"Nekem csak egy célom van, hogy ne legyek tovább hajléktalan!” - Karácsony a zalaegerszegi hajléktalanszállón

Hisz vannak, akik súlyos ezreket, akár százezreket, milliókat költenek ajándékokra, de népes az a réteg is, akiknek már az lelki békét jelent, ha van mit enni a szeretet ünnepén. Az óriási társadalmi különbségek csak még jobban kidomborodnak karácsony alkalmával. Sokan, sokat írtak már arról, hogy mennyit és mire költ a magyar decemberben, de jóval kevesebben foglalkoztak azzal, hogy milyen a karácsony azon emberek számára, akiknek nincs fedél a fejük fölött, akik valamilyen személyes vagy családi probléma, esetleg tragédia folytán az utcán élik mindennapjaikat. Felkerestük Németh Andrást, aki már 20 éve a zalaegerszegi hajléktalan szállás intézményvezetője, hogy mutassa be nekünk a megyeszékhelyen élő hajléktalanok helyzetét, illetve az ünnep apropóján az intézmény karácsonyát is.

Németh András

- 1993-óta működik hajléktalan ellátás Zalaegerszegen, számuk folyamatosan nő, 130-150 fő közé tehető. Hasonló a helyzet más megyeszékhelyeken is, ha a kérdést a lakosságszámok arányában nézzük. Az intézményünkben tegnap este például 92-en töltötték az éjszakát. Ezenkívül van még 30-50 fő, akik valahol a város utcáin éjszakáznak. Sajnos elég magas ez a szám, azon dolgozunk, hogy minél többen jöjjenek be hozzánk, hiszen az épület adottságai ezt lehetővé teszik! De azon személyekkel, akik valamilyen oknál fogva nem hajlandók bejönni az intézménybe nem nagyon tudunk mit kezdeni, felnőtt emberek, saját döntéssel, a mi motivációnk sokszor kevés.

Megkértük az intézményvezetőt, mondja el, az éjszakai pihenés lehetőségén felül, mit is nyújt még a Magyar Vöröskereszt által fenntartott szálló a Zalaegerszegen élő hajléktalanoknak.

- Ez egy integrált intézmény, több hajléktalan ellátási formával. Ilyen bentlakásos objektum csak Nagykanizsán van még egy a megyében, azt is a Vöröskereszt Zala Megyei Szervezete tartja fenn. Az egész megyét nekünk kell ellátni, hiszen, ha a megye valamely falujában válik valaki hajléktalanná, valószínűleg a kis település nem tudja ezt a helyzetet megoldani. Egy másik példa: bekerül a rászoruló a zalaegerszegi, vagy éppen kanizsai kórházba, tegyük fel fagyási problémákkal. Nyilván az orvos látja ezt, és már nem engedi vissza, hanem hozzánk küldi. Itt Zalaegerszegen működik egy krízisautó szolgálat is. Ebben a téli időszakban – mi a november és április közötti intervallumot krízis időszaknak nevezzük - 24 órán keresztül várja a telefonhívásokat. Ha valaki bárhol a megyében találkozik hajléktalan személlyel, akkor kérjük, hogy hívja fel a 06-92-323-000-ás telefonszámot, és az autó egy órán belül bárhova odaér, megpróbál segítséget nyújtani, sokszor életmentő lehet, hogy időben érkezzenek! Sokat is megy az autó, hiszen a hideg nagy úr! Emellett működik még az utcai szolgálatunk is. Ennek keretében a krízis időszakban végig kint vagyunk az utcán, és felkeressük azokat a hajléktalanokat, akik nem jönnek be a szállóra. Gyógyszerrel, pokróccal, hálózsákkal, ruházattal, teával és élelmiszerrel próbálunk nekik segíteni. Valaki igénybe veszi, valaki sajnos nem. Továbbá intézményünkben egy nappali melegedő is üzemel, ami tisztálkodási lehetőséget, szociális, mentális ellátást. Népkonyhánkon pedig napi egy tál meleg ételt biztosítunk, 120 főre. Az éjjeli menedékhelyünk a krízis időszakban 50 fővel üzemel, nyári időszakban 30-al. Végül pedig még az átmeneti szállást kell megemlítenem, ami 40 férőhelyes. Az éjjeli menedékhely 1 napra szól, de van olyan lakónk, aki öt éve már, hogy minden nap visszajön és nálunk tölti az éjszakát. Az átmentei szállás pedig maximum 24 hónapra vehető igénybe, minimális térítési díj mellett. Fontos leszögezni, hogy ezt leszámítva, az összes többi ellátásunk ingyenes! Ez a férőhelyszám és ez a szolgáltatáspaletta elegendőnek látszik ahhoz, hogy Zalaegerszeg városát és a megye egy részét is ellássa.

