Hírek

2015.06.16. 13:20

100 esztendős veterán - Látta, hogy halnak meg bajtársai

Sand - A 100 esztendős Horváth József háromszor járt a II. világháború poklában, ott volt a doni összeomlásnál, és azon kevesek közé tartozik, akik onnét is szerencsésen hazatértek.

Horváth-Balogh Attila

Ehhez nem csak a Gondviselés kellett, hanem az is, hogy az akkor a húszas évei közepén járó sandi férfi az átlagnál is jobb képességekkel rendelkezzen. Józsi bácsit ugyanis kiváló látású és biztos kezű lövészként tartották számon felettesei, de logikus észjárásért, bátorságért sem kellett a szomszédba mennie. És pszichésen is messze társai fölött állt (amit az is bizonyít, hogy kedélye ma is vidám), mégis: hazatérése után jó 20 évig nem beszélt a harctéren átélt szörnyűségekről. Azokból pedig kijutott neki bőven, társait mellette szakították szét a becsapódó aknák, máskor több száz honvéd égett meg elevenen egy vasúti kocsiban, és még ki tudja, mi nem történt abban a kataklizmában. A háborús években menyasszonya, Margit  levelei jelentették neki az egyetlen reménysugárt, hogy egyszer véget ér majd a borzalom és a világban újra rend lesz. Miután épségben hazatért, feleségül vette a lányt. Margit néni hűségesen várt rá – idén töltik együtt a 70. évüket boldogságban, szeretetben.

Józsi bácsi feleségével, Margit nénivel. Már 70 éve házasok és láthatóan ma is szeretik egymást. Fotó: Gergely Szilárd

– Parasztgyerek voltam, itt születtem, Sandon – kezd élete történetének mesélésébe Horváth József, akinek 100. évére csak a hallása romlott meg, szellemileg viszonylag friss maradt. – Négyen voltunk testvérek, én egyedüli fiú. A három lány mind máshová ment férjhez, csak én maradtam itthon egyedül. A majorság nagy volt és bizony, a munka is. 1937-ben besoroztak, majd két évre rá elvittek katonának, ami akkor még 27 hónapon át tartott. Sopronba, a határvadászokhoz kerültem, ahonnét 1941 októberében, Kárpátalja visszacsatolásakor áthelyeztek minket az ezer éves határra. A mi zászlóaljunkat felvitték Ökörmezőre, ahol őrszolgálatot adtunk. Egy alkalommal egyedül voltam kint őrségben és valami neszezést hallottam. Egyszer csak kivettem a sötétségben két alakot, rögtön tudtam, hogy farkasok. Nem is kellett több, a Mauser-puskámmal rájuk lőttem. Eltűntek, de hallottam, hogy mindkét lövés talált. Reggel aztán, miután kivilágosodott, és a többiek kimentek felkutatni a tetemeket, kiderült, hogy tényleg farkasok voltak, az egyik tüdőlövést kapott, a másikat pedig a combján találtam el. Jólesett a dolog, mert a lövés után azzal cikiztek a többiek, hogy biztosan csak kutyák voltak... A farkasokért 10 nap szabadságot kaptam és még pénzt is ígértek, de az nem érkezett meg. Persze, én már annak is örültem, hogy hazajöhettem az aratásba.

Azt már felesége, Margit néni mondta el, hogy férjét amúgy szerették a felettesei, parancsnokai, és nehezteltek is rá, hogy nem akart elmenni tisztes iskolába, de ő annál jobban szerette a földet, a paraszti munkát. Tizenkét évesen lovakkal hordta a homokot a család építkezéséhez – édesapja már akkor rá mert bízni két lovat.


Fiatalkori képmontázs a házaspárról, melyet a mai napig őriznek.

– Idehaza szép vagyona volt, birtoka, s míg ő katonáskodott, a sógora irányította a munkákat – mondta Margit néni. – A párom igazi paraszt volt, szerette a földet, értett is hozzá és még ma is szereti. Azt mondta, ő hazajön, mert várja a jószág. Ezért inkább leszerelt. Pontosabban le akart szerelni, de kitört a háború és mehetett vissza...

