Hírek

2013.05.23. 14:41

Dr. Joós Lászlónét kitüntette Kiskanizsa, ahol 40 éven át gyógyított

Nagykanizsa - Generációk egész sorát gyógyította Kiskanizsán dr. Joós Lászlóné nyugalmazott gyermekorvos. Mindenki Marika nénije nemrég kitüntetést kapott a városrésztől, mely befogadta a - ahogy arrafelé szokás fogalmazni - "gyüttmentet". A doktornő úgy érzi: sok mindent tanult a kiskanizsaiaktól pályája 40 éve alatt. Például azt, hogy milyen jó dolog hinni.

Horváth-Balogh Attila

"A mi szakmánkban éppen az a csodálatos, hogy naponta lehet örülni annak, amikor egy kisgyermek meggyógyul"
(Fotó: Szakony Attila)

A Vas megyei, jánosházai születésű Marika néni a pécsi egyetemen 1962-ben szerezte meg diplomáját általános orvos, csecsemő- és gyermekgyógyász szakon.

- Külön történet, hogy miért lettem én gyermekgyógyász, egyáltalán orvos - bocsátotta előre. - Érettségi környékén még csak egyetlen célom volt: bejutni az egyetemre, ami akkoriban a magamfajtának nem ment könnyen. Édesapám órás és ékszerész volt, s én az akkori hivatalos besorolás szerint egyéb származásúnak számítottam, ami nem volt nyerő. De végül szerencsém volt, a komoly felvételi vizsgán maximális pontszámot értem el.

A doktornőnek volt biológiatanára javasolta, hogy  orvosnak tanuljon, s mint utóbb kiderült, Marika néninek soha nem volt oka rá, hogy megbánja azt, amikor szót fogadott.

- Olyan kis güzü-típus voltam, sokat és gyorsan tudtam tanulni, illetve a szorgalomból sem szenvedtem hiányt - magyarázta. - Az orvosegyetemhez egyébként szerintem nem annyira ész kell, mint inkább kitartás és szorgalom. És persze, megfelelő empátia - én ma már nem csak tantárgyi felvételi elé állítanám a leendő orvostanhallgatókat, hanem személyiségvizsgálatot is előírnék a számukra. Mert ha valahol, akkor a gyógyító munkában bizonyosan nem elég, ha valaki az utolsó betűig tudja a tananyagot. Itt emberség is kell.

Mint szinte mindenki, az egyetem után dr. Joós Lászlóné is kórházban kezdte pályafutását, ahol 4 évet töltött el. Aztán ment ki háziorvosi körzetbe, hogy megszületett két gyermeke, akikkel kevés időt tölthetett volna a sok plusz munka és az ügyeletek miatt, ha a kórházban marad továbbra is.

- Akkor voltak, akik óvtak Kiskanizsától, a kiskanizsaiaktól, mondván, hogy itt nyakas, kötekedő emberek élnek és hogy ilyen közegben soha nem fogok gyökeret verni - idézte fel a nyugalmazott gyermekorvos. - Szerencsére, nem lett igazuk. Mindig azt vallottam, hogy ha szeretettel fordulunk valaki felé, akkor ugyanazt a szeretetet kapjuk viszont. 1967-ben kerültem a sáska városrészbe, s csak 6 évvel ezelőtt hagytam fel a praxissal. Azaz éppen 40 éven át dolgoztam Kiskanizsán gyermekorvosként - nagy büszkeség és öröm számomra, hogy ez idő alatt csak egyetlen névtelen levelet kaptam, konfliktusom, vagy vitás ügyem pedig senkivel sem volt sem emberi, sem szakmai szempontból. Hogy hogyan csináltam? Azt hiszem, hálát kell adnom a Jóistennek, hogy ilyen természettel áldott meg. Persze, voltak nézeteltérések, zsörtölődések a váróban járványok idején a hosszabb várakozási idő miatt, de ezeket a dolgokat tényleg kezelni lehetett egy jó szóval. Mindig azt gondoltam, hogy a beteget el kell fogadni olyannak, amilyen. Sajnos, mostanság én is gyakrabban járok kórházba, s még inkább megbizonyosodhattam arról, mennyit ér egy mosoly, vagy egy kedves szó. A szeretet a legfontosabb, azzal mindent el lehet érni.

Marika néni tavaly aranydiplomát, idén pedig a Kiskanizsai Polgári Olvasókör fennállásának 143. évfordulóján Kiskanizsa kultúrájáért-díjat kapott. A doktornő nyugdíjasként tevékeny részt vállalt a városrész életéből, évekig vezette a Sarlós Boldogasszony Katolikus Karitászt, jótékonysági vásárokat, előadássorozatokat szervezett.

- Mikor nyugdíjba mentem és kiköltöztünk a városból Kiskanizsára, azt kezdtem el érezni, hogy nekem hálásnak kell lennem a településrész lakóinak azért, hogy befogadtak és mindazért a gyönyörűségért, amit az elmúlt fél évszázad alatt kaptam tőlük. Én is vissza akartam adni egy kicsit a sok szeretetből, nem vártam ezért kitüntetést - de nyilván, jól esik és köszönöm szépen - mondta.

Dr. Joós Lászlóné mindig nagyon jó kedélyű, semmi nem tudja kizökkenteni derűjéből. Azt mondta, ennek az az oka, hogy mindent elfogad, amit a Jóisten ad. Ha jó azt is, ha meg rossz, azt is.

- A kiskanizsaiak tanítottak meg rá, hogy mennyire jó a Jóistenben bízni - fűzte hozzá. - Úgy érzem, sok mindent köszönhetek annak, hogy hívő ember vagyok.

Mindenki Marika nénijét nap, mint nap sokan köszöntik az utcán is régi kis - azóta már felnőtt  betegei, jó szóval, esetleg egy puszival. Mindegyikőjükhöz fűzi valamilyen szép emlék, de persze, kudarcok is érték hosszú pályáján.

- Igazából minden napra jutott valami jó, a mi szakmánkban éppen ez a csodálatos, hogy naponta lehet örülni annak, amikor egy kisgyermek meggyógyul - mondta a doktornő. - A legpozitívabb élményem mégis az, amikor egy akkor 2-3 éves kis betegem nagyon súlyos, a gerincvelőből kiinduló daganatos megbetegedésből gyógyult fel. Lebénult, s a szakma egyöntetű véleménye az volt, hogy sajnos, hamarosan befejezi földi pályafutását. Gyűjtést indítottunk a gyógykezeltetésére, imacsoportok alakultak, imádkoztunk érte  és ez a kislány máig, nyolc évvel a krízis után is velünk van. Meggyőződésem, hogy az ima is sokat segített. A legrosszabb élmény? Az mindig a legaktuálisabb. Nemrég szintén egy volt, fiatal betegem borult a nyakamba sírva az utcán, hogy rákot diagnosztizáltak nála és máris találtak a szerveiben áttéteket...

Végül azt vetettük fel a doktornőnek, hogy sok orvos - racionális szakma lévén az övék - nem hisz Istenben. Hogyan tudta ő mégis összeegyeztetni a hitet és a természettudományt?

- Nekem mindig a hit volt a fontosabb - mondta. - Ezzel együtt az a véleményem, hogy a két dolog csak látszólag zárja ki egymást. Én a hitemet úgy fogadom el, hogy hiszek a Jóisten segítségében, hiszek az örök életben - minden más csak mellékes.

Ezek is érdekelhetik