és környékén élt – nem foglalkoztak a náci megszállók. Először 1941 őszén került szóba Berlinben a görög zsidóság, főként a szalonikii 53 ezer zsidó sorsa. Ekkor még nem született döntés, de 1942 júliusában már zsidók ezreit hurcolták el kényszermunkára: mocsárlecsapolásra. Eichmann nem engedte, hogy kicsússzanak az SS kezéből a görög „népellenségek": 1943 elején Görögországba érkezett Alois Brunner Bécsből, míg Dieter Wisliceny a szlovákiai Pozsonyból. Megszervezték a Zsidó Tanácsot, amelynek vezetője Zvi Koretz főrabbi lett. Szalonikiben február 25-ig kellett a zsidóknak a város területén felállított gettókba vonulnia: ezzel egyidőben kötelező lett a sárga csillag viselése is. Márciusban elindultak az első marhavagonok, és 1943 augusztusáig közel 50 ezer embert hurcoltak el Auschwitzba, többségüket azonnal elgázosították. Ezzel egyidőben az olaszok elüldözték Mussolinit, majd szembefordultak a nácikkal. Ez persze a görög területeken is éreztette hatását: a Wehrmacht benyomult az addig olasz megszállás alatt álló, dél-görög területekre. Az 1943 tavaszi, varsói zsidólázadást leverő Stroop SS-tábornok érkezett a térségbe, majd rögvest elrendelte a zsidók összeírását. Ennek nyomán, a tömeges letartóztatások 1944 tavaszán indultak meg, áprilisban megkezdődött a rodoszi és athéni izraeliták deportálása. Hatezernél is több zsidót vittek el Auschwitzba, de sok ezren bujkáltak a hegyvidékeken, és a görög szigetvilágban. Pontos számadatok nem ismertek, de a holokauszt során 60-65 ezer görög zsidót öltek meg.

6. Az Adria sziklás tengerpartjai mentén

Jugoszlávia – az Usztasa

Mikor 1941 áprilisában a német és magyar megszállók lerohanták a délszláv államot, két hét alatt győzedelmeskedtek, de a nácik nem álltak meg: leigázták az egész Balkánt. Az adriai-tengerpart jó részét az olaszok kapták, de részesültek a zsákmányból a bolgárok és a magyarok is, a németek pedig a szerbek lakta területeket szállták meg. Ante Pavelic vezetésével a horvát nacionalisták, az usztasák kikiáltották a zágrábi központú, független horvát államot, amely tulajdonképpen Bosznia-Hercegovina területeit és kicsiny tengerparti sávját foglalta magába. Az így létrehozott horvát bábállam járt el legkegyetlenebbül – de nem csak a 40 ezres lélekszámot kitevő zsidóságával szemben. Üldöztek szinte minden kisebbséget: cigány, szerb vagy zsidó, nem számított, csak a megsemmisítésük... Az usztasa fajtörvény alapján mindent elvettek a zsidóktól, majd pedig horvát koncentrációs táborokba deportálták őket. Az itt fogvatartottak a brutális kivégzések, a járványok és az éhezés miatt tömegével lelték halálukat. A jasenovaci haláltáborban például még töltényt sem „pazaroltak": lefejezéssel vagy agyonveréssel végzett az áldozataival az Usztasa. A horvát zsidók egy része vagy Tito partizánjai közé állt, vagy pedig az olasz megszállási zónába menekült. A háború végének mérlege: mintegy 25 ezer zsidót, 28 ezer cigányt és 200 ezer szerbet mészároltak le az Usztasa emberei.

Ante Pavelic, az usztasák vezére

A megszállt szerb területeken nem az SS, hanem a Wehrmacht működött közre a zsidóellenes intézkedések végrehajtásában. A forgatókönyv a már szokásos volt: összeírás, sárga karszalag viselésére való kötelezés, a vagyon elkobzása, állami hivataloktól való megfosztás, általános jogfosztás, gettósítás majd pedig letartóztatás és deportálás. Szerbiában jelentős számú zsidót tartottak a németek túszként az országban: egy-egy csetnik vagy partizántámadás megbosszulására százával végezték ki őket. A Wehrmacht a zsidó férfiak többségét legyilkolta, de volt közel 15 ezer nő és gyermek, akiknek a megölése az egyszerű német katonáknak már gondot okozott. Ezért a nőket és gyermekeket a horvát területen fekvő zimonyi lágerbe vitték, ahol viszont nem állt rendelkezésre megfelelő mennyiségű élelmiszer az ellátásukhoz. A helyzetet végül elgázosító teherautókkal „oldotta meg" az SS. Ezekbe a zárt teherautókba egyszerre körülbelül 100 nőt és gyermeket lehetett bezsúfolni. A szerencsétleneknek azt mondták, hogy átszállítják őket egy másik táborba. Mikor rájuk zárták a vasajtót, a teherautó elindult, amelynek kipufogócsövét bevezették a zárt raktérbe. Így, mire a teherautók az előre megásott tömegsírokhoz értek, addigra a bent lévők többsége megfulladt. Sajnos számos esetben előfordult, hogy a bezártak nem haltak meg, így élve kerültek a gödrökbe... A megszállt szerb területeken legalább 15 ezer zsidót és ugyanennyi cigányt gyilkolt le a német hadsereg.

