Múltidéző: Pais Dezső-díjasok (1986-2012)

A díjazottak:

1986. Szabó T. Attila, a kolozsvári egyetem professzora

1987. Benkő Lóránd akadémikus, egyetemi tanár

1988. Hadrovics László nyelvész, szlavista, egyetemi tanár

1989. Rácz Endre egyetemi tanár, a nyelvtudomány doktora

1990. Lőrincze Lajos nyelvész professzor

1991. Ördög Ferenc egyetemi docens, az MTA doktora

1992. Kázmér Miklós egyetemi docens, kandidátus

1993. Markó Imre Lehel magyar-latin szakos tanár

1994. Kiss Lajos akadémikus, egyetemi tanár

1995. Mollay Károly egyedtemi tanár, a nyelvtudomány doktora

1996. Végh József, a magyar nyelvtudomány kiemelkedő személyisége

1997. Elekfi László, a MTA Nyelvtudományi Intézet nyugalmazott főmunkatársa

1998. Szathmári István professzor emeritus, a nyelvtudomány doktora

1999. B. Gergely Piroska nyugalmazott egyetemi tanár, a nyelvtudomány kandidátusa

2000. Pusztai Ferenc nyelvész professzor

2001. Mező András egyetemi tanár, a nyelvtudomány doktora

2002. Rédei Károly nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár

2003. Hajdú Mihály egyetemi tanár, a nyelvtudomány doktora

2004. Fehértói Katalin tudományos kutató, a nyelvtudomány kandidátusa

2005. Pesti János főiskolai tanár, a Pécsi Tanárképző Főiskola és a Janus Pannonius Tudományegyetem volt tanára

2006. Balogh Lajos, az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa

2007. Juhász Dezső kandidátus, tanszékvezető egyetemi docens

2008. Hoffmann István tanszékvezető egyetemi docens

2012. Kiss Jenő, az MTA rendes tagja, egyetemi tanár

(Forrás: Zalai Hírlap; Emlékülés Pais Dezső születésének 125. évfordulóján, 2012.)

Hadrovics László

Hadrovics-szótár. Ha máshonnét nem is, ebből az összenőtt, eggyé vált kifejezésből nagyon sokaknak ismerősen cseng Hadrovics László akadémikus neve. Ő az, aki Gáldi Lászlóval közösen megteremtette a jó pár diák kezében megforduló orosz-magyar, magyar-orosz szótárt, s aki most összetett, sokrétű és színes nyelvészeti munkásságáért a Zala Megyei Tanács által alapított Pais-díj legújabb birtokosa lett. A zalai születésű, nemzetközi rangú nyelvészre emlékező díjat és emlékplakettet Szabó T. Attila, a kolozsvári egyetem nyugalmazott professzora, valamint Benkő Loránd akadémikus után harmadikként vehette át Hadrovics László e hét elején. Kötődése nem véletlen sem Paishoz, sem egyik fő munkaterületéhez, a szlavisztikához...

A történelmi Zala megyében, Alsólendván születtem, s családunk csáktornyai volt kezdi az idős akadémikus, akinek visszafogott egyénisége, csendes nyugalma az alapos, kutatásaiban elmélyülő tudós képét sugallja. A származás s még ezer szál köt tehát e vidékhez. Többek között az is, hogy amikor ebben a megyében utcát, iskolát neveztek el Pais Dezsőről, amikor őt díszpolgárrá választotta Zalaegerszeg, s amikor szobrot avattak a tiszteletére, Zala az egész magyar értelmiség, a tudomány nagyjai előtt tisztelgett...

(Zalai Hírlap, 1988. március 26.)

