A ház, ahol megállt az idő - Kiállították a paraszti kultúra emlékeit a csikótűzhelytől a cekkerkereteken át a kelengyeládákig

A Tarlukács család, majd leszármazottaik, Kelemenék úgy éltek Kustányban, mintha megállt volna az idő: a villanyt is csak azért vezették be majdnem 25 évvel a hálózat kiépítése után, 1974-ben, mert a boltos közölte, hogy már nem tud petróleumot szerezni. Kizárólag a lakószobát látták el villanyvilágítással - megvoltak az ilyen modern dolgok nélkül. Még akkor is használatban voltak náluk a régi kelengyeládák, amikor máshol már mindenki szekrényben tartotta a ruhát, a régi ládát pedig a kamrába száműzte terménytárolónak. Így a kehidakustányi önkormányzat szinte készen kapta a „múzeumot", amikor négy éve megvette a lakók hagyatékát azzal a szándékkal, hogy tájházat hozzon létre.

Gellért Erzsébet a vízhordófával
Fotó: Szabó Judit

- A ruháknak nem is kellett nagy tároló, mert a parasztembernek nem volt sok. Egy a testen, egy a kerten, így mondták, míg az egyiket hordták, a másik a szabadban, rendszerint a kerítésen száradt mosás után - magyarázta Horváthné Gellért Erzsébet kehidakustányi fazekas, aki berendezte a tájházat, zömmel az egykori lakók bútoraiból és használati tárgyaiból, valamint a faluban gyűjtött régiségekből.

A házat 1900-ban Tarlukács Károly építette, aki hősi halált halt az I. világháborúban. Testvére és szülei örökölték az épületet, a leszármazottak, a Kelemen család tagjai a kilencvenes évekig éltek benne. Otthonukon szinte semmit sem változtattak az idők folyamán, a helyiségek ugyanúgy következnek sorban, mint hajdanán: tisztaszoba, konyha, lakószoba és kamra. A tájház kialakításához persze fel kellett újítani az épületet, a munkára pályázati pénzt vett igénybe az önkormányzat.

- A tetőt kicserélték, de megtartottuk a régi csatornavasakat. A kémény visszaépítésénél és a külső pucolásnál is igyekeztünk az eredeti állapotot helyreállítani. Sokszor figyelmeztettem a kőművest, hogy ne dolgozzon olyan szabályosan - mosolygott Gellért Erzsébet, hozzátéve, hogy belül a sározást már saját kezűleg végezték. A döngölt agyagpadlóba tettek egy kis téglát, csak hogy elbírja a magas sarkú cipőket, a berendezés viszont most is hűen tükrözi a régi időket.

A nézelődést a kamránál kezdtük, ahol az eredeti, monogramos liszteszsákoktól kezdve a disznóölés eszközein át a káposztasavanyító ládákig sorakoznak a háztartási eszközök. A falon függő képkeretszerűségekről rögtön kiderült, hogy cekkerkeretek.

- A téglalap alakú rámák segítségével készítették az asszonyok kukoricacsuhéból a kétfülű táskákat, a cekkereket. Bevásárláshoz használták, s ételt hordtak benne a hegyre. Minden asszonyé különbözött, mindenkinek megvolt a maga mintája. Évente készítettek újat, megszólták, aki ezt elmulasztotta és rongyos cekkerrel járt - mesélte kísérőm.

Majd felkapott egy görbe botot a földről, s a vállára vetette, így mutatta be a tej- vagy vízhordó funkcióját. A férfiak használtak ilyet, de nem ők faragták, egyszerűen kerestek egy ágat, ami pont megfelelő volt a vödrök egyensúlyozásához, mai kifejezéssel élve ergonómiailag.

A lakószobában a látogatók többségének szemet szúr a szokatlanul rövid ágy, kérdezik is gyakran, hogyan fértek el benne? Száz éve ilyen alacsonyak voltak az emberek?

- Nem erről van szó. A magas ember is elfért itt, úgy, hogy két tömött párnán, csaknem ülve aludt. A paraszti hiedelemvilág szerint ugyanis aki az ágyon kiterül, az már halott (vagy hamarosan az lesz), s nem akarták kísérteni a sorsot. Elnyújtóztak ők a szőlőben vagy a diófa alatt, de az ágyon soha, az rossz ómen volt - magyarázta a ház gondnoka.

Minden tárgyhoz történetet fűzött: a mosdótál melletti szappanról tudja, hogy a második világháború idején főzték, a tisztaszobába később mégiscsak beszerzett szekrényben pedig az a kombiné lóg, amit nagymamája varrt még lánykorában, fehér hímzéssel, egy egész télen keresztül. A konyha kemencéjét, csikótűzhelyét, edényeit és járókéményét is sorra veszi. A kéményben nemcsak húst, hanem túrót is füstöltek.

- Kipróbáltam: körözöttből pogácsákat gyúrtam s egy napra a füstbe tettem. Nagyon finom, a füstölt sajthoz hasonló az íze.

A tisztaszobáról megjegyezte, hogy csak különleges alkalmakkor használták. Például ha gyermek született - egy darabig az anya ott is maradhatott vele -, vagy ha vendég jött vagy beteg volt a háznál.

- Egy kis megfázással nem lehetett befeküdni ide, de ha már orvosra volt szükség, őt a tisztaszobában fogadták. A kézfogó, esküvő alkalmával is használták a szobát, s ha halott volt a háznál, itt ravatalozták fel.

A tájház a kustányi településrész nagy becsben tartott emlékét is őrzi, egy 1700-as években készített homokkő Mária-szobrot. Annak a tönkrement Szent Antal-szobornak volt ez a párja, amelyet mindig kitettek az oltárra a szabadtéri miséknél.

- Kustányban nincs templom, csak harangláb, ezért tartották a misét a nagyobb házak udvarán, például itt szemben, a napjainkban közösségi célokat szolgáló Mariska-udvarban. A férfiak zöld ágakból sátrat építettek, amit az asszonyok virágokkal díszítettek. Június 13-án, Szent Antal napján mindig tartottak ilyen szabadtéri misét. Ez onnét ered, hogy valamikor az 1700-as években ezen a napon nagyon elverte a jég Kustányt, s a falu megfogadta Szent Antalt védőszentjének, hogy ekkora baj többé ne történjen. Az emberek azt is elhatározták, hogy június 13-án soha nem fognak dolgozni. A téeszes időkig be is tartották, amíg a maguk urai lehettek. Ha nagyon muszáj volt, legfeljebb átmentek dolgozni a Kustány határain túli birtokaikra. Június 13-án mindig tartottak misét, s az oltáron ott volt a Szent Antal-szobor s a Mária-szobor is, az utóbbit szerencsére sikerült megőrizni - mondta Gellért Erzsébet.