7. A Fekete-tenger mellett

Bulgária

Egy 1938-as felmérésnek köszönhetően viszonylag pontosnak tekinthető a bolgár zsidók 51 ezer fős létszáma. Többségük Szófiában élt, de nem volt jelentős gazdasági potenciáljuk. A III. Borisz cár vezette Bulgária a nácik szövetségeseként területeket kapott Hitlertől a háború elején, így további zsidó ezrek kerültek fennhatóságuk alá. A bolgárok – engedelmeskedve a náci elvárásoknak – is hozzáláttak az antiszemita törvények kibocsátásához, de először 6 hónapos időintervallumot biztosítottak az izraelita vallásúaknak: aki kikeresztelkedik, az mentesül a hátrányos jogkövetkezmények alól. A határidő leteltével, 1941-ben külön vagyonadóval sújtották a zsidó embereket, majd a rákövetkező évben kötelezővé tették számukra a sárga csillag viselését. A deportálás megkezdését követelő németek a bolgár kormány ellenállásába ütköztek: hosszú hónapok tárgyalásai után is csak a visszacsatolt területeken élő, mintegy 20 ezer zsidó ember internálásához járultak hozzá. Az egyesség értelmében, a bolgár hatóságok Trákiából és Macedóniából 10 ezernél is több zsidót gyűjtöttek össze 1943 tavaszán, egy szkopjei dohánygyár falai közé, akiket a németek Treblinkába vittek, és egytől-egyig meggyilkoltak. Ezután hirtelenjében felerősödtek a tiltakozások, és az egyház is a zsidók védelmére kelt, ami miatt már a kormány sem maradhatott tétlen. A romló hadi helyzetre, a partizánok megerősödésére, valamint az egyre égetőbb munkaerőigényre hivatkozva leállította a deportálásokat. Májusban a bolgár egyház feje is kiállt a zsidó emberek mellett, az óbolgár területeken élő izraeliták pedig – rabbijaikkal az élen – tiltakozó felvonulásokba kezdtek. A németeknek mindössze annyit sikerült elérnie, hogy 1943 nyarán a zsidókat vidékre telepítették ki a nagyvárosokból, a férfiakat pedig behívták munkaszolgálatra. Ennek köszönhetően Bulgáriában a háború alatt „csak" az első transzportokkal Treblinkába hurcolt, közel 11 ezer embert tudták legyilkolni a nácik.

A Román Királyság

A jelentős, első világháborús román területgyarapodásnak köszönhetően közel 800 ezer zsidó ember élt a királyság területén. Jelentős számuk magyar anyanyelvűként, Erdélyben. A második világháború előestéjén zsidóellenes intézkedéseket vezettek be, és mintegy negyedmillió izraelitától vonták meg az állampolgárságot, hontalanná téve őket. A háború kitörésével a szélsőséges Vasgárda rendezvényeit és gyűléseit egyre gyakrabban kísérték zsidóellenes pogromok. Az 1940 nyarán bekövetkező, román területi veszteségek a nacionalizmust és az antiszemitizmust még jobban felerősítették, a nácibarát Ion Antonescu marsall hatalomra kerülésével pedig ezek a tendenciák csak fokozódtak. Újabb és újabb zsidóellenes törvényeket vezettek be: megtiltották a vegyesházasságokat, majd elkobozták a zsidó földbirtokokat, és kizárták az izraelitákat a hadseregből és a közigazgatásból is. Az 1941. januári, sikertelen Vasgárda-puccs során újabb csapás érte az izraelita közösséget: több száz zsidót gyilkoltak meg a gárdisták Bukarestben, a lázadásuk során. A Szovjetunió elleni német támadásban már szövetségesként vettek részt a román csapatok, méghozzá a korábban elcsatolt területeik visszaszerzésének reményében.

SS egység a Harmadik Birodalom legfőbb ellenségeivel...