A parancs, hogy a frontra kell mennie, 1942 nyarán érkezett meg. A Donhoz vitték, oda, ahonnét csak kevesen tértek haza. Már az odaút is kalandosra sikeredett. Hosszú szerelvényen vitték ki a magyar katonákat, vasúti kocsikban, szalmán, az ajtókat pedig belakatolták, nehogy valakinek eszébe jusson megszökni. Az ukránok az egyik fehérorosz településnél, Gomelnél a katonai szerelvény után küldték az egyik mozdonyukat, azt remélve, hogy az pont egy rozoga vasúti hídnál éri utol a magyar vonatot és belelöki a mocsárba. Rosszul mérték fel az időt és az ütközés hamarabb következett be. Hátulról beléjük szaladt a mozdony, felrobbant, három kocsit kilökött oldalra, azok is lángra kaptak és a magyar katonák nem tudtak kimenekülni belőlük, hiszen az ajtók zárva voltak – elevenen égtek el a vagonokban. Józsi bácsiéknak az volt a szerencséjük, hogy a kigyulladt 3 vagont az ütközés ereje leszakította a szerelvényről. Másnap látta, ahogy a hullákat pakolták ki a vagonokból, egyiknek a felső teste égett szénné, másiknak a lábai...

És a doni szörnyűségek még csak aztán következtek.

– Nem kívánom senkinek, amit ott át kellett élnünk – mesélte. – Folyamatosan süvített a szél, szakadt a hó és aki nem vitt itthonról meleg ruhát, az megfagyott a mínusz 40 fokban. Napokon át vonultunk vissza, és gyakran sehol nem tudtunk megszállni éjszaka, a németek kikergettek minket a házakból és ők foglalták el azokat. Nekem szerencsém volt, mikor elindultam a behívóval, tettem el vastag, meleg nadrágot, meg egy bekecset is magammal. Így lehetett csak túlélni az embert próbáló hideget, másként nem. Aki sima katonai ruhában volt, az áthűlt, a hiányos vérkeringés miatt elálmosodott és leült pihenni, s egyszer csak azt vettük észre, hogy eldőlt, megfagyott. Az oroszok folyamatosan tűz alatt tartottak minket. Mellettünk csapódtak be az aknák, mi pedig, hogy mentsük az életünket, a fagyott, kemény földbe ástuk be magunkat. Aki elég mély gödröt ásott, az megmenekült. Az egyik társunk viszont nem volt kellően gyors és amikor jött az akna, mi mindannyian fedezékbe húzódtunk, bebújtunk a gödrökbe, de az övé nem volt elég mély. Fejjel előre ugrott bele – mondanom se kell, hogy mindkét lábát letépték a repeszek. Aztán olyan is volt, amikor az egyik katonatársamat a közvetlen közelemben szakította szét darabokra a lövedék. Érdekes, de ezek a dolgok később soha nem tértek vissza álmaimban...

Persze, azért ennyire könnyen sem vette őket Józsi bácsi, mint azt egyik fia, Horváth Gyula elárulta: hazatérése után 20 évig nem mesélt a fronton történtekről édesapja.

– A Donnál bekerítették az oroszok a magyar hadsereget –  folytatta Horváth József. – Egyszer csak ott termett a mi csapatunk mellett egy alacsony növésű százados, aki kiugrott a kocsijából és ránk förmedt, hogy azonnal meneküljünk, hagyjuk ott a teherautót, az ágyút, az értékes fegyvereket, mert páncélosokkal jönnek az oroszok és ha ott érnek minket, bizonyosan végünk van. Szót fogadtunk neki, de aztán én 100-150 méter után elkezdtem azon hangosan gondolkozni, hogy fiúk, vajon tényleg jó lesz ez így? Ott hagyjuk a fegyvereket, az autót, hát ha gyalog kell nekivágnunk a hazafelé útnak, mi lesz velünk? Menjünk vissza a dolgainkért! Így is lett, még a tisztek is hallgattak rám, az egyszerű honvédra. Mint kiderült, a mögöttünk lévők már rég visszavonultak úgy, hogy a parancsnokok nekünk erről nem is szóltak. Amikor utolértük őket és számon kértem a történteket az ütegparancsnok főhadnagyon, az volt a válasz, hogy „Mi van, be vagytok szarva?!” Szerintem inkább ők voltak és hanyatt-homlok elmenekültek...

