Caporettói áttörés

2017.10.24. 10:00

Csoda az Isonzó folyó mentén

Ami a nyugati fronton harcolóknak Verdun vagy Somme, az a mieinknek Doberdó és Isonzó. Véres állóháború, minimális térnyeréssel. Ezzel szemben a 12. isonzói csatára – vagy ahogy a közvélemény ismeri, a caporettói csodára – a terjeszkedés és a diadalmas roham szinonimájaként tekinthetünk.

Bekő Tamás

caporetto

1917 őszén a keleti hadszíntér összeomlása után már nem kellett orosz támadástól tartani, így a központi hatalmak jelentős haderőt tudtak átcsoportosítani az olasz arcvonalra.

Az október 24-én – német támogatással – megindított osztrák-magyar offenzíva olyan erővel söpört végig az ellenséges védelmi állásokon, hogy az olasz katonák a korabeli szóbeszéd szerint mindenüket eldobálva, hanyatt-homlok menekülve egészen Rómáig futottak.

Valójában csapataink a Piave partjánál tovább nem jutottak, a katonai akció azonban olyan eredményesnek bizonyult, hogy a szétkergetett, demoralizált olasz hadsereg statárium mellet újjászervezett állománya csak számottevő antant segítséggel tudta megállítani a Monarchia katonai gőzhengerét.

Az I. világháború történetének egyik legsikeresebb osztrák-magyar hadműveletében zalaiak is részt vettek.

A nagykanizsai magyar királyi 20. honvéd gyalogezred csak másnap, október 25-én este értesült arról a győzelemről, amit a szövetséges csapatok Caporettónál (ma: Kobarid, Szlovénia) és Tolmeinnél (ma: Tolmin, Szlovénia) értek el. Az ezred október 26-án egyesült Volčji Gradnál (ma szlovén település), majd a támadási parancsot követően azonnal megkezdte az ellenség üldözését.

Annak ellenére, hogy az első napok mindenféle olasz ellenállás nélkül teltek, az időközben beállt mostoha időjárási viszonyok rettentően megnehezítették az előnyomulást. A szüntelen esőzések következtében az Isonzó teljes medrében rohanó, széles áradattá változott. Hidak, zsilipek felrobbantva, a folyó áthajózhatatlan volt, így a katonáknak szükséghidak építésével kellett bajlódniuk. Mindeközben honvédeink háromszor áztak bőrig és háromszor száradtak meg az orkánszerű szélben.

Amíg a katonák az indulásra vártak, egy elhagyott olasz hadtestparancsnokság épületéből megdöbbentő vázlatok, fényképek és látképek kerültek elő. Az iratokon minden kaverna névvel jelölve, az osztrák-magyar csapatok megfigyelőhelyei, tábori őrseik álláspontjai és védővonalaik pedig hajszálpontosan voltak feltüntetve.

Az Isonzón való sikeres átkelést követően a kanizsai ezred ismét az ellenség nyomába eredt. Útjukat a pánikszerű olasz visszavonulás romjai kísérték. Eldobott szerelvények, puskák, árokba fordított ágyúk, aknavetők, kimúlt lovak feküdtek az út mentén. A sikeres és gyors üldözés azonban, ahogy az Isonzónál, a megáradt Tagliamentónál is megakadt. Honvédeink újabb késéssel, november 5-én este kezdték meg a folyó felett vert hadihídon az átkelést, majd ezt követően már – kisebb olasz ellenállási gócokat könnyedén felszámolva – komolyabb baj nélkül érték el a Piave folyót, ahol november 11-ig elfoglalták védő-, illetve támadóállásaikat.

Vitéz Szepessy-Bugsch-Aladár ezredparancsnok visszaemlékezése szerint a gyors előnyomulást nemcsak a szélsőséges időjárás, hanem ebből kifolyólag a hadsereg akadozó élelempótlása is fékezte.

Ugyanekkor a vizes lajt nagy jótétemény volt a csapat részére, a lajtok mindig borral voltak megtöltve, az emberek nemcsak az étkezésnél kaptak bort, hanem a hosszú pihenő alatt is. A tábornok azt is megjegyezte, hogy azoknál az alakulatoknál, ahol a parancsnokok kevésbé gondoskodtak a katonáikról, sok volt a visszamaradó baka, akiknek nagy része a menet alatt harácsolt bortól leittasodott és az útárokba dőlt.

