Amerikai álom - egy zalacsébi férfi kalandos életútja - Avagy a Fenyő diszkóból, Honolulun át egészen az iraki háborúig

Sokan tettek így hazánkból is, többek között riportalanyunk, a zalacsébi születésű Vass János (akit a helyiek csak a „Vassjani"-ként ismernek). Sokaknak az álom tényleg csak álom maradt, de János valóban élt a lehetőséggel. Zalacsébről indulva árult kávét Hawaiin, megjárta az iraki háború poklát, s az afrikai törzsi életmód szépségeit is megcsodálta. De ne szaladjunk ennyire előre.

Először afelől érdeklődtünk, honnan jött az ötlet, hogy a '80-as évek közepén Amerikába induljon? "Évekig táncoltam a Zala Táncegyüttesben, körbejártam velük egész Európát. Tetszett, amit láttam. Már bevonulás előtt nagyon gondolkodtam, éppen Franciaországban turnéztunk, ott álltam az idegenlégió toborzó irodájának ajtaja előtt. De, akkor még inamba szállt a bátorság. Hazajöttem, elmentem katonának. A leszerelésemet ünnepeltük éppen a Fenyő diszkóban, amikor pár ital után egy barátom vetette fel, hogy menni kéne. Kérdeztem, hogy jó, de hova menjünk? A válasz az volt, hogy mindegy, csak próbáljuk meg. Akkor jutottam el addig a pontig, hogy már nem táncoltam, nem jártam iskolába, elkezdődött a nagy betűs élet. Kerestem 3500 forintot, a baromfifeldolgozónál voltam túrás (sofőr). Nem akartam elhinni, hogy ennyi az élet".

János munka közben

Természetesen 1985-ben nem ment még olyan egyszerűen a kiutazás, mint napjainkban. Így az Amerikába vezető út első állomása Bécs volt. „Kétnapos bevásárló túrára kiváltottuk az útlevelet Bécsbe, ami meglepő volt, hogy meg is kaptam. Mátyus Csabi barátommal mentünk, kezdetben Kanadába indultunk. Amerika akkor még eszembe se jutott. Bécsben dekkoltunk pár hónapig. Menni kellett a követségre, interjúkra. Közben a barátnőm is kijött. Kérdeztük, lehet-e egy helyre menni. Azt a választ kaptuk, hogy csak úgy lehetséges, ha összeházasodunk, még aznap meg is tettük két tanú előtt, úgy, hogy négy hónapja voltunk együtt. Végül Mátyus Csabit elfogadták Kanadába, engem viszont nem, máig sem értem, hogy miért. Akkor jelentkeztünk Amerikába és Ausztráliába is. 1986 tavaszán el is fogadtak mind a két helyre. Édesapámmal beszéltem, azt mondta Ausztráliából soha nem jövök haza, az túl messze van. Na, így lett Amerika."

Első amerikai lakhelyük Seattle városa lett. De korántsem alakultak a dolgok János tervei szerint. „Ahogy kiértünk, meg is született a lányom, Violetta. Minden addigi tervemet újra kellett gondolni. Sokat kellett dolgozni, hogy legyen mit enni a családnak. Iowába mentünk át. Ez egy farmvidék. Hatalmas fémsilókat szereltünk össze, ez volt az első munkám. Aztán helyi tejüzemben voltam, jégkrémet pakoltam. Majd elég volt ebből a munkából, a szomszéd városban szintén volt egy ismerős, s elhívott egy húsfeldolgozó gyárba. Itt dolgoztam 3 és fél napot. Az angolom akkor még minimális volt. Én azt hittem, hogy ami a szalagon jön, minden húst nekem kell összevágni, így kb. 1 méter magasan felgyülemlett a hús nálam. A negyedik nap felénél kisétáltam a gyárból. A kést beleállítottam a szalagba, mondtam nekem ennyi elég volt. Még ennél a cégnél láttam meg egy plakátot, hogy kamionsofőröket keresnek, s ki is képezik őket. Tudtam, ez lesz a nekem való munka. Beiratkoztam, de nem tudtam befejezni. Ugye még nem volt jó az angolom. A vizsgán mondta az oktató, hogy álljak meg, nem értettem, s továbbmentem. Megbuktam, azt mondták, tanuljak még kicsit a nyelvből, aztán próbáljam meg újra."

János fia, Ádám tengerészgyalogossá avatásán

Így is tett, s egy angol tanfolyam elvégzése után, már sikeres vizsgát tett. De úgy tűnt, a szerencse még mindig nem pártolt János mellé. „1988 januárjában kezdtem el kamionozni. Háromszor akkora kamionokkal, mint az itthoni IFA, amivel a Baromfinál dolgoztam. Már másfél éve dolgoztam itt, amikor egy fuvar közben egy pillanatra elaludtam. A piros lámpánál felgyűrtem több előttem álló autót. Életem egyik legnehezebb időszaka volt, szerencsére komoly sérülés nem történt. Másfél hónapig voltam munka nélkül."

Ahogy a mondás tartja, nagypéntek nélkül nincs feltámadás. A baleset, s az előtte átélt nehéz időszak után kezdett tényleg valóra válni János és családja számára az „amerikai álom."

"Ismét találtam egy sofőrmunkát, s az egész országot bejártam, a keleti és a nyugati partot. Ezek már jól fizetett munkák voltak. 1989-ben döntöttünk úgy, hogy költözzünk vissza Seattle-be, azóta tulajdonképpen ott is élek. Itt is kamionos lettem, kikötőből vontattam. Még abban az évben megvettem az első kamionomat. Ekkor jött egy merész ötlet. Éppen akkor jött be az országba az espresso kávé. Munka közben megismerkedtem egy budapesti vagány sráccal. Eladtuk a kamiont, összefogtunk, és elmentünk Hawaiira a honolulu beachre, kávét árulni. Nem volt ez egy rossz ötlet, csak nem számoltunk azzal, hogy ez egy darabig nem fog hasznot hozni, mi pedig minden pénzünket beleraktuk. 3-4 hónapig bírtuk, s eladtuk egy helyi vállalkozónak, aki később remek üzletet csinált belőle. Hazamentem, s újra neki kellett állnom kamionozni.

