Csak szeretni kell a természetet - Szabados Tamás és Rozsnyai Margit filmjeikről

Szabados Tamást első, 30 éves alkotói szakasza a televízióhoz kötötte. A közreműködésével készült megszámlálhatatlan produkció közül szívéhez a Másfél millió lépés Magyarországon áll legközelebb. A Kéktúra útvonalát gyalogosan végigjáró, azt filmre vivő, Rockenbauer Pál vezette alkotóközösség egyik operatőre volt.

Rozsnyai Margit pszichológus, tévés szakértőként is ismert. Magánéleti és szakmai kapcsolatuk akkor kezdődött, amikor Rockenbauer Pál korai halála után szabadon lebegett az operatőri alkotásvágy, és a társadalmi változások kényszerű vállalkozásba tereltek az alkotókat.

Rozsnyai Margit és Szabados Tamás az Uránia mozibeli esten. Sokat köszönhetnek egymásnak (Fotó: Matyovszky Márta)

A közönségtalálkozó után először Szabados Tamást kérdeztem:

– Hogyan lett a Kép Csendje az ön által kényszervállalkozásnak nevezett bt-je neve?

– Nem villogás, kapkodás a képi világom, azon kevesek, tán már korszerűtlenek közé tartozom, akik lassítják a képeket. A csendet és a nyugalmat szeretném sugározni általuk; párás völgyeket, szélfútta csúcsokat, virágokat, fákat fotografálok, általuk, velük a kép csendjét. Rosszul viselem azt a rohanást, felületességet, és igénytelenséget, ami eluralkodott itt az utóbbi időben. Szeretem végigpásztázni, szinte megsimogatni szemeimmel mindazt a szépséget, ami elém kerül.

– Az a benyomásom, hogy gyakran ismétlik filmjeiket!

– Valóban volt ilyen időszak régebben, de azért is, mert alig születtek új természetfilmek. Pályázatokon próbáljuk megszerezni a nagy stábokkal dolgozó produkciók árának töredékét kitevő költségeinket, de kevés sikerrel. A megrendelés ritka, mint a fehér holló. 350 filmet csináltunk közös időszakunkban, s ezek közül egy sem volt igazán drága. 53 film született a Nekem ne lenne hazám sorozatban, 50 a Forrás befoglalásban, 26 a Jelfában, 13 Baktatásaim, találkozásaim címmel, 30 perces filmek olyan különleges emberekről, akik a mai napig nem veszítettek személyiségük varázslatosságából, akikről érdemes filmet csinálni. Kétszer bátorkodtunk saját pénzünkből filmet csinálni – de a nyugdíjamból ez elég vakmerő vállalkozás – az El Caminoról készült 3-400 ezres veszteséget hozott. A legdrágább filmünk költségvetése nem érte el a 2 millió forintot.

– Mit jelent ez például a nagy nemzetközi sikert aratott Vadmagyarország költségvetéséhez képest?

– Minimum ötvenszerese a mi legdrágább munkánknak. Arra azonban büszke vagyok, hogy a nem csúcsminőségű kamerákkal is minőségi képeket csináltam, és kevés pénzből is emlékezetes műveket alkottunk. Láttuk ma a Rókás völgyet ködös, párás hajnalon. Ezt csak úgy csinálhattuk meg, hogy hajnali háromkor már árkon-bokron át a helyszínen voltunk, és reggel hétre kész volt az forgatás. Minden nap öröm volt, feledhetetlen élmény! Ez jön át a filmjeinken. Aki dolgozhat, és azt csinálhatja, amit szeret, az boldog ember, és örömöt tud adni másnak is. Olyan szép ez az ország.

– Az esten egy régi kollégája felemlegette az Ön legendás munkaszeretetét.

– Azt az esetet elevenítette fel, amikor egy forgatás reggelére országos hó esett, senki nem mozdult sehová, megbénult a közlekedés, de mi mindketten a helyszínen voltunk. Egyedül én forgattam aznap, a kollégám interjúkérdésére pedig azt válaszolta egy járókelő, hogy hagyjuk békén, inkább mondjuk meg, hol kap kenyeret.

– Emlékszik még az első közös munkájukra? – fordultam Rozsnyai Margithoz.

– Hogyne, Tamás megkérdezte, az ország melyik tájéka a kedves helyem, hova menjünk forgatni a „Nekem ne lenne hazám?” sorozatban. A Bakonyt választottam, és egy fenyők által kísért, alagútszerű helyre vezettem. Ez is lett a címe: Fény a fenyőalagút végén. 1989.

– Előny, vagy hátrány a közös fedél az alkotásban?

– Sokat köszönhetünk egymásnak, a produkcióink pedig magukért beszélnek. Bár Tamás csak igazi profikkal dolgozva, azt hitte, az ihlet gombnyomásra jön, könnyű előhívni. Ez nem igaz. Én napközben 8-10 órát dolgoztam, mint pszichológus, háztartást vezettem, hiszen hétvégeken forgattunk, hétfőtől csütörtökig kellett segítség nélkül tennem a dolgomat, miközben éjszakánként volt, hogy elkísértem a vágásokra. Nem volt egyszerű, ám nagyon izgalmas. Állandó, természetesnek vélt készenlétben éltem... Persze, nem mindig volt békés a hangulat a stúdióba menet. Azt hiszem azonban, hogy nem lehet jó alkotótárs az, aki nem ismeri és respektálja a másik mentalitását, érzéseit, aki nem igyekszik közös húron pendülni. Nekem kellett hozzászoknom az indulatosabb rendezői elképzelésekhez. Alkalmazkodtam, néha sérülten, néha szkeptikusan, néha vidáman. Csak szeretni kell a természetet.

– Van zalai vonatkozású alkotásuk?

– Természetesen! A Forrás befoglalásnak (ami egyedülálló sorozat a világon forrásokról) az Aranyoslapi-forrás is szereplője. De forgattunk vénséges platánfát Letenyén, Valkonyán turistaház avatást, Nemespátrón kedves és szíves idős hölgyeket, öreg hársfákat, amik alatt még Rockenbauer is megpihent, Hévízen a tavirózsákat, Keszthelyen a híres fasort.