Egyre több fiatalt szeretne bevonni az értékőrző munkába Sóstainé Márfi Ibolya helytörténész

Így vélekedik Sóstainé Márfi Ibolya pedagógus, közművelődési szakember, helytörténész, a helyi értéktár bizottság elnöke. Lelkes kutatója Szepetnek, a szepetnekiek históriájának, pedig nem tősgyökeres. De sajátjának érzi a községet – s titkon azt reméli, a község, pontosabban a közösség is őt...

– Hogy honnét a vonzódásom a történelemhez? – kérdezett vissza. – Azt hiszem, úgy kezdődött, hogy fogtam a nagymamám kezét. Sokat sétáltam vele szülőfalum, a Somogy megyei Őrtiloshoz tartozó Földvár-hegyen, ami elég nevezetes, mert már a honfoglalás előtt is állt. A történetéről sokat mesélt a nagymamám, ahogy dolgoztunk a szőlőben, vagy átsétáltunk Szent Mihály-hegyre, esetleg lementünk az őrtilosi vasútállomásra, hogy beutazzunk a kanizsai piacra. Ezeken a sétákon sok mindent megtudtam a mamától a térség történelméről. – Például, hogy mi történt Földvár-hegyen a török időkben, hogyan és hová akarták áttelepíteni a szomszédos, ma már horvátországi Légrádot? – folytatta. – Ugyanis az 1710-es esztendő őszén, egy 15 napig tartó sűrű esőzés katasztrofális áradást okozott, a Dráva folyó pedig megváltoztatta a folyását, Légrádot szó szerint elmosta, így a mederváltozás során a település a folyó északi partjáról a déli partjára került át. Én ezeket a meséket 4-5 éves korom óta őrzöm. Nagyon izgalmas volt számomra mindegyik, sőt, még most is azok. Kitartóan keresem a történeteket igazoló bizonyítékokat – képzelheti, mit éreztem, amikor két évvel ezelőtt a levéltárban megtaláltam a tervrajzot, amely azt ábrázolta, hogy milyen lett volna Belezna és a Szent Mihály-hegy közé áttelepített Légrád. Tehát a nagymamám nem beszélt butaságot! Ha az ember a múlt építőkövein lépdel (hiszen ott van még a közelben Zrínyi-Újvár és a Perczel-féle 48-as hadállások földsáncai ma is láthatók, nemzeti lobogóval jelölve a magaslaton), és van, aki megosztja vele a tudását – lehetetlen nem beleszerelmesedni a történelembe. Pályafutásom 40 éve alatt rengeteg ismerettel és tudással gyarapodtam, s mindig azon voltam, hogy ezt továbbadjam, ezért míg tanítottam, honismereti szakköröket vezettem, most pedig itt, Szepetneken kiállításokat szervezek, illetve a magam lehetőségeihez mérten igyekszem hozzájárulni ahhoz, hogy minél több régi tárgyat, eszközt, viseletet, dokumentumot sikerüljön összegyűjtenünk és megőriznünk az utókornak.

Márfi Ibolya a szepetneki helytörténeti gyűjteményben annak néhány érdekes dokumentumát mutatja Fotó: Szakony Attila

– Mennyire van ma igény az emberekben arra, hogy tisztában legyenek lakóhelyük múltjával?

– Ha van egy folyamat, ami akár egy személytől, akár eseménytől, vagy közösségtől ered, akkor az elkezd „burjánzani", generálja az érdeklődést, mint azt a sok szepetneki relikvia adományozói is bizonyítják. Azt gondolom, mindenhol, minden kis faluban, minden településen felkelthető az érdeklődés a múlt iránt, csak tenni kell érte. Mert amíg az emberek ezt nem tapasztalják meg, nem is érzik a múltkutatás értékét. Sajnos, mai világunk nagyon haszonelvű, pedig a legnagyobb érték az emberi érték. Észre kellene vennünk, hogy körülöttünk mások is élnek, és előttünk is éltek emberek, akik hagyományoztak ránk valamit. Ha ezt észrevesszük és tudatosul bennünk, biztos vagyok benne, hogy a múlt iránti elköteleződésünk nőni, kíváncsiságunk pedig erősödni fog. Példát kell mutatnunk egymásnak, hogy ez nem szégyen, ezért ma már nem büntetnek – hiszen jól tudjuk, hogy ilyen-olyan, nem egyszer politikai okok miatt az emberek a közelmúltban inkább magukba zártak dolgokat. Ennek már hála Istennek vége.

S hogy mire a legbüszkébb az életpályájából?

– Arra, hogy öncélúan soha nem dolgoztam, mindig a közösséget szerettem volna gyarapítani, mely befogadott – jelentette ki Sóstainé Márfi Ibolya. – És arra is, hogy itt egy olyan helytörténeti munkát sikerült több szálon elindítani, ami – szerénytelenség nélkül állíthatom – páratlan a megyében és a legutóbbi három országos szakmai fórumon is elismerően, példaként beszéltek róla a kollégák. Két-három havonta más és más helyi régiséget állítunk ki az Ikszt előcsarnokában, illetve belső termében, van már helytörténeti gyűjteményünk és úgy néz ki, lesz tájházunk is. Nagy számú látogató keres fel minket pusztán tapasztalatcsere céljából.

Azt is hozzátette, hogy már 1998-ban elkészítette a szöveg- és forrásgyűjteményt Szepetnek történetéhez, amit használnak is a pedagógusok. A tanterv előkészítésében szintén segédkezett Szabó Irma és dr. Csoma Gyula társaságában, továbbá évek óta részt vesz a Magyar Pedagógiai Társaság általános művelődési központokat, valamint a nemzetiségi nevelést összefogó szakosztályainak munkájában. Épp a szervezeten keresztül javasolták a nemzetiségi hon- és népismeret bevezetését, mely a nevelés-oktatás ma már fontos, sőt, tantárgyként jelölt része.

A fáradhatatlan Sóstainé most is több témán dolgozik.

– A helyi hon- és népismereti segédanyagokat a német nemzetiségi oktatáshoz összerendeztem, megírtam, most ezeket véglegesítem – ismét országos jelentőségű feladatról beszélhetünk – árulta el. – Szeretném befejezni a Földvár-hegy földrajzi neveinek történetét, feldolgozását – ez különösen fontos nekem, hiszen a szülőföldemről van szó. Fel akarom tárni továbbá a szepetneki könyvtár és olvasókör történetét, amihez megvannak a forrásanyagaim. Dolgozunk a helytörténeti füzetek elkészítésén is, melyek közül az első a falunapra jelenik meg. Hagyományteremtőnek szánjuk a kiadványt, amibe még gyerekek is írnak. Különösen fontosnak tartom, hogy az értékvédelembe bevonjuk a fiatalokat, hogy legyenek, akik a helyünkre lépnek, ha mi elmegyünk. Mert most már erre is gondolni kell. Ezért biztogatok másokat is arra, hogy bizonyos témákat ők dolgozzanak fel a helytörténeti füzetekbe, én csak ötletadóként szeretnék feltűnni. Igyekszem megtalálni a helyemet nyugdíjasként is ebben a „vidéki gépezetben", amiben hála Istennek, egyre több az új alkatrész, a tenni akaró fiatal.