A szovjet földre betörő román reguláris és csendőri alakulatok 1941. június 25-én, Iasiban valóságos tömeggyilkosságot rendeztek: közel 4 ezer zsidót mészároltak le brutálisan, azzal vádolva őket, hogy „szovjet kémek". A románok az elkövetkező hónapokban állatként viselkedtek, bár ez a kifejezés talán az állatokra sértő... Az elfogott zsidókat marhavagonokba zárták, majd hol lépésben haladva, hol veszteglésre kényszerítve ezeket a vonatszerelvényeket, a nyílt pályákon várakoztatták őket a forró, 1941-es nyári kánikulában. Egy-egy szerelvényben, így, pár nap alatt emberek százai haltak szomjan. A románok a nyomok eltüntetésével sem sokat törődtek: a tisztogató SS alakulatok (!) emeltek panaszt a román csendőrség ellen a módszeres fosztogatások, és a cél nélküli tömeggyilkosságok miatt...

Az 1941 júliusában folyó tisztogatások nyomán Bukovinát és Besszarábiát szinte teljesen „zsidótlanították" a románok: 27 ezer embert legyilkoltak, 160 ezret pedig a Dnyeszteren túl felállított munkatáborokba zártak. Ezekben a táborokban folytatódott a kegyetlen gyilkolás: az emberek étlen, szomjan, százával hullottak el, de például a bogdanovkai táborban naponta közel 500 embert – összesen mintegy 45 ezer főt – lőttek agyon, míg Odesszában, a szovjet partizántámadások megtorlásaként közel ugyanennyi izraelitát mészároltak le. Volt kitől példát venni: például német SS tisztogató alakulatok két nap alatt közel 34 ezer ukrán zsidót lőttek bele egy szakadékba Kijev térségében, Babij Jar mellett, 1941 szeptemberében.

Gettóba vonuló zsidók

Eközben az ó-román területeken megkezdődött a zsidó vagyonok sajátos elkobzása: a zsidó közösségektől sokmilliós lej-értékű összegeket követeltek háborús hozzájárulás címén. A nácik 1942 júliusában kötöttek megállapodást a románokkal a zsidók „átvételéről". A szeptemberre elkészült deportálási terveket – napi 2 ezer embert akartak a németek Belzecbe szállítani – maga Antonescu húzta keresztül: az utolsó pillanatban leállítatta a deportálásokat. Megijedtek a felelősségtől, és Romániában is egyre nagyobb méreteket öltött a tiltakozás, mind az egyházak, mind pedig a királyi család részéről. Így Antonescuék újabb 4 milliárd lejes összeget zsaroltak ki a zsidóktól: például 1336 dollárért kínálták a palesztinai kivándorlási engedélyeket. A román holokausztnak így is közel negyedmillió zsidó esett áldozatul.

8. Utószó helyett: Szlovákia

A Jozef Tiso katolikus pap vezette, náci szlovák állam 1939 márciusában kiáltotta ki „függetlenségét". Valójában Hitler bábjaként próbálta elnyerni a náci vezér további jóindulatát területeinek növelése érdekében. Szlovákiában az első antiszemita törvények megjelenésekor – 1939 áprilisában – közel 90 ezer zsidó élt. Csak két év kellett hozzá: 1941 őszére a zsidók teljesen jogfosztottak lettek: sárga csillag, vagyonelkobzás, sokadrangúság, gettósítás és nyomor. A következő év tavaszán a szlovák zsidók voltak az első áldozatai a náci megsemmisítő táboroknak. A deportálási akciót Dieter Wisliceny SS-százados irányította Eichmann utasításai alapján.

Auschwitzba érkező zsidó transzport szelektálása.

Eközben az egyház erőtlen próbálkozásokat tett – szóban – a helyzet megoldására. Sikertelenül: Tisoék törvényt hoztak a zsidók kitelepítéséről és teljes jogfosztásáról. Március végén elindultak az első transzportok, és 1942 őszéig 58 ezer embert hurcoltak marhavagonokba zárva a haláltáborokba: Sobiborba, Belzecbe, Treblinkába és Auschwitzba. Ekkor azonban leállították a deportálásokat az egyre erősödő tiltakozások, és a deportálások okán a németeknek fizetendő költségek miatt: a nácik 500 márkát kértek fejenként egy-egy zsidó eltüntetéséért... A következő években a zsidók munkatáborokba zárva dolgoztak, míg 1944 nyarán németellenes felkelés tört ki a kicsiny országban. A lázadást az SS leverte, de közben zsidók százait gyilkolták le, majd 12 ezer izraelitát összeszedtek, és Auschwitzba vitték őket. Így a háború végére közel 70 ezer szlovák zsidót gyilkoltak le a fasiszták.