Verebes István: Csak az emberben érdekel a világ

– Ön nem színésznek, meg nem rendezőnek, hanem színházi embernek tartja magát. Mit jelent ez?

– A reformkorban egy színész nem csak színész volt. Több nyelvet beszélt, fordított, asztalos mesterséghez értett, varrt. Komplex személyiségek voltak. A ma világában sem művész, sem hivatalnok, sem pszichológus – sorolhatnám a többi foglalkozásokat – nem járja végig azt a szamárlétrát, ami ahhoz szükségeltetik, hogy ki-ki megtanulja és megértse azt, hogy az a dolog hogy működik. A televíziós csatornákhoz az utcáról esnek be az emberek, és kezdik gyártani a pocsékságokat. Az, hogy színházi ember, azt jelenti, hogy már ügyeltem, már megfogtam egy díszletfalat, hogy szám szerint tudom, hol vannak a reflektorok csapdái, azaz ismerem a közeget, amiben működöm. Engem még erre tanítottak. Az én nemzedékemnek még lépésről lépésre kellett araszolnia.

– Manapság a színészképzés vagy rendezőképzés nem ilyen?

– A közszellem. Az nem ilyen. A tradíciók múltak el, a kontinuitást falta föl a világ.

– Vannak kedvenc szerzői?

– Csehovot nagyon szívesen rendeztem, és nagyon-nagyon vonzódtam a két világháború közötti írókhoz, Szép Ernőhöz, a Szomorihoz, a Móriczhoz. Shakespeare-t rendezhettem volna kedvemre, hármat meg is csináltam, az Othello volt ami a legjobban érdekelt. Arról szól számomra, hogy a szenvedély gyakran szül rögeszmét, a rögeszme meg a végzetet kísérti – és ez mindenre igaz.

– Úgy tartjuk, hogy szenvedély nélkül meg nem lehet igazán csinálni semmit!

– A szenvedély a létezésünk mellé van rendelve, és nem fölé. Ma azonban nem erre buzdít a világ. Vannak rendezők, akik nagyon szeretik Moliere-t, és ezzel párosítva Brechtet, mert mindkettő kicsit elidegenedett. Moliere nem szereti a saját figuráit – ítélkezik –, ahhoz én nem vonzódtam soha. Az olyan darabtól, ami tanmese, tétel, teória, én távol vagyok. Az ember engem a világban nem érdekel. Csak az emberben érdekel a világ. Szép Ernő Vőlegény című darabjában semmit nem lehet megtudni a korról, amikor játszódik, Csehovnál sem, mégis bármikor mutatják is be, egyetemesen idéznek és üzennek a mindenkori jelennek. Én a történeteket szeretem lineárisan elmesélni. Azt szeretem, ha elkezdek valamit, amiről kiderül, hogy az nem úgy van, hanem egész máshogy van.

– Hogy van ez önnél: olvas egy művet, s akkor megjelennek lelki szemei előtt színészek, hogy ki játszanák el?

– Ezt úgy szoktam mondani: ősvonzalom. Ha elkezdek olvasni egy darabot, gyakorlatilag a hatodik oldalon tudom, érdekel-e, vagy sem. Így vagyok a színészekkel is. Amikor annak idején szerződtettem, belépett az irodámba az illető és azt mondta: „Jó napot kívánok!”, aztán beszélgetni kezdtünk, és én a hatodik mondatnál tudtam, érdekel-e ez a színész, vagy nem érdekel.

– Mik a legfőbb rendezői erények?

– Nincsenek ilyenek. Csak a rossz rendezők hasonlítanak egymásra a tehetetlenségükkel. A jó rendezők mind másfélék, és különbözőképpen is dolgoznak. Én például nem szeretem a feszültséget, a durvaságot, nem szeretem minősíteni a színészt, de nem mondom azt, hogy ha valaki feszültséget kelt, az nem vezethet eredményre. Azt gondolom, hogy ha ember módra szólok valakihez, akkor annak sokkal nagyobb hatása van, mintha megbüntetem. Én a gyerekeimet se büntettem soha.

– Hogy sikerült összeegyeztetnie a saját szakmai ambícióit, meg a gyereknevelést?

– Nevelni nem lehet senkit. A gyerek azt a példát követi, amit lát. Nagyon sokat dolgoztam mindig, de a gyerekeimmel mégis nagyon sokat voltam együtt. Elsősorban apának tartom magamat, a szakma soha nem volt olyan fontos, hogy a gyerekeim bármilyen kárát lássák annak.

