Báli cipellő a hónap műtárgya a kanizsai Thúry György Múzeumban

Mint azt Kunics Zsuzsanna történész-muzeológustól megtudtuk: a báli cipellőt Dr. Révffy Zoltánné Skublics Irén (1873–1941) viselte valószínűleg fiatal lányként az első báljain az 1890-es évek elején, illetve fiatalasszony korában. A kis báli cipellőt valószínűleg édesanyjától, Skublics Istvánné Tolnay Iréntől örökölte néhány különleges viseleti darabbal (például egy zsinórdíszes bársony kabátkával) együtt. Fia, Dr. Révffy Andor ügyvéd, bíró elmondása szerint ruháit, cipőit részben Pesten, részben Bécsben készíttette.

S hogy mi számított akkoriban trendinek, már ami a báli ruházatot illeti? Nos, mint kiderült, a dekoltázsok, ruhakivágások méretének a fiatalasszonyok esetében gyakorlatilag semmi sem szabott határt. Viszont a boka mutogatása már erősen kihívó és erkölcstelen magatartásnak minősült.

– Az 1830-as, 1840-es években a teljesen lapos talp és a szögletes cipőorr számított divatosnak – tudtuk meg a szakembertől. – Az előkelő hölgyek számára a lehető legkényelmesebb, legfinomabb anyagból (textilből vagy kényes bőrből), vékony talppal készültek a papucscipők. A legfinomabb darabokban még járni is alig lehetett, egy csepp harmat is átáztatta őket. Az 1870-es évekre kezdett egyre látványosabban visszatérni a cipősarok a divatba. A 19. század elejétől egyre divatosabbá váló bálokon a vékony kecskebőr talpú, selyemből, glasszéból készült cipellőket gyakran rongyosra táncolták a hölgyek. Az estélyi ruhák közül mindig a báli ruhák voltak a legragyogóbbak, muszlinból, tüllből vagy selyemből, bársonyból készültek, ujjatlan, mély kivágásúak voltak, hozzájuk hosszú kesztyű, drága ékszer, csillogó fejdísz illett. A hölgyek számára a legjobb alkalmat egymás túllicitálására a báli szezon nyújtotta. Az első bálozó lányok mindig fehér, fodros, tüll, muszlin vagy organdi ruhát hordtak, s csak a második évadban választhattak rózsaszín, világoskék, halványsárga vagy almazöld ruhát. Ha már több éve farsangoltak, sárgát, lilát, vagy vöröset is viselhettek. A fiatal asszonyok ruhája volt a legpompásabb, legszínesebb, kivágásuk a legmerészebb, ékszerük a legcsábítóbb. Válogathattak a színes selymek, bársonyok között. A pompás anyagok, a mélyen kivágott „ruhaderekak” (ruha felsőrész), a vállig mezítelen karok, melyeket a fehér glasszékesztyű csupán könyökig fedett el, felejthetetlen szépségűvé varázsolták a bálozó hölgyeket. Morális megítélés tárgya volt a viselet, illetve az, hogy mennyit takart. A mély kivágású báli ruha – különösen, ha férjezett hölgy viselte – nem esett erkölcsi kifogás alá, annál inkább a láb „mutogatása”. Az 1860-as években még a lábfejet is el kellett takarni, csak a „félvilági nők” mutathatták meg bokáikat, lábszárukat. Később a cipő látványa fokozatosan megszokottá vált, de a boka még mindig nem: „Ha véletlenül megláttuk bokáját, az izgalmas látvány emlékét jó ideig magunkban hordtuk” – írta Herczeg Ferenc az 1890-es évek asszonyáról.

Nagykanizsa polgári hagyományai közé tartoztak a bálok, nem véletlen, hogy a Keszthelyi Hírlap 1898. január 30-ai számában megjelent tudósítás szerzője így fogalmazott: „Kevés város van, hol a mulatságok oly gyorsan követnék egymást, mint Nagy-Kanizsán.” Kunics Zsuzsanna jelezte: a vízkereszttől, azaz január 6-tól hamvazószerdáig tartó időszakban a kanizsai szállodák bérlői, a vendéglősök és a város egyesületei is sorra szerveztek bálokat.

– A 19. század elején csak a Fő úti uradalmi épület szomszédságában működő Korona Szálló volt az egyedüli „nemesi táncra alkalmas szálló” – jelezte a muzeológus. – Érdekesség, hogy rossz idő esetén, a feneketlen kanizsai sár miatt a leányokat puttonyokban szállították a bálterembe, ahol a talpalávalót a „Belovári Kőrösi Határ Őrző nevét viselő Nemes Ezred Chorusa” húzta. Az 1830-as évektől a Korona Szálló mellett már az átépített uradalmi vendégfogadó, a főtéren álló Zöldfa Szálló (a mai Bolyai iskola) is fogadta a bálozókat. Ennek díszes emeleti nagyterme adott helyet a megyebáloknak és az úgynevezett hetes báloknak is, melyekre hagyományosan január 7-én került sor. Itt tartotta táncvigalmait számos kanizsai egyesület, a Polgári Egylet, a Nagy-Kanizsai Fiatalság Társasköre, a Kereskedő Ifjúság Önképző Köre és a Nagykanizsai Izraelita Jótékony Nőegylet is. A Zöldfa Szálló bezárása után a főtéren 1875-ben, a vidék akkori legmodernebb szállodájaként felépült Arany Szarvas Szállóban tartották a mulatságokat. Fényűző, elegáns nagytermét már 1885 szilveszterétől „villamos fénnyel” világították ki, amikor még a városban mindenütt petróleumlámpák égtek. Kanizsa két, legrégebben működő egyesülete, a Polgári Egylet és a Kaszinó is fennállásuk 50. évfordulójára díszes székházat emeltetett 1885-ben, a több mint 200 fős tagsággal rendelkező egyletek így saját székházukban bálozhattak.

Kunics Zsuzsanna arról is beszélt: az egyesületek igyekeztek minden évben érdekessé, emlékezetessé tenni mulatságaikat. Az Izraelita Jótékony Nőegylet például 1894-ben „falusi sokadalom” jelleggel szervezett jótékony célú táncvigalmat, a Polgári Egylet termei zsúfolásig megteltek „fess gyümölcsárusnőknek”, cigánylánynak, „planétásnak” (a vásárok tipikus alakja, a nyakába akasztott dobozkából kihúzott lapocskákon, planétákon olvashatta a húzó a jövendőjét), cukrász-, vagy halászlánynak öltözött lányokkal. 1898 farsangján „Amerikai Reklám-Estélyt” rendeztek: a korabeli reklámgrafikákon megjelenő alakoknak öltöztek be; „Ugyanoly bájos arcok árulják majd a Kathreiner kávét, amilyen bájos arcot mutat a reklámkép” – írta figyelemfelkeltőnek szánt előzetesében a helyi lap munkatársa. Máskor a bálozók régebbi idők jellegzetes divatja szerint öltöztek be, de olyan is megesett, hogy a hölgyek gésa-, az urak pedig matrózjelmezt viseltek, így varázsolva japán hangulatot a táncparkettre.

1913-ban pedig a Fő út díszeként megépült az elegáns étteremmel, kávéházzal, udvari teremmel és játékszobákkal ellátott Centrál Szálló – ami a mai napig létezik – mellyel újabb helyszínt kaptak a farsangi mulatságok.