János libériai gyerekek között

De a munka továbbra is jól ment, olyannyira, hogy 1993-ban már három kamionja s három alkalmazottja volt Jánosnak.  "A cég jól ment, lett egy kis szabadidőm. Ezért nekiálltam repülni tanulni. 1995-ben beiratkoztam iskolába, de közben megszületett a második gyerekem, Ádám, s vettünk egy házat hatalmas törlesztéssel. Majd szembesültem a pilóták kezdő fizetésével is, így az alap jogsit megcsináltam, de nem kezdtem el dolgozni, mint pilóta."

A fuvarozási cég közben csak tovább virágzott. János egy társával karöltve (aki később a sógora is lett) egy év alatt felfuttatták a céget 16 kamionra. „Voltak komoly kölcsönök, de jól is ment minden. Ám jött 2001. szeptember 11., s a konténerek már jóval kisebb számban érkeztek, nem volt mit fuvarozni, de a kölcsönt fizetni kellett. Így, a cég szó szerint felfalta magát. Visszajutottunk három kamionra, és a magánéletem is romokban volt, elváltunk, s ott álltam hirtelen semmi nélkül."

De János nem adta fel. "Eladtam mind a 3 kamiont s az árából vettem egy autószállító kamiont. Abban is laktam, nagyon utáltam. Hallottam más sofőröket, hogy az iraki háborúról beszélnek, s hogy nagyon jó pénzért keresnek sofőröket. Megkerestem a telefonszámot, felhívtam őket, 2004 januárjában már kint is voltam Irakban. Tartálykocsikban üzemanyagot szállítottunk. Állandó jelleggel lőttek ránk. Három katona ült a védő kocsiban, de sokszor inkább vissza se lőttek, ha csak egy kalasnyikovval lőttek ránk. Volt úgy, hogy az egyik ablakomon belőttek s másikon kirepült a golyó. Volt, hogy szétlőtték a motorblokkot alattam, ott hagytam mindent s ültem át a szomszéd járműbe, a katonák pedig felgyújtották az autóm. Emberek százai haltak meg körülöttem. Egy munkatársam elevenen égett bent az egyik tartálykocsiban. Beszorult az ajtaja, próbáltuk kifeszegetni, de nem ment, s percekig hallgattuk a sikoltozásait. De egy másik kollégám is szó szerint a kezünkben halt meg, lövést kapott, s amíg a mentőhelikopter kiért, elvérzett. Nyolc hónapig csináltam ezt a munkát, nagyon durva volt, s ma már tudom, hogy nem is volt megfizetve. Éjszaka jártunk, fizikailag, mentálisan annyira ki voltam merülve, hogy hiába értünk a szállásra, csak fennakadt a szemem, s nem tudtam beszélni sem. Aki nem élt még át ilyen szituációt, az nem is tudja felfogni, hogy milyen érzés ez. Mindig úgy feküdtem le, hogy ezt nem csinálom tovább. De azért estére összeszedtem magam."

Talán az itt átélt események is arra ösztönözték Jánost, hogy tovább képezze magát. Tanfolyamok sorát végezte el, s először sofőr kiképző, majd a táborok telepítéséért felelős szakember lett. Dolgozott a háború után Irak legnagyobb börtönében, ahol szinte rendszeresen élt át börtönlázadásokat. „Érdekes látvány volt, ahogy több száz elítélt allahu akbar-t üvöltve, a saját ürülékéből, párnákból, nádból csinált fegyverekkel ront neki az őröknek..."

Az iraki háború után Afganisztán következett. Miután a háborúnak itt is vége lett, jött egy újabb megbízás, s vele egy újabb kontinens, Afrika. „Egy évet dolgoztam Libériában, tavaly az ebola járvány miatt. Életem legjobb munkája volt. Az ottani közösségben éltünk, olyan dolgokat éltem át, amit az ember csak dokumentumfilmekben láthat. A sárkunyhóban élő emberek között éltem, volt olyan hely, ahol a kis fekete lurkók még nem láttak fehér embert, s jöttek hozzám, hogy megérinthetnek-e. Most észak Kamerunban dolgozom. Itt már korántsem ilyen idillikus a helyzet. Minden tele van kígyóval, méhekkel, s a szomszédos Nigériában lévő terrorista csoportok merényletei is egyre közelednek hozzánk."

Minden ennyire messze került családnál érdekes kérdés, hogy mennyire tudták a gyerekek megőrizni magyarságtudatukat? „Violettának anyanyelvi szinten megy a magyar, ő sok időt is töltött gyerekekként Zalacsében, a nagyszülőknél. A legkisebb fiam, Kristóf nagyon büszke magyarságára, sokat is beszél magyarul. Ádám fiam mindent megért, de nem szeret kommunikálni, mert fél, hogy nyelvtanilag rosszul rakja össze a mondatokat. Violetta nővér lesz, másfél évig volt kint velem Afganisztánban, ez rá is nagy hatással volt. Ádám fiamat nemrég avatták tengerészgyalogossá, a legkisebb fiam pedig az én egyik álmomat készül megvalósítani, hiszen pilótának tanul." A jövőt illetően megtudtuk, hogy nyugdíjas korára János szeretne hazatelepülni Magyarországra, de erre még kb. 8-10 évet várni kell.