Választási visszásságok - 1947

A korábbiakhoz képest példátlanul széles, majdnem teljesen általánosan megadott választójog alapján megválasztott nemzetgyűlésben a Független Kisgazdapárt (FKgP) szerzett abszolút többséget. A következő csaknem két év – külső erők beavatkozásával fűszerezett – belpolitikai csatározásainak eredőjeként a Magyar Kommunista Párt (MKP) vezetőinek sikerült kierőszakolni egy új, a szerintük javukra eltolódott erőviszonyokat legalizáló előrehozott választás megtartását. Az 1947. augusztus 31-re kitűzött parlamenti választást új törvény szabályozta, melynek legnagyobb horderejű nóvuma a választójogból való kizárhatóság okainak jelentős szélesítése lett, amit leginkább az MKP forszírozott.

A kommunisták arra törekedtek, hogy a lehető legtöbb olyan embert kizárják a választójogból, akik társadalmi és gazdasági helyzetüknél fogva potenciálisan nem az MKP-ra szavaznának. A választást később hírhedtté tevő névjegyzék-kivonattal – mely alapszínéről kapta a „kékcédula” elnevezést – történő szavazás lehetősége különösebb vitát nem ingerelt, egyrészt erre a konstrukcióra 1945-ben is lehetőséget adtak, visszaélés akkor nem történt, másrészt egy külső beavatkozás ellen megnyugtatónak tűnő garanciák voltak beépítve a rendszerbe. Arra azonban nem mindenki gondolt, mi történik ha belülről, állami szinten hajtanak végre egy országos csalássorozatot, az ellen ugyanis nem volt védelem. Noha később az egész választáshoz a névjegyzék-kivonattal elkövetett csalást kapcsolták, ma már teljesen egyértelmű, hogy nagyságrendekkel több visszaélést követtek el az MKP vezetése alatt álló belügyi, választási szervek a választói névjegyzékből való tömeges és törvényellenes kihagyásokkal.

A választások előtt külön értekezleteken okították ki az MKP aktivistáit, választási megbízottait arról, miként kell fondorlatos módon kihagyni, kitörölni vélhetően/ tudhatóan jobboldali szavazókat a választói névjegyzékből. Első feladatként a lehető legtöbb választással kapcsolatos pozíciót meg kellett szerezni, mely leckét nagyon jól teljesítették, hiszen Zalában, annak ellenére, hogy nyolc párt indult, az összeíró (majd választási) bizottságok elnöki pozícióinak csaknem negyven százalékát az MKP emberei szerezték meg. Ez a későbbiek során döntőnek bizonyult, nem tűnt irreálisnak a pártközpont azon utasításának megfelelni, hogy a megyében a helyi kommunistáknak csaknem 30 000 potenciálisan nem MKP szavazót kellett így vagy úgy távol tartani az urnáktól.

Azt pontosan nem tudjuk, hogy teljesült-e ez a terv, de több mint 14 000 választót – akik a visszautasítottak jegyzékére kerültek – biztosan sikerült kizárni adminisztratív okokkal, melyek nagy része törvénytelen volt. Ebben azonban nincs benne a csak becsülhető és vélhetően ezrekben mérhető azon választásra jogosult polgárok száma, akiket – a kapott instrukcióknak megfelelően – egyszerűen „elfelejtettek” összeírni, így még a visszautasítottak jegyzékére sem kerültek fel.

A „kékcédulák” csalásra való felhasználhatósága csak a választási előkészületek vége felé, a választói névjegyzékből való kihagyás után, szinte csak mellékesen került terítékre. Mi is volt pontosan ez a „kékcédula”? Mint ahogy ma is, korábban is lehetőség volt arra, hogy aki nem tartózkodott az állandó lakhelyén a szavazás időpontjában, pl. a munkája miatt, vagy éppen nyaralt, az is szavazhasson az ideiglenes tartózkodási helyén. Nekik névjegyzékkivonatot kellett kérni, magyarán az állandó lakóhelyükön ennek átvételekor kihúzták őket a választói névjegyzékből, és a megkapott – kék alapszínű – kivonattal lehetett egy tetszőleges helyen szavazni, ahol azt természetesen bevonták.

Az MKP vezetése ezt a kis űrlapot használta fel csalásra, visszaélve többek között az Állami Nyomda feletti ellenőrzési jogával és a korabeli telekommunikáció hiányosságaival. Magukat az űrlapokat tehát nem hamisították, az attól vált csalárddá, hogy jó párat hamis adatokkal töltöttek ki. A csalást alapvetően az tette lehetővé, hogy a Rajk László vezette Belügyminisztérium „előrelátó” utasítása értelmében a szavazóktól nem kérhettek hivatalos fényképes igazolványt, így a valós személyazonosság megállapítása lényegében nem volt lehetséges. Jól érzékelhetően a kékcédulák kitöltését részben központilag szervezték, mivel az ország több pontján is felbukkantak ugyanazzal a fantomnévvel kitöltött űrlapok. Láthatóan sok esetben a születési évet utólag (más tintával) írták be, mivel arra ügyeltek, hogy nagyjából a csalást elkövető korának megfelelő évszám szerepeljen a nyomtatványon.

Ugyanígy ha egy női aktivistához került a Pál vagy György keresztnévre kitöltött kékcédula, abból gyorsan Pálma vagy Györgyi lett, esetleg a „-né” szócskát biggyesztették a név mellé. A megőrződött kékcédulák alapján jól rekonstruálható a csalók útvonala is. Zalaegerszegről és Nagykanizsáról rajzottak ki és a főbb útvonalakat követték, addig szavazva az útjukba eső településeken, amíg el nem fogyott a kékcédulájuk. A korabeli viszonyok közepette adott pillanatban nem lehetett megállapítani, hogy ugyanarra a névre kitöltött kékcédulával már a szomszéd faluban is leszavaztak, ennek ellenére a turpisság órákon belül lelepleződött, de a Belügyminisztérium – érthetően – szabad folyást engedett az eseményeknek. Zala megyében a választást egyébként a Demokrata Néppárt nyerte nagy fölénnyel (56,6%). Második helyen pedig az MKP végzett 13 %-os (25 373 szavazat) eredménnyel. Ehhez a helyezéshez csak kisebb mértékben járult hozzá a direkt módon leadott hamis kékcédulák száma.

Vizsgálataink szerint az 535 zalai szavazókörben 2500 kékcédulát adhattak le, melyből a – névazonosságok és más ismérvek alapján – kb. 600 volt a hamis. Ennél viszont sokkal többet hozott indirekt módon az MKP konyhájára – a már említett – potenciális jobboldali szavazók törvénytelen kihagyása a választói névjegyzékből, akiknek a száma Zalában nagyságrendileg a tízezret is elérhette.