Lőrincze Lajos

Országosan legismertebb nyelvészünk, Lőrincze Lajos (1915-1993) három évvel halála előtt részesült a mesteréről elnevezett díjban. Pályafutását ő is a névtudomány művelésével kezdte. Két tanulmánya, a Földrajzi neveink élete (1947) és a Szempontok és adatok földrajzi neveink történetéhez (1951) mindmáig alapvető műnek számítanak. Nyelvművelő cikkeiben és gyűjteményes köteteiben (Nyelv és élet, 1953, Édes anyanyelvünk, 1981) a nyelvtörténeti megalapozottság lépten-nyomon tetten érhető. Eltávozása után tudóstársa, Fábián Pál azt írta 1994-ben a Magyar Nyelv 90. évfolyamában, hogy Elveiért és cselekedeteiért ugyanolyan korszakmeghatározó személyiségként fogja méltatni az utókor, amilyennek mi most Kazinczy Ferencet, Szarvas Gábort meg Simonyi Zsigmondot tekintjük .

.... Hogyan lesz valakiből nyelvész?

Ha bárki azt gondolná, hogy már gyerekként erre készültem, hát nagyon téved... Már csak azért sem lehetett így, mert halvány fogalmam sem volt arról, mi a nyelvtudomány. Az egyetemen magyar-német szakos lettem, s szakdolgozati témát keresve ötlött fel bennem, hogy ha valamit igazán ismerek, hát az a szülőfalum, Szentgál nyelve. Ez a választás aztán hatott egy életre. Engem már akkor is az ragadott meg a legjobban a nyelvben, hogy milyen közvetlenül tükrözi az életet. Számomra nem az elmélet a legizgalmasabb, hanem az, hogy miként fejezi ki magát egy író, vagy éppen miként beszélnek a falvainkban. Mondta is egyik professzorom: ej, de jó földszagú példái vannak magának...

(Zalai Hírlap, 1990. március 31.)

Dr. Szathmári István

Dr. Szathmári István Kisújszálláson született 1925-ben, majd a debreceni egyetemen szerzett oklevelet, később pedig az Idegen Nyelvek Főiskoláján s az ELTE-n tanított. Pais Dezső nyelvészeti speciális kollégiumát is látogatta, sőt Zalában is dolgozott annak idején, amikor nyelvjárási kutatásokat végzett. A rangos zalai kötődésű díjjal kitüntetett nyelvtudós évekig élt vendégprofesszorként Finnországban a Helsinki Egyetem munkatársaként, ahol a magyar nyelv és irodalom tanszéken tudományos munkát végzett.

A díjátadás oldott hangulatában értesülhetett a sajtó arról is, hogy számos tanítványa él itt Zalában, akikkel gyakorta találkozik különböző nyelvi konferenciákon, nyári egyetemeken, csak győzze felidézni mindőjüket, akik személyesen vagy üzenetek által felkeresik őt.

A magyar stilisztika professzora, aki A magyar stilisztika útja, a Fejezetek a magyar költői stilisztika történetéből, a Helyesírásunk alapjai című alapműveket jegyzi szerzőként, nyugdíjas létére ma is aktív, noha munkássága kezdetének ötvenedik évfordulóját üli ebben az esztendőben. A tanár úr a média világához is közel áll, hiszen segíti többek között a Magyar Rádió munkatársait is tanácsaival.

(Zalai Hírlap, 1998. március 20.)

Mit gondol, milyen a mai magyar nyelv állapota, fejlődése?

Ó, hát ez egy igen nagy téma. Két végleges véleményt ismerek ez ügyben, egyikkel sem értek egyet maradéktalanul. Az egyik szerint igencsak leromlott a nyelvünk, rossz állapotban van, tehát ez elég sötét képet fest. Ennyire persze nem kilátástalan a helyzet. A másik álláspont szerint egyáltalán nem kell azzal foglalkozni, hogy milyen jó vagy rossz hatások érik a nyelvet, nem kell a nyelvhelyességgel sem törődni, a nyelv önmaga megoldja a jövevényszavak beáramlásának szabályozását, válogat és kezeli a jelenséget. Még a suksükölést sem érzi ez a szemlélet hibának vagy bajnak..