A 130-150 főnyi hajléktalan nem kevés, ugyanakkor nem is kimagasló adat magyar viszonylatban sem. Felvetettünk két, mondhatni standard kérdést. Mennyire játszott szerepet a világválság számuk növekedésében, valamint mennyi a valóságtartalma azon cikkeknek, melyek évről-évre beszámolnak egy adott személyről, aki értelmiségi pályáról zuhant hajléktalan státuszba. – Nem volt érezhető változás a válság eredményeként, ellentétben anno a rendszerváltás időszakával. Akkor a munkásszállók megszűnése, a munkanélküliség, az elszegényedés hirtelen hatalmas problémát jelentett a társadalomnak. Ma leginkább a szenvedélybetegségek miatt kerülnek utcára az emberek, gondolok itt mondjuk alkohol vagy egyéb függőségre, illetve fontos szegmens a válás is. Ezeken kívül sokan vannak még az intézetben, akik pszichiátriai betegségük miatt kerültek ide. A második kérdésére pedig azt tudom válaszolni, hogy igen, van alapja ezeknek a történeteknek. Nálunk is mindig volt egykori ügyvéd, tanár, bíró, most is van. Sajnos náluk is leggyakrabban az alkohol okozta a problémát. Előfordul, hogy csak rövid ideig vannak nálunk és talpra tudnak állni, de az is előfordul, hogy hosszabb ideig veszik igénybe az intézmény szolgáltatásait. De ezek a kirívó esetek, nem jellemzők. Százból maximum egy-két ember, aki magas társadalmi státuszból zuhan az utcára.

S hogy miként zajlik a karácsonyi ünneplés a szállón? - A huszonharmadika érdekes, különleges és speciális helyzet. A lakók díszítik a házat és este ünnepi vacsorával lepjük meg őket. Kis ajándékot is kapnak és zenés est is szerepel a programban. Általában kapunk felajánlásként zenészektől egy kisebb műsort, aztán a „helyi dj" szolgáltatja tovább a zenét, mondhatni pezsgő élet költözik az intézménybe 23-án! Azonban 24-25-26-a már más. Akinek szerencséje van, és megteheti, akkor rokonokhoz látogat. De sokaknál ez a lehetőség nincs meg, így ők gyakran nehezen élik át ezt az időszakot.

Úgy éreztük helyesnek, ha a Németh úrtól hallott információk után, beszélgetünk olyan emberekkel, akik valóban az utcán élnek. Bár ezzel a kifejezéssel is csínján kell bánni, hiszen, mint azt megtudtuk, a hajléktalanokat két csoportba oszthatjuk. Van egy réteg, aki éjszakáit a szállón tölti, és vannak az „utcások", akiket az intézményvezető úr így definiált. - Akik kinn vannak az utcán, jobban szeretik a kötöttségektől mentes utcai életet. Egyszerűen nem tudják elfogadni a kötöttségeket és soha nem is fogják. Az ő döntésük volt az utcai hajléktalan lét. Ők a „nem szeretem betartani a szabályokat" típusú emberek. Ezért is mondhatom azt, hogy ez a „megvernek, ellopják a cuccaimat" szöveg sokkal inkább csak egy kitalált magyarázat, hogy miért is nem jönnek be az intézménybe. Azt tudomásul kell venni, hogy az itt lévő kb. 90 fős társaság is kilöki azt maguk közül, aki nem tud alkalmazkodni hozzájuk.

Az intézményvezető úr körbevezetett minket a nemrég felújított intézményben, ami ma már tényleg minden igénynek megfelelő körülményeket biztosít a rászorulóknak. Nem is kellett sokat várnunk a riportalanyokra, hiszen Tibor és Norbert önként jelentkezett, hogy elmeséljék történetüket. Tibor 28 éves, és idén áprilisba került a zalaegerszegi intézménybe. Nevelőszülőknél nevelkedett, az igazi szüleit nem is ismerte. Nevelőanyja meghalt mikor Tibor 20 éves volt, ezt követően pedig megromlott a viszony a nevelőapjával. Az egyik zalaegerszegi multinál dolgozott, de felbontotta a szerződését, és nem tudta fizetni lakhatását. Azóta is állandó jelleggel munkát keres, tervei között most az szerepel, hogy Szombathelyen próbál szerencsét.

Norbi: Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de ha sikerül kitörni, a többi már jön magától!

Norbert állami gondozásban nőtt fel, sosem volt igazi családja. Már 2009 óta él a szállón. Az ő esete sajnos teljes mértékben beigazolja azokat a tendenciákat, amiket Németh Andrástól hallottunk. - Hosszú ideig volt egy élettársam, akivel megromlott a viszony és szétváltunk. A lakás az ő nevén volt, így nekem kellett mennem. Tófejen laktunk, egy darabig elvoltam a faluban albérletben, de aztán a munkahelyem is megszűnt, így lettem hajléktalan, így kerültem ide.

Norbi huzamosabb ideig volt „utcás", így tőle is megkérdeztük, mi lehet a fő oka, hogy ez a réteg nem hajlandó bemenni az intézménybe. - Sokáig éltem én is kint, és most is ismerek pár „utcást". Ők maguk látják jobbnak, ha nem jönnek be ide. Hozzászoktak ahhoz az élethez, a szabadsághoz. Többnyire vasútállomáson vagy a buszmegállóban húzzák meg magukat, ameddig lehet. De leginkább az a jellemző, hogy saját maguk készítenek kartonból, pokrócokból egy kis hajlékot és abban töltik az éjszakákat.

Megkértük a fiúkat, hogy avassanak be minket, mivel is telik egy átlagos napjuk.

- Nekem munkával telik, ha tudok valahol dolgozni. Most nagyon bízok a szombathelyi lehetőségben. Itt a szálláson nem igazán csinálok semmit, maximum tévézek és eszek.

Tiborhoz hasonlóan Norbert sem szeret napközben túl sok időt a szállón eltölteni. - Nem nagyon vagyok én se bent. Úton vagyok általában, nem szeretem, hogy a melegedőbe bezsúfolódunk. Üvegeket, sörösdobozokat szedek napközben, majd azokat hordom visszaváltani. Kéregetésből ma már nem lehet élni, hiszen több lenne a bírság, mint a bevétel. Keresek lábasokat, fazekakat, kidobott fém dolgokat. Egy részét meg lehet próbálni eladni a bolhapiacon, vagy elvinni a méh telepre. Néha van szezonális munka, akkor ott szoktam dolgozni. Ez ki is teszi a napomat. Este jövök vissza a szállóra, és akkor lehet tévét nézni, pihenni.

Kár lenne tagadni, hogy Magyarországon él bizonyos fokú negatív sztereotípia a hajléktalanokkal szemben. Arra voltunk kíváncsiak, miként éli ezt meg a másik oldal, például milyen reakciókkal szembesültek már, ha egy munkára való jelentkezéskor lakcímként a Hoch János utca 98-at adják meg.

- Én nem szoktam az emberek reakciójával foglalkozni. Aki elítéli a másikat azért, mert ilyen helyzetben van, az nem jó ember. Szerintem, hogy itt vagyok mégiscsak jobb, mintha az utcán lennék. Innen legalább még van egy lehetőség kijutni, de tudom, hogy ezért nekem kell mindent megtenni.

Közeledik a karácsony, de az ünnep riportalanyaiknál nem felhőtlen. - Én remélem mehetek dolgozni, mást nem tervezek. Engem a karácsony nem mozgat meg, semmilyen érzetet nem kelt bennem. Tibor fájóan őszinte szavai után Norbert azt emelte ki, hogy az ünnepek alatt az emberek is elnézőbbek, kedvesebbek velük, még a szállón is jobb a légkör.

Igaza volt Norbertnek, tényleg kedvesebbek az emberek... Így is lehet:

Búcsúzásunk előtt arról kérdeztük riportalanyainkat, hogy mi a legfőbb céljuk az új évet illetően. Elsőként Tibor, majd Norbert válaszolt. - Legfőbb célom, hogy boldog családom legyen és meg tudjak állni a saját lábamon. - Nekem csak egy célom van, hogy ne legyek tovább hajléktalan! Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de ha sikerül kitörni, a többi már jön magától!

Őszinte válaszokat kaptunk, s mi is őszintén kívánjuk, hogy teljesülnek ezek a célok!