Nyolcvan nap alatt a Kéktúrán

– Életem egy mélypontján voltam akkoriban, úgy éreztem, valami nagyot kell tennem, s így kitörni abból az állapotból – emlékezett a 36 éves természetjáró, aki emlékeit Facebook oldalán napi sorozatban is felidézte. – Akkor már létezett a teljes kék túra kör, de az alföldi, 850 kilométeres szakasza eléggé ismeretlen volt, húsznál többen nem is teljesítették még. Természetjáró körökben elég nagy kétkedés fogadta az ötletet, érdekes módon „civil" ismerőseim eleinte jobban hittek benne. Talán mert ők nem tudták igazából felmérni, mit jelent közel három hónapon át, pihenőnap nélkül, minden egyes napon 32-33 kilométert gyalogolni.

Toplak József ma is túrázik. A kék körért tíz éve miniszteri emlékérmet kapott. Fotó: Varga Andor

A távot felosztották nagyjából egyforma szakaszokra, és a napi végpontokon lévő településekkel felvették a kapcsolatot. Szállást és étkezést kértek, valamint találkozási lehetőséget helyi vezetőkkel, sportban érintettekkel.

– Az induláskor a szállások fele állt rendelkezésre, a maradékot a 3-4 fős háttércsapatom „hajtotta fel". Velük hetente találkoztam: frissítették a felszerelésemet, elvitték az összegyűlt ajándékokat, fotókat és a GPS-tracket. Egy laptopot vittem, amelyen esténként dolgoztam, de internet elérést alig találtam az úton.

A rajtot és a célt Budapesten, a Hűvösvölgyben jelölték ki, és az óramutató járása szerinti irányt választották.

– Ez azért volt jó, mert az út fizikailag legnehezebb részén, az Északi-középhegységen még viszonylag pihenten, az első napokban kelhettem át – indokolt Toplak József. – Az út elején és végén társam is volt: Papp Zsolt egri tűzoltó a 18. napig, majd a 64-től újra velem tartott. Az indulás előtt két nappal viszont 30 centi hó esett, és ebben a helyzetben két hétig nagyon nehezen haladtunk. Minden nap sötétben értünk célba, pedig reggel a lehető legkorábban útra keltünk. Az út második szakasza, az Alföld pszichikailag ígérkezett nehéznek, a síkvidék monotóniája miatt. Ám ez a várakozás végül nem igazolódott be: meglepően erdős, érdekes részeket is találtam.

Talán az idő is szépíti az emlékeket, de Toplak József az út második (ráadásul kisebb, hisz „csak" 37 napos) felére, a Dunántúlon úgy gondol vissza, hogy az már egyszerűbb volt.

– A célomat teljesítettem, legyőztem önmagam – fogalmazott. – Azóta többen is utánam csinálták a kört, de szakmai berkekben sokan tudják, hogy én voltam az első. Rengeteg élménnyel és kapcsolattal gazdagodtam. Megismertem az országot úgy, ahogy nagyon kevesen. Láttam gyönyörű tájait, amiket leírni nem lehet, mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg őket a saját szemével. És persze láttam szegénységet, munkanélküliséget is. Az elmúlt tíz évben nyilván sokat változott a hazánk, érdemes lenne lejárni még egyszer a kék túrát, de ehhez kell egy élethelyzet, ami nagyon nem most van. Annak is örülök, hogy a vállalással anno sikerült felhívni a figyelmet a túrázásra.

És még egy történeti adalék: a mi Országos Kéktúránk az 1930-as években Európa első hosszútávú, jelzett túraútvonalaként létesült.