Kinek kell egy öreg ember?

László és felesége, Anna egészen más elképzelésekkel vágtak neki közös életüknek 39 évvel ezelőtt. Boldog családról, gondtalan nyugdíjas évekről álmodtak, de úgy tűnik, ez most már örökre álom marad - hacsak nem történik valami csoda.

- 1997-ben kerültem el végkielégítéssel a DKG-tól, ahol hőkezelőként dolgoztam. Azóta nem kapok hosszú távú, kiszámítható, rendes munkát - fogott bele élettörténetének mesélésébe a 65 négyzetméteres nagykanizsai lakótelepi lakás kis konyhájában László. Feltűnik, hogy nehezen formálja a szavakat.
- Miután leépítettek a gépgyárból, kaptam egy agyvérzést, akkor majdnem átmentem a túlvilágra - visszatekintve lehet, jobb is lett volna... Leszázalékoltak, de két év után elvették a rokkantnyugdíjamat, mert egy orvosi felülvizsgálaton túl ügyesen kötöttem be a cipőfűzőmet. Ezzel kezdődött a kálváriánk. Hébe-hóba kaptam munkát az Izzóban, de "bétés" voltam és mindig csak 3 hónapig tartott a boldogság, amíg járt utánam a támogatás. Elküldtek, visszavettek, elküldtek, visszavettek. Ötször dolgoztam ott.

A házaspár két gyermeket nevelt fel, s lányuk éppen abban az időben került eladósorba. Mivel nem akarták üres kézzel szélnek ereszteni, svájci frank alapú hitelt vettek fel neki. A fedezetet otthonuk adta. Akik vannak olyan szerencsések, hogy nem érintettek devizahitelben, ilyenkor szoktak legyinteni: hja, kérem, tetszettek volna forintban eladósodni, akkor most nem lennének bajban...
-  A bankok is a devizahitelt ajánlották és ha az ember elé tesznek egy olcsóbb, meg egy drágább ajánlatot, nyilván, a számára kedvezőbb díjú mellett dönt. Mi is így voltunk ezzel  de mára bebizonyosodott, hogy ez volt a rosszabb konstrukció - mondta.

-  Akkor havi 14 ezer forintot fizettünk törlesztésre, most 35-40 között. Soha nem volt anyagi gondunk, nem tartoztunk senkinek, semmivel, most pedig több hónappal elmaradtunk. Közben a sok stressz ráment az egészségemre, cukorbeteg is lettem, csak a gyógyszereim havi 10 ezer forintba kerülnek. A bank végrehajtóval fenyeget, csakúgy, mint a közös képviselő, mert a rezsivel is megcsúsztunk. Egyedül az segítene, ha el tudnék menni valahova dolgozni, valami könnyű fizikai munkára. Tavaly 43 helyre küldtem el az önéletrajzomat, de csak két cégtől hívtak vissza. Az egyiknél nem sikerült a teszt, a másiknál meg összesúgtak a hátam mögött, hogy mit akar már ez az öreg? Volt olyan vállalkozás is, ahol azt mondták, ha adok zsebbe egy húszezrest, kapok munkát. Hát miből adnék?! A tévéből, rádióból folyton azt hallom, hogy senkit nem hagynak az út szélén, meg hogy megvédik az időseket - hát ebből semmi sem igaz! Oké, hogy a védett kor a még dolgozó nyugdíj előtt állókra vonatkozik, de ránk, akik nem jutunk munkához, senki nem gondol, pedig nekem még Start-kártyám is van.

László csak rövid ideig kapott munkanélkülit, szociális segélyre meg felesége nyugdíja miatt nem volt jogosult, mert az egy főre jutó jövedelem éppen néhány száz forinttal haladta meg a 25650 forintot. S bármilyen hihetetlen, még a közfoglalkoztatottak közé sem fért be, pedig ő ment munkáért, nem is úgy küldték. Azt mondták: sokszoros a túljelentkezés. Két dolgot sikerült kiharcolnia, havi 2500 forint lakásfenntartási támogatást (miközben csak a rezsi 45 ezer), valamint most februártól a havi 33 ezer forintos nyugdíj előtti segélyt. De ez éppen annyi, amennyi az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez pedig kevés.

- Már mindent feléltünk, eladtuk az aranygyűrűinket, a plazmatelevíziót, most az egyik ismerősömtől kölcsön kapott tévénk van - ecsetelte László. - Sajnos, a kisember sorsa itt senkit nem érdekel, az önkormányzattól a munkaügyi hivatalba küldenek, a hivatalból meg az önkormányzathoz. Bármennyire is fáj az igazság, de ki kell mondani: ebben az országban csak az kap munkát, akinek van protekciója.

Hogy miért nem segítenek a gyerekek? Egyszerű, mert ők is bajban vannak. Fiuk szintén szociális segélyt kap, alig 23 ezer forintot. Pedig ács-állványozó a szakmája, de ő sem jut munkához - külföldre pedig nem szeretne menni. Lányuk néha-néha tudja őket támogatni, de erre alapozni nem lehet.

- Itt volt a karácsony, zsíros kenyeret ettünk vacsorára, a két kis unokáinknak pedig egy csoki télapó nem sok, de annyit sem tudtunk venni. Nagy szégyen ez nekünk - panaszolta Anna. - Lassan mindketten rámegyünk erre az egészre, a férjemmel csak itthon öljük egymást, egyre több a veszekedés.

László száját megdöbbentő mondat hagyja el ezen a ponton: azt mondta, már felvetődött benne az öngyilkosság gondolata is.

- Nem akarok mást, csak egy 70 ezres fizetést, bármit megcsinálnék, ami könnyű munka, mert az egészségem miatt nagy erőfeszítésre már nem vagyok képes. Boldogan elsöprögetnék bárhol, csak lenne valami. Olyan nagy baj ez?