Ez egyébként hamarosan általános lett.

Ahogy mesélte: a Donnál annyi volt az orosz katona, hogy akkora túlerővel egyszerűen nem bírtak a magyarok. A muszkák szép lassan beékelődtek az arcvonalba, majd fokozatosan bekerítették és felmorzsolták a magyar katonai egységeket. A mieink ezért folyamatosan hátrálni kényszerültek, a biztonságos lövészárkokat el kellett hagyniuk. Maguk mögött hagyták a meleg ruháikat, a fegyvereiket, csak hogy az életüket mentsék.

Miután kikerült a földi pokolból, Horváth József életben maradt társaival jó fél évig bolyongott az orosz sztyeppéken, egészen 1943 márciusáig, amikoris Kijevből indulhattak haza vonattal.

Hazatérése után 1944 nyarán újra bevitték, a Kárpátok elővonalába került, ahonnét 1945 húsvétja után jöhetett megint vissza. Naná, hogy ez sem volt zökkenőmentes.

– Megtapasztalhattuk, hogy milyen a hadifogság, de csak egyetlen napig – idézte fel. – A ruszkik mondogatták, hogy megyünk Szibériába, mire én: az édesanyátok megy, nem mi... A társaimnak, a gyerekeknek azt mondtam: várjuk meg, amíg az oroszok megállnak valamelyik portánál és bemennek zabrálni, azaz enni kérni. Menjünk be mi is, hátha nem vesznek észre minket a kavarodásban és akkor kivetkőzhetünk. Így is lett. Hatan voltunk mikor útnak indultunk, mindenhol kerültük az oroszokat, egyszer csak láttuk ám, hogy Tolnanémedi közelében hosszú lovaskocsi-sor menetelt, de többségük hajtó nélkül. Mellénk állt egy orosz tiszt terepjáróval és felparancsolt minket a kocsikra, mert a hajtók megszöktek, a lovak pedig össze-vissza mentek. Nem tudtunk mit tenni, a településen működő kendergyár volt a végállomás. Legnagyobb meglepetésünkre az oroszok megetettek minket és menlevelet adtak mindenkinek az otthonáig, nekem egészen Sandig. Balszerencsémre azonban a faluba négy hónapon át nem jöhettem be, mert itt még németek voltak és az orosz menlevelet nem vették volna jó néven. Ezért 1944 decemberétől 1945 áprilisig Andocson húztam meg magam.


A legutóbbi elismerés, amit Hende Csaba miniszter küldött.

Miután végleg hazatért Józsi bácsi, a nulláról kellett kezdenie az életét. Feleségül vette szerelmét, akivel a mai napig boldogan élnek.

Láthatóan még ma, 70 év után is szeretik egymást Margit nénivel: jó volt látni, ahogy beszélgetés közben megszorították a másik kezét. Mint a húsz évesek... Lábaikat béklyózza már az öregség, de a szívük még fiatal.

Horváth József számos elismerést kapott helytállásáért. Így például a Történelmi Vitézi Rend „Hazáért” Emlékkeresztjét a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg harcainak 70. évfordulójára, illetve május végén a vitézi rend nagykanizsai hadnagysága felterjesztésére a honvédelmi miniszter, Dr. Hende Csaba elismerését. Ezt, egy honvéd huszártisztet ábrázoló szobrot otthonában adta át a veteránnak Papp Ferenc ezredes, a Honvédelmi Minisztérium főosztályvezető-helyettese és Hornyák Erika alezredes, kiemelt főtiszt.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!