Rédics visszakapta természetes környezetét, vonzását, s minden szépségével várja vendégeit

Tiltva volt a munka közben megállni, nem volt szabad a határon túlra nézelődni, vagy a túloldalon dolgozó ismerős személyekhez átkiabálni, velük beszélgetni. Rédics község a határsávba tartozott, ide utazni, itt tartózkodni csak engedéllyel lehetett... még a közeli rokonok is csak határsáv engedéllyel jöhettek a faluba." írja Tantalics Béla Rédics története könyvében. Mivel ezen a vidéken szinte a rendszerváltásig így telt az élet, az emberekben minduntalan felszínre törnek a megélt rossz emlékek. Nem csoda, hogy először erről mesél Utassyné Horváth Erzsébet, Zsóka a néhány éve elhunyt költő felesége, Soós József költő, aki tavalyi nyugdíjba vonulásáig harmincöt évig volt a rédicsi faluház vezetője, s a házigazdánk Soós Endréné, Rédics polgármestere, akinél idegenforgalmi sorozatunk aktuális részének megbeszélésére jöttünk össze.

Bár nagyot fordult a világ az elmúlt huszonöt év alatt, azért az nem felejthető soha sem, hogy  1919 augusztus 25-én Rédics határában kijelölték a magyar-szerb-horvát-szlovén határvonalat, s a falu elszakadt a természetes, évszázadok alatt kialakult környezetétől. Közvetlen határszéli falu lett, s az ötvenes években kiépült a műszaki határzár, a futóárok, s a bunker rendszer, amivel együtt járt a szigorú határrendészeti ellenőrzés is.

- Egy arra alkalmas bunkert rendbe is szándékozunk tenni, hogy a turistáknak megmutathassuk milyen erődítmények között, s miként éltünk – mondja a polgármester asszony, majd így folytatja: – Szinte hermetikusan el voltunk zárva Jugoszláviától, most meg azért épül majd út, hogy a szlovéniai, lendvai hegyen lévő kilátót, a Vináriumot minél egyszerűbben tudjuk megközelíteni. Ez a legújabb turisztikai fejlesztési cél a környékünkön.

- Ne hagyják magukra ezeket a falvakat, ezt a tájat. Hírt kell vinni arról, hogy mi itt élünk, értékeink vannak, s itt szeretnénk boldogulni. Jó, hogy kinyílik újra világ, s újra összetartozhat az, ami együtt volt az elmúlt évszázadokban. Nagy dolog például, hogy a megyei versmondó versenyt a szlovéniai Lendván rendezték meg. Nem is verseny volt ez, hanem vers ünnep – lelkendezik Utassyné Zsóka, aki most is kivette részét a versmondók felkészítéséből. Megtudjuk tőle, hogy férje összes verseit tartalmazó kötet, A kikelet fia címmel a könyvhétre jelenik meg, a versei kritikai kiadása pedig az ősszel lát napvilágot.

Soós Józseffel járjuk végig a települést és környékét. Utassy Józsefnél maradva, utunk a temetőbe vezet, hogy megnézzük a költő síremlékét, de a régi temetőben is látni olyan sírköveket, amelyek megtekintése megéri a fáradozást. Utassy síremlékének hátoldalára egy keresztet véstek, ennek felirata azonban nem INRI, mint Krisztus keresztjén, hanem IRNI.

A falu számos köztéri szoborral is büszkélkedik. Köszönhető ez annak, hogy már a múlt rendszerben is évről évre követték egymást a művészeti táborok.

- A nyolcvanas évek közepétől több évig szobrász tábort szerveztünk nyárra, majd később festő tábort. Így próbáltuk kinyitni a világot Rédics számára. Az volt a fontos, hogy olyan emberekkel találkozzunk, akik élményekkel gazdagítanak, s értékeket hagynak nálunk. Legalább ötven festő, szobrász fordult meg nálunk. A templom melletti Szent István szobor például a csíkszeredai Koszti Miklós és Nagy Ödön munkája, és ők alkották a Hetési Csárda melletti körforgalomban álló szobrot is. Vagy említhetném a meglátásaikat is, amit hasznosítani lehetett. A Lendvadedes völgyében lévő tó létesítése az egyik vendég festőnk ötlete volt. A kárpátaljai Egressy Pétert erre a vidékre vittünk ki festegetni. Nagyon megragadta a táj szépsége, s ő látta meg, hogy viszonylag nem nagy munkával, el lehet zárni a völgyben csordogáló patakot, s egy gyönyörű pihenő helyet lehet itt létesíteni – eleveníti fel a dedesi tó születésnek történetét Soós József, miközben a víztározó felé autózunk.