A caporettói offenzíva után kiosztott elismerésekből bőven jutott a hadműveletben szereplő zalai katonáknak is. Vörös Ferenc zalatárnoki tüzér, a császári és királyi 33. tábori tarackos ezred I. ütegének kötelékében vett részt a 12. isonzói csatában. Az Osztrák Hadilevéltárban őrzött kitüntetési javaslata szerint az október 24-i tolmeini áttörés alkalmával, valamint később, a Monte Tomba körül november 23-a és december 30-a között vívott harcokban mutatott személyes bátorságáért Bronz Vitézségi Érmet kapott.

A kanizsai 20-as gyalogezred három hős katonájának – Ferencz Lajos zalaszentmihályi törzsőrmesternek, Tóth János kertai népfelkelő szakaszvezetőnek és Kurucz János becsehelyi népfelkelő tizedesnek – pedig közvetlen az áttörés utáni november 13-14-én zajló piavei állásharcok során tanúsított vakmerőségét a legmagasabb legénységi kitüntetéssel, az Arany Vitézségi Éremmel jutalmazták.

Mivel a húszas honvédeknek elsősorban az üldözés szerepe jutott Tolmeinnél, veszteségeik csekélyek voltak. Az első világháború zalai származású katonaáldozatainak több mint nyolcezer főt számláló veszteségi adatbázisa szerint mindössze kilenc személy halála köthető valamilyen módon az október 24-e és november 10-e között zajló hadműveletekhez.

A nagykanizsai magyar királyi 20. honvéd gyalogezred két zalai katonája 1914-ben. Balról a kisorokláni Fitos Ferenc népfelkelő őrvezető több isonzói csatában is harcolt. Alkarjában halálig hordozott egy olasz gyalogsági lövedéket Fotó: archív

Az elesett, illetve meghalt honvédek zöme azonban nem zalai alakulatnál katonáskodott. A 27 esztendős Póczak Péter szakaszvezetőként szolgált a pozsonyi császári és királyi 5. árkászzászlóaljnál. A felsőrajki halotti anyakönyv 1918. november 11-én ejtett bejegyzése arról tanúskodik, hogy a fiatalember a katonai akció első napján, 1917. október 24-én esett el a Tolmein melletti csatatéren. Egy másik forrás, amely a 20. honvéd gyalogezred tiszt és tisztjelölt sebesültjeit, illetve hősi halottait veszi számba, mindössze egyetlen fő veszteséget könyvelt el erre az időszakra. Kun Sándor főhadnagy, vonatparancsnok a november 8-i menet alatt, pihenő közben, tábori tűzben felrobbant kézigránáttól a térdén súlyosan megsebesült, a sérülésébe november 27-én a laibachi (ma: Ljubljana, Szlovénia) hadikórházban bele is halt.

Érdemes mindezek mellett megemlíteni, hogy az áttörés napjaiban az uralkodópár – Károly király és Zita királyné – is ellátogattak a frontra, és beutazták a meghódított észak-olasz területeket. Állítólag ez idő alatt egy alkalommal a király élete komoly veszélyben forgott, mert két hű emberével együtt az Isonzó egyik mellékágába zuhant, és csak a kísérő személyzet nagy erőfeszítésének köszönhette, hogy túlélte a balesetet.

Annak ellenére, hogy a történet valódi hírlapi kacsának tűnik, 1917. november 17-én – a király szerencsés megmenekülésének örömére – hálaadó istentiszteletet tartottak Nagykanizsán. A szentmisén részt vett a városban időző egész 20-as honvéd tisztikar, a 12. lövészezred tisztikara, egy honvéd és egy cseh díszszázad, továbbá a 20-as honvéd lábadozóosztag egész nélkülözhető legénysége, valamint a város polgári hatóságainak vezetősége.

A caporettói áttörés kapcsán számos, utóbb ismertté vált személy nevével is találkozhatunk. Erwin Rommel főhadnagy – a későbbi „sivatagi róka” és második világháborús náci tábornagy – ebben a hadműveletben alapozta meg katonai karrierjét (szolgálataiért 1917 decemberében a legmagasabb német kitüntetést is megkapta), míg Ernest Hemingway író, a Búcsú a fegyverektől című önéletrajzi ihletésű regényében emlékezett vissza a 12. isonzói csata véres küzdelmeire.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában