Ahol az aranyérmes borok teremnek - Nem csak dolgozni járnak a szőlőhegyre

Vajon élvezhetők-e még a díjnyertes borok? Készülnek-e már a szüretre a gazdák? Várható-e "aranyeső" a jövő évi megmérettetésen is? Ezt firtatjuk a tikkasztó kánikulai délutánra időzített Zalaegerszeg környéki hegyviziten.

Így utólag már elhiszem, hogy a róka és a borz is megdézsmálja a szőlőt. Kelekótya kis pulim, aki eddig rá sem nézett a gyümölcsre, bekebelezett egy egész fürt csemegeszőlőt. Van ízlése. A mézédes bogyókat, úgy látszik, minden élőlény szereti. Sajnos a darazsak is. No, de a gazdák sem most jöttek a "hathuszassal", a torkosságukra építve ejtik csapdába a rovarokat.

Salamon Gyulával és Erzsikével, a feleségével a botfai alsó-avashegyi birtokon az egyheti darázszsákmányon szörnyülködünk: vajh' hány szem szőlőt tettek volna tönkre a zsiványok? Az aranyérmes borairól híres gazda amúgy nem a szakkönyvekből merítette, de nem is az internetről "guglizta" ki a technológiát, egy ősi módszert fejlesztett tovább: "beszálló ablakot" vág egy ásványvizes palackba, amibe cukros és bodzaszörpös vizet önt, s az ingyen kocsmát kiakasztja a lugasba. Minden áldott nap több tucat fullánkos haramia fejezi be földi pályafutását a csaliszirupban. Itt úgy tartják, a régi jó tanácsokat nem árt megfogadni. Ha még sokat "kinn alszik a szőlő", nem ritkítják meg a levélzetét, mert az védi meg a jégveréstől, a túl erős napsütéstől. A régi öregek szerint nem szabad a szőlőben mászkálni, ha virágzik, de akkor sem, ha túl meleg van. Ez utóbbit gyorsan meg is fogadjuk, a tikkasztó hőség elől a jó hűvös épületbe menekülünk. A gazda oklevelei már nem férnek a társalgó falára, ami nem is csoda, hiszen 2000 óta minden áldott évben "kaszálja" az aranyérmet a nedűivel. A botfai hegyek borversenyén kívül indul a "Zalaegerszeg és környéke" megmérettetéseken is, többször hazavihette a "Város bora" címet. A fehérek közül a Valentin, a vörösek közül az Oportó nyerte el legtöbbször a zsűri tetszését.

Salamonéknál a szőlő menedékében paprikát nevel Erzsike.

A három jó barát, Nagy Sándor, Salamon Gyula és Simon László rizlingviziten Nagyék fejérhegyi birtokán. A háttérben Zalaegerszeg

- Honnét a szakértelem? Szőlész- vagy kertészkurzuson tanulta? - faggatom Salamon gazdát, miközben egy kis kóstolóért lebaktatunk a pincébe.

- Mondjuk úgy: belenőttem. Milejszegen éltünk a szüleimmel, a perjászlói hegyen volt szőlőnk. Ez a közel 500 négyszögölnyi terület a feleségem öröksége, Varga-birtok, eredetileg 75 "tükés" 12 sor hagyományos szőlőből állt. 1987 óta vagyok a gazdája, már 90-ben belefogtam az átalakításba, jelenleg hét sor lugason 370 tő válogatott csemege- és borszőlő terem. Az első érésűt, a Favoritot és a Csabagyöngyét már folyamatosan szüreteljük, hordjuk haza, hál Istennek van, aki megegye, 5 kisleány unokánk is imádja. Sokféle szőlőt ültettem: kedvencem a Valentin, az Ezerfürtű, a Göcseji zamatos, a Medina, az Oportó, a Kékfrankos, a rizlingek, a Rozália...

- Van mindenfajta szőlője, csak Erzsi nincs! - szól közbe nevetve a gazdasszony, így a kedvéért gyors keresztelőt tartunk és ezentúl a "Szőlőskertek királynője: Erzsébet" titulust viseli a Salamon-Varga birtokon az ilyenkor már érő, muskotályos ízű, nagy ovális szemű csemegeszőlő. Erzsike alapelve: a jókedvvel végzett munka kevésbé fárasztó. Mert dologidőben ő sem ül ölbe tett kézzel, s nem ijed meg egy kis kapálástól sem. Bár már ő is nyugdíjas, de még visszajár helyettesíteni. - Szerencsés vagyok - mondja -, mert szeretem a hivatásomat. Ha elfáradok a munkahelyemen, kijövök a hegyre dolgozni és kipihenem magam.

Az aranyérmes Salamon-borok amúgy most is elnyernék a zsűri tetszését - de ezt már egy baráti társasággal közösen állapítjuk meg. Mert manapság már nemcsak dolgozni járnak a gazdák a "hegyre", hanem kikapcsolódni, szórakozni, barátkozni is.

- Ha akartuk, ha nem, ránk ragadt a szőlésztudomány. Gyerekkorunkban öregszülőnk csak odakaffantott: mennyi kö kapányi ! Mit tehettünk? Mentünk - meséli Nagy Sándor, de már a Fejérhegyen, az édesapjától rászállt birtokon, ahova kollektíven áthordtuk a sátorfánkat.

- A hetvenes években örökölte édesapám ezt a területet, de bevallom, sokáig nem tudta megszerettetni velem a hegyi munkát. Persze az ember segít a szüleinek, így aztán akkor is eltanul ezt-azt, ha nem akarja. Amikor édes-apám már nem tudott dolgozni, egyre több hárult rám. Halála után az iránta érzett tisztelet és szeretet nem engedte, hogy az enyészetre hagyjam az élete munkáját. Pedig nem szerepelt az álmaim között, hogy a földet túrom. A feleségem biztatott, és ő is kézbe vette a kapát. Neki köszönhetem, hogy kezdtem örömet találni a szőlészkedésben. Korszerűsítgetjük a pincénket, nem hajítjuk ki a régi dolgokat, megőrizzük, ha kell, egy kicsit átalakítjuk, hogy megfeleljen az igényeinknek.

Nagyéknál vegyes fehérbort zsűrizünk . Tanúsíthatjuk, hogy egy cseppje sem öregedett, már túl augusztus derekán is kristálytiszta, illatos, érződik rajta a jó gazda egész éves gondoskodása. Mert a bor nem csak szőlő formában igényli a dédelgetést.

- Ilyenkor már nem ritka a borvirágos, törtszínű, öreg bor. Ha a tároló edényben felesleges levegő éri, félbehordó vagy fogyaték íze lesz - kapunk továbbképzést borkezelésből. - Számomra az aranyéremnél is nagyobb dicséret, ha a vendégem, felhajtva a borát, nem azt mondja, köszönöm , hanem, hogy öntenél még egy pohárral? . Ezért már érdemes dolgozni, nemde?

Az ilyen és hasonló dicsérgetésre gyakran adódik alkalom, a szinte összkomfortos hegyháton ugyanis gyakoriak a közösségi rendezvények is, például májusfát állítanak, aztán kitáncolják, vagy csak összejönnek a jó barátok egy pohár bor mellett diskurálni. Nagy Sándorék is már erre rendezkedtek be, a hegyi hajlék emeleti lakrészében a konyha a régi időket idéző kredenccel, szenes vasalóval, vindővel, vékával, Jancsi-kályhával, a nappali a falon házi áldással, nagy étkezőasztal padokkal, székekkel, hogy sok jó ember elférjen. A pince mint borászműhely is őrzi a sok régi, hasznos eszközt, a bánatfától, a kádaktól a töltikéig, a lopótökből készült hébérektől a kénező dugókig.

Kicsit később, áthurcolkodva Simon Lászlóék rezidenciájára, a modern épület előtt egy műemléknek is beillő öreg, vályogfalú borospincére csodálkozunk rá. A mintegy nyolcvanéves építmény három hajlékból áll (anno a Simon-nagyapa és testvérei külön helyiségben préselték a szőlőt), a keleti felében teljesen a föld alá süllyesztve az ideális klímájú borospince. A Simon családnak esze ágában sincs elkótyavetyélni, már tervezgetik a hasznosítását. Örülnek, hogy az immár dolgozó fiuk szívesen feljár a hegyre, s a munka iránt is "hajlandóságot" mutat. Meg is veszik számára a mellettük lévő elhanyagolt területet - árulja el László gazda. Persze a munka zöme egyelőre a szülőkre vár majd, de az biztató, hogy gyermeküknek van hozzá kedve.

A régi épületnek is van becsülete – a Simon család a jellegének megőrzésével kissé átalakítja és használja majd

- Fiatal koromban a hátam közepére sem kívántam a hegyi munkát. A hideg kirázott, amikor öregapám közölte, hogy fökö gyüni a hegyre. A legtöbbször szekérre ültünk, s itt a hegyen nekem kellett 8-9 évesen a tehenek előtt rostokolnom és vigyázni rájuk. Húsz éve szakadt rám teljesen a szőlőhegy gondja, s bevallom, a munka mellett nem egyszerű helytállni benne - így Simon László, aki a csapatot az arany-érmes rozéjával kínálja. Most sem vall vele szégyent. Othellójával leg-utóbb "csak" a képzeletbeli dobogó második fokára állhatott, de már volt év, hogy sikerült kiharcolnia vele az aranyat, pedig a borbírálókban nem kis előítélet munkálkodik a direkt termő szőlők nedűivel szemben.

Salamon Gyula az aranyérmes borokat rejtő pincében - Fotó: a szerző

- Nem kedvez ez a nagy meleg az Othellónak. Nem olyan tömöttek a fürtök és lédúsak a szemek, mint tavaly - mutatja a kívülálló szemével csodálatosnak tűnő fürtöket az elégedetlen gazda. - Természetesen nekem is van oltványszőlőm, a zöme olaszrizling, lakhegyi mézes, de azért büszke vagyok a 80 éves Othello tükémre és sárga nohámra is.

Azt mondják a gazdák, muszáj a szőlőhegyen is villanypásztort alkalmazniuk, egyébként a szarvasok, vaddisznók lelegelnék az egész termést. A borzok és a rókák ellen sajnos az sem véd, bemásznak a kerítés alatt és dézsmálják az érett szőlőt. Nagy Sándorék nyugatra néző birtokáról nem csak Zalaegerszeg panorámájában gyönyörködhetünk, rálátunk a kukoricatáblákra is, amiket alaposan megbecstelenítettek a vaddisznók. A Simon birtokkal szemben a Bokáncs, ami ma elvadult erdő borította dombhátnak tűnik, pedig valamikor művelt szántó volt. Rókahegy, Karácsonyhegy, Látika, ha körbenézünk, látjuk, elszomorítóan sok a gazdátlan terület. Pedig megszerethetné azokat is valaki...