Mint a tündérmesében olyan ez a vidék. Az erdőkkel körülvett völgyben csillog a víz a napfényben, s a fák minden oldalról visszatükröződnek a tómederből is. Mintha megállt volna egy pillanatra körülöttünk az idő, csak a fák vannak, a víz, s a szépen parkosított pihenőhely a tó mentén nyújtózkodó májusfával. Érdemes volt összefogni, Gosztolának, Lendvadedesnek, Lentinek és Rédicsnek anno, hogy ezt a táji ékszert megalkossák. A tóhoz Lentiből kerékpárút vezet, de az egész környék felfűződik a Muránia, Egy csepp Európa kerékpáros turista útvonalra.

S ha már az európai utaknál tartunk, Rédicset már a római korban is érintették az utazók, hiszen a falutól nem messze, a mostani határátkelőhely térségében vezetett a Római út, a híres Borostyánkőút.  A honfoglalást követően pedig ez a rész is az őrvidékhez tartozott, később dúlta a török, akinek a saját földesuruk mellett szintén adót fizettek, de nem volt szerencséjük a németekkel sem. Ezen a vidéken sokat csatáztak a kurucok a labancokkal, lévén, hogy Bottyán János téli szállásra Alsólendván rendezkedett be. 1711-ben mindössze 22 gazda lakott Rédicsen, hatvan évvel később 470-en éltek a faluban. A környék falvaiból a legtöbben, 17-en vettek részt az 1848-49-es szabadságharcban, őket név szerint is megőrizte a falutörténelem. A kiegyezés utáni ötven békeév fellendülést hozott a népesedésben, 1910-ben 1583-an lakták már Rédicset. Igazi felpezsdülést a Boba-Csáktornya vasút elkészülte hozott, az első szerelvény 1890 október 19-én indult Zalaegerszegről Rédicsen át Csáktornyára.

Ma a közúti határforgalom bír nagy jelentőséggel Rédicsen, ahol mintegy ötven éve nyílt meg a határátkelőhely. A délszláv háború kirobbanásával a kamionforgalom duzzadt óriásira a környéken. Nem volt ritka, hogy egészen Lentiig torlódtak fel a határátlépésre váró kamionok. Hogy mi minden történt ezekben az években itt, arról talán Gaál Károly, a Hetési Csárda vezetője tud a legtöbbet, hiszen a kezdetektől, a csárda nyitásától fogva itt dolgozott, s ma is ő irányítja a határ előtti körforgalom mellett álló vendéglátóhelyet.

- Igen jó érzékkel találta meg az akkori lenti Áfész ennek a csárdának a helyét, amit 1982-ben nyitottunk. Akkor ment igazán jól, amikor egymást érték a turistákat szállító buszok, nagy volt a közúti utasforgalom a határon. Aztán jött a délszláv háború, Letenyéről ide terelődött az óriási kamionforgalom. Még én is kempinget nyitottam, mert legalább negyven lengyel éjszakázott itt rendszeresen. Ők aztán ki is pakoltak, ment a lengyelpiac, óriási volt bevásárló turizmus is. Mostanra minden megváltozott. Azt látni, hogy kevesebb az emberek pénze, nem költenek úgy. A kamionok most is mennek éjjel nappal, Rédicsnek viszont az a szerencséje, hogy nem hajtanak át a településen a gépjárművek. Nekünk azonban másban is kell gondolkoznunk.  A Mesés Hetés kezdeményezést nagyon életképesnek tartom. Végre megépül a szálloda Lentiben, s biztos vagyok abban, hogy a vendégek nem fognak egy hétig csak fürdeni, hanem a környéket is meg akarják ismerni. Olyan nagy létesítmény sajnos nálunk nem épül, mint Lendván a Vinárium torony, ami máris ötvenezer vendéget hozott a tavaly őszi nyitás óta annak a térségnek, de a dedesi tó, Rédics, Lendva, Lenti látnivalói és a hetési táj, benne az itteni falvak közös kezdeményezései elindíthatják a további turisztikai fellendülést – vélekedik a szakember.