Világhódító úton jár az e-sport?

Ma ez már valós karrierlehetőség, művelőjét e-sportolónak hívják. Szó sincs laza passzióról, ők profi versenyzők, a napjaik edzésekkel, demózással, taktikai elemzésekkel telnek. Az e-sport (elektronikus sport) két éve 385 millió embert érintett világszerte, idén pedig a becslések szerint már 427 millióan figyelik otthonukból az e-sport-közvetítéseket. A tendencia nyomós érv amellett, hogy tájékozódjunk, miként is fest ez a világ.

Alkalom nyílt erre a minap a zalaegerszegi sportcsarnokban, ahol a Magyar E-sport Szövetség képviselői, s más szakértők világítottak meg néhány vonást. A téma finoman szólva is megosztó. Nem véletlen, hogy az est pszicholó­giai előadással kezdődött, Király Orsolya, az ELTE Pszichológiai Intézetének tudományos munkatársa arról beszélt, mitől olyan vonzóak ezek a játékok.

– A videójáték-ipar az egyik legdinamikusabban fejlődő ágazat, őrületes pénz forog benne, s a jövőben csak emelkedni fog a tét – kezdi Király Orsolya. – A gyártók ezért nem bízzák a véletlenre a játékok vonzerejét, nagyon végiggondolt szakmai munka zajlik a háttérben. A siker alapja az, hogy az online videójátékok többsége kielégíti az emberi psziché mindhárom alapszükségletét (kompetencia, autonómia, valahova tartozás igénye). Kifejtve: jó és hatékony vagyok a tevékenységben; a magam ura lehetek, én irányítom a folyamatokat; társas kapcsolatokra, közösségre lelek. A videójáték mindhármat megadja az online térben. A fentieken túl a játékban átélhető versengés, felfedezés, építés, fejlődés élménye ugyancsak erős motiváció.

A való élet teli van bizonytalansággal, kétellyel, egyenlőtlenséggel, tehetetlenséggel, s cselekedeteink gyakran visszajelzés nélkül maradnak. A játékban azonban világosak a célok, egyenlőek az esélyek, folyamatos a fejlődés, kezünkben a döntés, amiről azonnali visszajelzést kapunk. Ez a közeg tehát a valóságnál ideálisabb mentális környezetet biztosít. Ráadásul a beépített virtuális jutalmak, bár nem tehetők ki a vitrinbe, tényleges örömet okoznak. Az agy ugyanúgy reagál, mint a valódi jutalmazásra, elismerésre. A játék iránti vonzódás tehát megérthető, s önmagában nem is egészségtelen, ha egyensúlyban tudjuk tartani az örömszerzés más forrásaival, ha egy a számos élmény közül.

Aki nem otthonos e világban, nem éli át, így nem is érti, miért ül a gyerek órákig a gép előtt, ahelyett, hogy focizna, társasozna vagy fára mászna. A kívül maradás, a merev tiltás, fenyegetőzés csak elmélyíti a szakadékot. Ha a szülők valós kommunikációt szeretnének „géphez ragadt” gyerekükkel, ítélkezés helyett inkább meg kell próbálniuk bevonódni. Ha elkezdenek a játékokról beszélgetni, ha érdeklődést mutatnak, rengeteg egyéb dolog is kiderül a csemetéről.

Számos családban okoz gondot a mikor, mit és mennyit kérdése. A pszichológus azt tanácsolja, a szabályokat együtt alakítsuk ki a gyerekkel. Semmi értelme engedélyt adni egyórányi játékra, ha ez az időtartam nem idomul a játék körökre, meccsekre, mentési pontokra osztott szerkezetéhez. Ha a meccs vagy a csata közepén kell kiszállnia, cserben hagyva a vele együtt játszó barátait, abban nem lesz köszönet. A korlátokat legjobb előre, konszenzusos módon felállítani.

Friss fejlemény, hogy a WHO idén tavasszal hivatalosan is betegségként kódolta a videójáték-függőséget, tehát már létezik ilyen diagnózis. Az orvosi kritériumrendszer elég szélsőséges, hiszen az nevezhető függőnek, aki képtelen kontrollálni a játék mennyiségét, totálisan elhanyagol minden más tevékenységet, az életminősége drasztikusan romlik, s mindezen állapot legalább egy éven át fennáll. Az ilyen emberek persze már rég nem a játék öröméért ülnek a géphez, hanem mert enélkül pokoli kínokat élnének át, éppúgy, mint a többi függőség áldozatai. Alapvetően nem a játékon múlik, hogy függővé válik-e valaki, hanem a személyiség sérülékenységén. Világszerte százmilliók játszanak (Magyarországon 3,7 millióan), a függők száma ehhez képest elenyésző.

Élve a kérdezés lehetőségével, felvetjük, vajon nincs-e abban némi aberráció, hogy a játékok jelentős részében a többiek megölése táplálja az örömforrást... S nem kell-e attól tartani, hogy a gyerek a virtuális lét normáit ­összekeveri a valósággal?

