Ha a piac mesélni tudna - Piaci történetek I.

Az idősebbeknek régen, s többé-kevésbé napjainkban is, a napi programok között szerepelt kilátogatni a piacra. Az alkalomadtán papával, mamával kilátogató unokák, már egészen fiatal korukban megérezhetik a megyeszékhelyi piac egyedi hangulatát. Aki dolgozott, járt már a piacon, mind egyetérthet azzal a kijelentésemmel, hogy ott minden saroknak, minden standnak saját története van. Ezekből a piaci legandákból könyvet lehetne írni, hisz, ahogy első riportalanyunk Károly, vagy, ahogy az egész város ismeri Csárli fogalmazott, „itt nincs olyan nap, hogy ne történne valami."

Károly 30 éve dolgozik már a piacon, azóta árul ruhákat és cipőket. 1960-óta lakik Zalaegerszegen, azt mondta nekünk, hogy „aki őt nem ismeri, az valószínűleg nem is egerszegi." Tudtuk, hogy nem lehet három évtized történetét egy rövid cikkben elmesélni, de megkértük riportalanyunkat meséljen nekünk pár sztorit arról, amit ebben a rövidnek nem nevezhető időszakban átélt a zalaegerszegi piacon. Arról is érdeklődtünk, milyen híres emberekkel, zalai „kiválóságokkal" volt szerencséje találkozni munkája során.

„Torgyán Józsi bácsival beszélgettem, amikor még bent volt a parlamentben. Elment a standom mellett és üdvözöltem, hogy „Jó napot kívánok!". Mondtam neki, hogy őt szeretem legjobban látni a parlamentben. Visszakérdezett, hogy miért? Mondtam neki, hogy azért, mert ritkán röhögök olyan jót, mint amikor maga felszólal a megszokott mondataival, hogy „én csak egy mondatot szeretnék elmondani..." Ezek után még aznap kétszer is visszajött és megállt mellettem. De az összes futballedző volt már nálunk, bár soha nem vettek semmit. Csank János volt a kedvencem, nagyon nagy úriember, mindig szóba állt velünk, beszélgetett, egyáltalán nem volt nagyképű. Plusz én fradi drukker vagyok, azért is volt nagy kedvencem. Játékosok is voltak itt sokan, volt köztük olyan is, aki jobban tudott inni, mint én, és a foci mellett whisky terítéssel foglalkozott. De sok körmendi kosáredző is járt nálam, például Putesz is, aki egy végtelenül nagy úriember. Szinte minden héten beszélgetek a mai napig Szabolcs Péter szobrászművésszel. Ő megismeri a régi ismerőseit, nagyon rendes ember. Harminc éve ismerem, még abból az időből, amikor a landorhegyi művészlakásban lakott. De volt egy híres zalai építész barátom, Szigya, aki a gépészetiben tanított. Érdekes történetem van vele kapcsolatban is. Együtt ebédeltünk, kértünk egy levest. Kihozták, Szigyáéban benne volt egy csótány. Megeszi a levest, a tányér szélére teszi a bogarat. Jön a pincér, nézi a maradék levest, aztán szinte ledermed. Kérdezte, uram, ez benn volt? Benn hát, azt hittem ez a desszert. Ezek után nem kellett fizetnünk az ebédért."

S, hogy Csárli mire a legbüszkébb? Két történetet emelt ki nekünk.

„Én 1980 környékén jöttem ide, s egy ember volt, aki mert Fradi mezt árulni, az én voltam. Akkor még több mint 10 ezren jártak meccsre, mégis egyedül csak én árultam. Nem volt olcsó, nyolc-kilencszerese volt egy kínai pólónak. Ha sikerült hoznom 20 darabot, szinte egy nap alatt elfogyott. De egyszerűen nem lehetet többet hozni, ezt is egy évig kerestem Pesten. A mezek mellett még a gyerekeknek való olasz szabadidőruha beszerzésére vagyok nagyon büszke. Két évig kerestem! Végül találtam olyan minőséget, hogy nekem is van otthon belőle melegítőm, ami már több mint tíz éves! Olasz kelméből és török cérnából varrták Székesfehérváron. Olyan szigorú főnökük volt, hogy minden varrónőnek volt egy száma, ami rákerült a címkére. Aki sokat hibázott, ki volt rúgva."

Búcsúzáskor Károly emlékeztetett minket arra, hogy a piacon tényleg mindig történik valami, ezért bármikor folytathatjuk a beszélgetést, vele, vagy valamelyik „régimotoros" kollégájával. Mi erre ígéretet is tettünk, hisz saját szemünkkel láttuk, hogy azoknak, kik piacon dolgoznak, mindig lesz miről mesélniük.