Markó Imre Lehel

Amikor 1950-ben Zalába került, azonnal feltűnt számára ez a különös nyelvjárás, s szenvedélyes és alapos kutatómunkájának eredményét 14 év múlva a Kiskanizsai szótárban összegezte. Részt vett a Zala megye földrajzi nevei című nagyszabású történeti-etimológiai vállalkozásban, a keszthelyi térség neveinek gyűjtésében, elemzésében. Szerzőtársakkal együtt dolgozta fel Zalaegerszeg utcaneveit, s tette közzé az Egerszegi füzetekben.

Markó Imre Lehel a díjat egy, volt professzorára, Pais Dezsőre emlékező anekdotával köszönte meg: elmesélte, hogy amikor 1943 meleg májusában a professzornál vizsgázott, egyetlen helynevet, nevezetesen Almásfüzitő nevét kellett elemeznie. A neves tanár a felelet végén az kérdezte tőle: ugye, nem is volt olyan nehéz? Azóta életének több döntő pillanata után hallotta ezt a kérdést lelki füleivel, mondta, és innen, a 75 év távolából bizony néha meg kell állapítania, hogy nehéz volt; bár ő akkor régen nemmel felelt. A díj kapcsán is úgy érzi, hogy professzora szólítja őt.

A díjátadási ceremónia után azt kérdeztük tőle, hogy milyen nyelvészeti kutatás szerepel a tervei között?

- Az én koromban az ember már nemigen tervez nagy dolgokat, de én is úgy tartom, mint a latin mondás: amíg élek, remélek. Egy emlékkönyvbe készülök egy kis hozzászólást írni. A Zala név eredetéről szeretnék szólni. Tudja, az eddigi elemzések azt mondják, hogy a sal , azaz só jelentésű latin szóval hozható kapcsolatba, s hogy az itt megfordult római légionáriusok nevezték volna el a folyót és a környékét. Én ezt az értelmezést egy kicsit megtorpedóznám, mert szerintem nehéz kapcsolatba hozni egy nem sós vizű folyót a sóval. Kapcsolatba lehet azonban hozni a szintén latin sal -tővel, amely fűzfát jelent, hiszen ez egy mocsaras, berkes táj volt, ahol a folyó partján a fűzfa nagy számban megélt. Erre a névadási metódusra számos példát találni a helynevek között.

(Zalai Hírlap, 1993. március 26.)

dr. Ördög Ferenc

Több okból is rendhagyó módon zajlott tegnap délután az az ünnepség, amelyen dr. Ördög Ferenc kandidátust, címzetes egyetemi docenst, a nagykanizsai Batthyány Gimnázium Állami díjas tanárát, a Pais-díj idei kitüntetettjét köszöntötték a megyei önkormányzat székházában.

Rendhagyó volt abban az értelemben, hogy dr. Pálfi Dénes, az önkormányzat elnöke először adhatta át a volt megyei tanács és a Magyar Nyelvtudományi Társaság által közösen alapított kitüntetést (képünkön), rendhagyó volt abban az értelemben, hogy első alkalommal kapta Zalában élő és dolgozó nyelvtudós, továbbá rendhagyó volt amiatt is, mert a megyegyűlés elnöke saját termesztésű aranyérmes borát kínálta vendégeinek.

Pálfi Dénes köszöntőjében meleg szavakkal ecsetelte a nagykanizsai pedagógus több évtizedes tudományos munkásságát, majd átadta az oklevelet és a plakettet. Az ünnepelt szerényen hárította el a méltatást, mondván:

. Őszintén örülök a magas kitüntetésnek, de szeretném, ha későbbi munkásságom során rászolgálnék az elismerésre. Elődeim ugyanis olyan magas tudományos szintet képviselnek, amelyet én tán el sem érek, ám minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a nyomdokaikba lépjek.

Jelenlegi munkájáról szólva elmondta, hogy a történelmi Zala megye népességének, az 1745-71 között e területen élő emberek családneveinek kutatásával foglalkozik.

(Zalai Hírlap, 1991. március 23.)