Egy kis segítségre lenne szükségük

Idő előtt meg kellett tanulniuk, mit jelent a nincs, vagy, a nem jut. Tény, sokszor nem tudjuk megadni, amire vágynak, de szeretetben és a nehézségek mellett boldogságban élünk. Most azonban egy kicsit több a gond a kelleténél..."

Az élénk gyermekzsivaj, ami a Hegyalja utcai egyik kis lakásból a folyosóra kihallatszik, nem arról árulkodik, hogy bent, a négy fal közt, problémák vannak. Az Ádám testvérek, Anna, Dani, Virág, Vivien, Bianka, Noémi és Mira úgy élnek, mint bármelyik kisgyerek. Játszanak, csatáznak, perlekednek, megbékélnek. Sőt, bárkit, aki az otthonukba betéved, puszihegyekkel és ölelésáradattal is elhalmoznak. Szomorúság csak a szülők szemében van. Olyan kilátástalanság ez, ami bárkinél előfordulhat: amikor hiába akarunk megoldást találni valamire, képtelenek vagyunk.

A negyvenkét éves Ádám Józsefné Mónika és férje hét gyermeket nevelnek, a legnagyobb tisztességben, szeretetben, ám elég nagy szegénységben. Annak ellenére, hogy az édesapa, József, éjt nappallá téve dolgozik ácsként. Így napközben élete párjára, Mónikára hárulnak az otthoni teendők. Amikből jócskán kijut a negyvenkét éves asszonynak, hiszen hét gyermek ellátása nem kevés energiát igényel.

Emlékeznek Jókai Mór egyik meséjére, amiben egy szegény emberről és annak sok kicsiny porontyáról írt? „Kettő, három már iskolába járt..., másikat ölben kellett hordozni, mindnek főzni; emezt öltöztetni, amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem csekély hivatal: próbálja csak meg valaki. Mikor cipő kellett, bizony sok pár kélt. Mikor kenyeret kellett szelni, egyszerre sok karéj. Mikor ágyat kellett vetni, egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel..." No, hasonlóan él a kilenc tagú Ádám család is.

– Nem a szegénységünket szégyelljük. Segítséget kérni nehéz – mesélte Ádámné Mónika a parányi, ötvenhét négyzetméteres lakásban. – Beláttuk a párommal együtt, nem tehetünk másként, a gyermekek érdekében. Az, hogy jó ideje nehézséget okoz a számlák befizetése és a gyerekek ruháztatása, nem titok. Sokan tudják. Az önkormányzattól is kaptunk már segítséget. S mivel nagycsaládosok vagyunk, karácsonykor jótét lelkű vállalkozók és a helyi média közreműködése révén ennivalóval, játékokkal is kedveskedtek nekünk. Annak idején magunk sem gondoltuk, hogy egyszer rászorulunk másokra – így az anyuka, és belekezdett élettörténetükbe.

Virág, Vivien, Bianka, Noémi és Mira szeretettel csüngnek anyukájukon, Ádámné Mónikán. A képről hiányzik Anna és Dani, az egy „szem" fiúgyermek, valamint József, az édesapa Fotó: Katona Tibor

Azoktól az időktől kezdve, amikor élete párjával, Józseffel megismerkedtek. Mindig nagy családot szerettek volna. Megvoltak a kellő (anyagi) alapjaik. Mónika is dolgozott, óvónőként. Imádta a gyerekeket. Annát, azt a kislányt is, akit férje hozott magával előző kapcsolatából. Majd megszülettek közös kicsinyeik, alig két év különbséggel. Még mielőtt áldott állapotba került volna fiatal nő, kialakult nála a myasthenia. Egy krónikus izombetegség, ami miatt idővel leszázalékolták.

– Nem szedhettem fogamzásgátlót. Ugyan több gyermeket szerettünk volna, azért „hétre" mi sem gondoltunk. Hiába védekeztünk már a harmadik után, fentről úgy akarták, szülessenek meg a többiek is. Vallásosak vagyunk, az abortusz eszünkbe sem jutott. Azt szoktam mondani, ha tudom előre, hogy később elesek, előre leülök. Akkor még nem igazán voltak pénzügyi gondjaink. A gyerekek biztos helyre, rendezett körülmények közé születtek s így is cseperedtek.

A családfő jövedelméből, családi pótlékból és abból az állami támogatásból élt a család, amit az anyuka a tartós betegsége miatt kapott. Próbáltak lakást váltani, kiköltözni falura a Hegyalja utcai lakásból, amin kilencen osztoznak. A váltás – önhibájukon kívül – nem járt sikerrel, anyagi veszteségek is érték őket. Hiteleik lettek, a rezsi számlákkal elmaradtak, Mónika pedig, mivel felülvizsgálták a tartós betegségét, kevesebb pénzt kapott havonta az államtól. Az anyagi kiesések idővel azt eredményezték, hogy a Nemzeti Eszközkezelő Zrt. - é lett az otthonuk.

– Most albérletben lakunk az egykori saját otthonunkban. Mindössze két helyiségen osztozunk kilencen. A villanyt előre, feltöltőkártyás módszerrel fizetjük. A rezsi és a közös költség előteremtése is gondot okoz. Van elmaradásunk a számlákkal. Ezen felül csak az ételre költünk, ami ekkora család esetében naponta a tízezer forintot is meghaladja.

A gyerekek – a négyéves Mirát és az ötéves Noémit leszámítva – mindnyájan iskolások. Ott kapnak ingyen meleg ételt, ahogy a két legkisebb az óvodában. A lurkók nem éheznek, nem soványak, szüleik is rendesen táplálják őket. A rántott hús a kedvencük, amire azonban érhető módon nem telik sűrűn.

– A hónap vége a legrosszabb. Sakkoznunk kell, hogy a számlákat fizessük be, vagy enni adjunk a gyerekeknek. Mindig ez utóbbit tartjuk szem előtt. Így a csekkekkel gyakran elmaradunk. Sokszor éjszaka sem tudunk aludni. Annyira nyomasztanak bennünket a napi gondok. De igyekszünk, hogy a kicsik ebből ne érezzenek semmit.

Ezeket az álmatlan forgolódásokat fentről biztos meglátta valaki, mert szép, szőke és barna hajú „angyalokat" küldtek az Ádám családhoz. Az egyik angyal sok ruhát és cipőt vitt, a másik angyal hol csekket fizetett be, hol ennivalót vásárolt. Mi több, egyikük felhívást is közzé tett az egyik közösségi oldalon. Már (most is) sokan megmozdultak a család érdekében. Ruhára és a lábbelikre nagy szükségük volna, nőnek a gyerekek. De gyakorlatilag még sok mindenre: tartós élelmiszerekre, nagyobb mosógépre, gáztűzhelyre, hűtőre...

– Magunk is dolgozunk azért, hogy jobb életünk legyen. Talán tudok munkát vállalni. Adódott egy lehetőség. Mert sok helyütt nem fogadták kitörő örömmel, hogy hét gyermeket nevelünk. Ha sikerül a kötetlen munkaidejű állás, kicsit könnyebb lesz. Nem tart örökké a rossz, de ahhoz, hogy elmúljon, még szükségünk lenne egy kis segítségre. Csak addig...