Verebes István: A szenvedély a létezésünk mellé van rendelve, és nem fölé (Fotó: Archív)

– A gyerekek mindig együttműködtek önnel, nem volt nehéz fenntartani ezt a viszonyt velük?

– Most akkor kérkedek egy kicsit! Azon, hogy én milyen művész vagyok, lehet vitatkozni. Hogy milyen előadásokat rendeztem, megkérdőjelezhető. Az én életművem azonban kizárólag a három gyerekem. Abban én feddhetetlenül sikeres vagyok. Három becsületes, életkoruknak megfelelően saját lábukon álló, kiváló gyerekem van. Ez fémjelez engem, semmi más! Mondok egy példát. A fiam rendezett egy filmet, gyerekek szerepeltek benne, ugyanabban az időben nálam is szerepelt egy kisgyerek. Odajött a papája és azt mondta: az én fiam filmekben, színházban, mindenhol szokott szerepelni, de ahogy a maga fia bánt a gyerekekkel, köztük az enyémmel is, az példaadó, és én gratulálok magának. Ennél nagyobb dicséretet nem kaphatok. A fiam körül emberek dolgoznak ingyen, mert szeretik, azt a stábot összetartotta. A lányomról csak az elragadtatás hangján beszélnek mindenhol, milyen édes, kedves, talpraesett nő. A kisfiam népszerű az iskolában, és nem a tanulása miatt. Ezért gondolom úgy, hogy eddigi életemben jól csináltam a dolgomat. Nem voltam hiába ezen a féltekén.

– Sose félti őket ettől a világtól?

– Nem. Egy percig sem gondoltam, hogy bármelyik gyerekem hozzányúl a pohárhoz, vagy drogozni fog. Elképzelhetetlen volt. A szüleik sem tették. Minden a szülő felelőssége. Leginkább a kisfiam, Misó hasonlít az én 16 éves valómra, kicsit megúszni a dolgokat, ellazsálni, én is ilyen voltam. De szégyellnem soha nem kellett miatta sem magamat. Az egy nagy dilemma, hogy azt mondjuk-e: legyél egyenes és őszinte, tartsd magad ahhoz, amit gondolsz. Ne korrumpálódj se szellemileg, sem egyébként! Ez egy nagy kérdés! Ám végül mégiscsak a jó erkölcs mellett kell döntenünk. Nehéz, nehéz, de hosszú távon csak ez az egyetlen megtérülő választás. Nagyon fontos, hogy amikor az ember élete vége felé jár, ne kelljen szembeköpnie magát. Nem adják olcsón, mert aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, de inkább így, inkább nehezen, mint ócskán és megvetve. Persze én sem szeretem, ha a gyerekeim boldogtalanok utána, amikor hajlamosak nemet mondani. Apámmal is sok vitánk volt, ő azt mondta, így nem lehet karriert csinálni. Azt mondtam, hogy én mégis így próbálom meg.

– Mi a fontos önnek?

– Nekem? Nagyon egyszerű mondatot fogok mondani: hagyjanak békén. Én is békén hagyom a szeretteimet, a munkatársaimat, a többi járókelőt az utcán, és már a politikusokat is.

– Érdeklődni sem kell?

– Érdeklődni lehet, de egyre fölöslegesebb! Azt tartom, hogy a tapintat nagyon fontos volna, mert hiánycikk. A tapintatnak csak akkor volna szabad megszűnnie, ha valami, vagy valaki az életet fenyegeti.

– Akkor azt kérdezem, hogy mi a legfontosabb kérdés?

– A Hamlet első mondata: az, hogy „állj meg, s felelj, ki vagy?” Azt írja Konrád György nemrégiben megjelent könyvében, hogy „a feladat te magad vagy”. Nem vagyunk készen, soha nem vagyunk készen!

Mielőtt elköszönnék, lemegyünk teremnyi dolgozószobájába, ahol a sok reliktum közül nem titkolt büszkeséggellevesz a falról egy képet. Dayka Margit – Bors néniben játszottak együtt – keze írása bekeretezve.

- Az, hogy azt írja, nagyon nagy sikert kívánok, az nem érdekes. De az, hogy azt írja: PISTUKÁM, TE DRÁGAJÓM! Ezt tíz Kossuthdíjért se adnám!