Óriási óceánjárón dolgozott: mintha Zalakaros összes lakóját feltennénk egy hajóra

A luxus sokakat vonz, de nem mindegy, hogy utasként, vagy munkavállalóként szállunk fel a hajóra. A személyzetnek viszont, akik biztosítják az utasok kényelmét, már közel sem leányálom a monstrumokon dolgozni. Persze, többségüket mindenért kárpótolja, hogy szép helyekre juthatnak el.

Skoda István, a háttérben egyik munkahelyével, a Brilliance of the Seas-szel

– 2000-ben lett először szerződésem óceánjáró hajóra – bocsátotta előre beszélgetőtársunk, a valkonyai Skoda István, aki eredendően erdésznek tanult, a hajókon pincérként dolgozott, most pedig fogtechnikai alapanyagokat értékesít. – Ugyanis több alkalommal, mindig újabb és újabb, fél évre szóló szerződésekkel kaptam munkát. 2007 őszén tértem haza véglegesen. Az előzményekről annyit: erdésztechnikusként nagyon keveset dolgoztam, a katonaság után inkább a Balatonnál vendéglátóztam, majd felkerültem Pestre. Ott hallottam az egyik kollégától a lehetőségről, s a dolog felkeltette a figyelmem, de akkor még nem tudtam angolul. Nosza, elkezdtem tanulni a nyelvet, a hajós munkákat közvetítő iroda a Los Angeles-ből hazatelepült Edit nénihez irányított minket, potenciális jelentkezőket. Sajnos, az első állásinterjúm nem sikerült, de a másodikon már felvettek. Hogy miért vonzott ez a munka? Kalandra vágytam, ahogy ma mondanánk, mehetnékem volt és szerettem volna jól keresni is Az óceánjáró hajózásban pedig mindez megvolt. Az állásinterjún azt mondták, 6-7 hónap, mire kijuthatok. Ehhez képest pár hétre rá telefonáltak: menni kell, van még másfél hetem rá, hogy lezárjam itthon minden ügyemet. Ez meg is történt, a munkahelyemen már tudták, mit tervezek, így az egész folyamat gyorsan lezajlott és irány Amerika! A szabály az, hogy odafelé neked kell megvenni a repülőjegyet, visszafelé a cég fizeti, illetve akkor kapod meg a következő szerződésedet is, ha elégedettek voltak a munkáddal. Az összes spórolt pénzemet ebbe fektettem bele: volt 500 dollárom, amit költőpénznek vittem magammal, a repülőjegyet pedig az első út alkalmával oda-vissza kellett megvenni. Az első hajó, amelyiken dolgoztam, a Grandeur of the Seas. Nagyjából 280 méter hosszú, 11 emeletes monstrumról beszélünk, 760 fős személyzettel és közel 2500 főnyi utaslétszámmal. Hihetetlen, mintha Zalakaros összes lakóját feltennénk egy hajóra A Grandeur-ral Miami-ból indultunk általában 7 napos utakra, de léteztek több, mint két hetes utak is. A hét napból kettőt töltöttünk a tengeren, amikor nem kötöttünk ki sehol, a maradék 5 napon pedig rendszeresen megálltunk valahol. Például St. Thomas-on, amit nagyon szerettünk, jó strandja volt, csakúgy, mint St. Maarten-nak, de említhetem még Puerto Rico-t. S vannak saját szigetei is a hajótársaságnak, a Royal Caribbean International-nak, mint például a CocoCay, vagy Labadee. Ezeknél  kicsi a kikötő és nem férünk be a hajóval, így a nyílt vízen lehorgonyzunk és kisebb hajókkal visszük ki az utasokat a partra, akik akár egy napot is eltölthetnek a homokos strandon, a pálmafák árnyékában.

Felvetésünkre, hogy igazi luxusvilág az óceánjáró hajóké, István azt válaszolta: igen, innét, Magyarországról nézve mindenképp, egyébként inkább a jó erős felső-középkategóriába sorolhatók a társaság szolgáltatásai.