– A versengés, a másikon való felülkerekedés evolúciós örökségünk – érkezik a válasz. – A játékban is az okoz örömet, hogy jobb vagyok, mint a többiek, s nem a másik legyilkolása. Kutatók az egyik véres játékban a fegyvert lecserélték teleportálógépre, ami nem megölte, hanem máshova teleportálta az ellenfelet. Kimutatták, hogy az örömérzet pontosan ugyanolyan mindkét verzióban. Sok vizsgálat zajlik arról is, hogy erőszakossá tesznek-e a játékok. Jelen állás szerint nincs direkt összefüggés. Iskolai lövöldözéseknél a média gyakran mutat bűnösként a videójátékokra, ám ez erős torzítás. Ha megvizsgáljuk az elkövető személyiségét, kiderül, hogy halmozottan sérült, s már eleve azért játszhatott sokat, mert senki nem figyelt rá, nem szerette. Nagy valószínűséggel akkor is kiütközne nála az agresszivitás, ha sosem látott volna videójátékot. Ami a két világ összemosódását illeti, a kutatások nem jeleznek aggodalmat. A gyerekek viszonylag korán különbséget tudnak tenni mese és valóság között, amíg pedig nem, addig vélhetőleg nem is nagyon találkoznak videojátékkal.

Biró Balázs, a Magyar E-sport Szövetség (Hunesz) elnöke kifejti, tisztában vannak vele, hogy sok félelem, előítélet tapad a videójátékokhoz. Számos ilyen észrevételt kapnak pedagógusok és szülők részéről egyaránt. A leggyakoribb kritika, hogy a tanulás, a sport rovására megy a sok játék, a gyereknek nincs valóságos élete és kapcsolata a családdal és a kortársaival. Ezért együttműködést kezdeményeztek iskolákkal, diák­sportszövetségekkel, s olyan programokat szerveznek, amelyek során mozgásaktivitással, tánccal, önkifejezéssel ötvözik a játékot. Remélik, hogy ezek a törekvések csökkenthetik a negatív megítélést.

– Ami a társas kapcsolatokat illeti, a videójáték bőven kínál alkalmat ezek megélésére – mondja. – Az olyan új platformok, mint a Discord, a Steam, a Twitch lényegében a mai grundot vagy klubbot jelentik a fiataloknak, ahol találkoznak, beszélgetnek, élményeket szereznek, tanulnak, kommunikálnak. Lehet persze ellenezni ezt az egészet, de az online létezés olyan szinten részévé vált a felnövő nemzedékek mindennapjainak, hogy érdemesebb a javukra és a javunkra fordítani a benne rejlő lehetőségeket. Ha viszont nem ismerjük ezeket, akkor eszközünk sincs a motiválásukra. A kívülállók az e-sportolókat is úgy képzelik el, mint akik naphosszat sápadtan görnyednek a klaviatúra fölé. Ez erős túlzás, aki életpályaként választja az e-sportot, annak nemcsak mentálisan, hanem testileg is fittnek kell lennie, ezért a fizikai edzések is hozzátartoznak a felkészüléshez.

A negatív megítélésnek tápot adhat az is, ha a gyerek nem az életkorának megfelelő tartalommal játszik. Erre valóban oda kell figyelni, a játékok többségén nem véletlenül szerepel szimbólumokkal kiegészített életkori besorolás. Ezekből láthatjuk, hogy vannak-e benne erőszakos vagy félelemkeltő elemek, netán felnőtt-tartalmak.

Szabella Olivér, a Hunesz oktatási bizottságának tagja a videójátékok és az e-sport tanulást segítő vonulatát emeli ki. Számos példa bizonyítja, hogy a gyerekek az angol nyelv alapjait gyakran a játékok révén sajátítják el, szinte észrevétlenül. A történelemoktatásban is lehetne nagyobb szerepe a játékoknak, hiszen a virtuális valóságban a gyerekek részesei lehetnének nevezetes történelmi eseményeknek, megismerve a korhű helyszíneket, viseletet, viselkedést.

Bakó Lejla, a Budapest Five társalapítója és a csapat menedzsere saját példáját meséli el. Aktívan kosarazott, ám egy durva sérülés miatt abba kellett hagynia. Hiányzott azonban a versenyszellem, az adrenalin, így jutott el az e-sporthoz. Megtapasztalta, hogy ebben is meg kell küzdeni a sikerért, nőként különösképpen, reflex, taktika, logika egyaránt fejlesztésre szorul. Ismeri a klasszikus szülői reakció­kat: mikor nő be a fejed lágya, csinálj már valami hasznosat, keress egy normális munkahelyet… Az ő szülei is csak akkor értették meg elköteleződését, amikor látták versenyezni egy hatalmas koppenhágai színpadon.

A generációk eltérő megközelítése ma még szinte törvényszerű, ám érdemes elgondolkodni az alábbi példán. Apuka fejcsóválva figyeli, hogy a gyerek mások videójátékát követi a monitoron. „Azt nézed, hogy más hogyan játszik? Hát ezt végképp nem értem…” – jegyzi meg rezignáltan, majd leül a tévé elé és a focimeccsre kapcsol…