Pillanatkép a konyhából. Ilyen, műanyag tárolóedényekben szolgálták fel a menüt a pincérek

– A luxus ott kezdődik, amikor csak 40-50 fős utaslétszámról és jachtokról beszélünk – jelentette ki. – A Grandeur és a másik hajó, amin dolgozhattam, a Brilliance szolgáltatásai egy 3 csillagos szállodáénak felelnek meg, rengetegszórakoztató program. De visszatérve a hajókra: ezek valójában úszó városok, több étteremmel, bárokkal, játéktermekkel. A Brilliance 12 emeletes, 300 méter hosszú és majdnem 40 méter széles és természetesen, ezen is van minden, ami a felhőtlen kikapcsolódást szolgálja: kaszinók, éttermek, szivarszobák, shopok, még kosárlabdapálya is. Érdekesség, hogy az éttermekben nem feltétlenül rögzítettek a székek és asztalok, inkább csak a súlyuk tartja vissza őket a tenger mozgását követő csúszkálástól, illetve az alájuk terített szőnyeg.

Skoda István hozzátette: a hajóval a telet a Karib-tengeren töltötték, ahol útba ejtették Costa Rica-t, Curacao szigetét, Jamaikát, áthaladtak a Panama-csatornán. Nyáron Európa és a Földközi-tenger volt a célterület. Itt Barcelonából, vagy a Rómához közeli Civita Vecchia-ból, illetve néha a horvátországi Dubrovnikból indultak. Fontos megállóhely a franciaországi Villefranche-sur-Mer, ahonnét könnyen el lehet jutni Monte Carlo-ba, vagy az olaszországi Livorno, melyhez közel van Firenze és Pisa. De rendszeresen közlekedtek Görögországba és Szicíliába is.

– Jobban szerettük a karib-tengeri kört, mert Amerikában teljesen más a szokás, amikor borravalót kell adni, mint Európában – folytatta a férfi. – Míg Európában nem divat a magas jatt, Amerikában és a térségben igen, mert az emberek tudják, hogy a szolgáltató szektorban dolgozók alapfizetése nagyon kevés és a megélhetésüket tulajdonképpen a borravaló biztosítja. Ez igaz volt esetünkben is. A cégtől havonta 100 dollárt kaptunk, plusz ingyen mosták a formaruhánkat (mosoda is működik a hajókon) – mondjuk, ilyenkor nem nagyon vasalták ki, csak akkor, ha kifizettük a mosást

István azt is elmondta: a személyzet tagjai számos náció képviselői voltak, a kínaitól, az argentinokon, indiaiakon és a törökön át a magyarig. Kommunikációs problémák csak az elején adódtak, de hamar összecsiszolódtak az emberek.

– Ahogy mondtam, én pincérként dolgoztam – folytatta. – Egy pincér a segédjével együtt 18-22 főt szolgált ki egy-egy ültetésben. Ami azt jelenti, hogy igyekeznünk kellett egy fordulóval a lehető legtöbb ételt kivinni a konyhából az étterembe. Minőségi tányérokat használtunk, tehát volt bennük anyag – egyszerre 12 tányért raktunk fel a karjainkra és szervíroztunk a vendégeknek. Így, együttesen körülbelül 25-30 kilogrammnyi súlyt mozgattunk meg, nyilván, naponta több alkalommal. Mivel szűk helyeken kellett forgolódnunk, furcsán, s-alakban meggörbült felsőtesttel lavíroztunk. Pihenőnap nem volt, s napi 10-12 órát dolgoztunk. Azokat a késő esti vacsorákat élveztem a leginkább, amikor végre mi, a személyzet tagjai is asztalhoz ülhettünk a nyitott, hátsó decken, megbeszélhettük a napunkat és egy kicsit lazíthattunk, nézve a csillagos eget, a hajó mögött habzó óceánt vagy a kivilágított partokat. Nem hinném, hogy visszamegyek, ezt a megterhelést én már nem bírnám. Megérte-e? Igen, hiszen olyan helyekre juthattam el a világban, amilyeneket egyébként a saját pénzemből soha nem láthattam volna.