"Visszatért szép Délvidékünk ” - Zala megye honvédei az 1941-es országgyarapító hadműveletekben

1941. március 27-én németellenes lázongások törtek ki Belgrádban. Másfél héttel később - április 6-án - a német haderő több ponton is átlépte a jugoszláv határt és megkezdte a délszláv állam katonai megszállását. Ezzel egy időben kormányunk és hadvezetésünk felrúgta a jugoszláv-magyar örökbarátsági szerződést, így lehetősége nyílt hazánknak a Trianoni határ újabb revíziójára.

Zászlós bevonulás Csáktornyára. A felvétel a nagykanizsai 17/I. zászlóalj katonáiról készült 1941. április 16-án

Az események hatására még aznap riadóztatták a zalai 9. önálló gyalogdandár nagykanizsai alakulatait és teljes hadifelszereléssel elindították Letenye irányába. A 17/I. zászlóalj április 3-ig Kiscsehi, majd április 14-ig Szentmargitfalva térségében, továbbá Muraszemenyénél a határfolyó mentén állt támadási készenlétben, a 9. tüzérosztály ütegei pedig Fityeházán foglaltak tüzelőállást. „Az időjárás közben teljesen átváltozott. A langyos tavaszias szellőt erős és hideg északi szél váltotta fel és havas eső kezdett esni. A napok nagyon lassan teltek, sokat fáztunk és áztunk" - emlékezett vissza erre a tétlen időszakra Rózsa Gyula hadnagy, a kanizsai 17/I. zászlóalj nehézfegyver századának parancsnoka. Időközben erős robbanások rázták meg a környék falvait. Mint kiderült, a jugoszláv határőrök a levegőbe repítették a két országrészt összekötő Mura-hidakat, de ez sem akadályozhatta meg a zalai alakulatokat abban, hogy április 16-án átkeljenek a folyón és bevonuljanak Csáktornyára, Lenti irányából pedig Alsólendvára. A két megszállt terület közül Lendván részesítették nagyobb ünneplésben katonáinkat. A település bejáratánál „Éljen Horthy Miklós kormányzó, éljen a magyar honvédség! Isten hozott testvéreink" - felirattal ellátott díszkapu várta a felszabadító honvédeket. A Muraközben eleinte kevésbé örültek a magyarok jelenlétének. Csáktornya és vidéke ekkor már erősen horvát érzelmű volt. Erről szintén Rózsa hadnagy háborús memoárja tanúskodik: „A régi határ túlsó oldalán nem volt fogadóbizottság, nem láttunk Isten hozott táblát, nem mosolyogtak ránk virágot szóró lányok, sőt attól tartottunk, hogy virág helyett kézigránát repül ránk valamelyik padlásablakból."

A honvédeink körében csak „operett hadjáratnak" gúnyolt muraközi és muravidéki békés katonai bevonulásokat mind harckészültség, mind hadmozdulatok tekintetében messze túlszárnyalták a délvidéki hadműveletek. Annak ellenére, hogy a magyar katonai beavatkozás idejére a jugoszláv királyi hadsereg már kivonult ezekről a területekről, a szerb lakosság által támogatott csetnik csoportok helyenként szívós ellenállást fejtettek ki Bácskában és a Baranyai háromszögben. Amíg a Mura menti vend és magyar lakta területek egyetlen puskalövés nélkül jutottak vissza az anyaországhoz, addig a Délvidék elfoglalásáért vérrel kellett fizetnünk. Egyes bácskai települések számos halálos áldozatot és sebesültet követelő utcai harcok során kerültek csak ismét magyar fennhatóság alá. Ennek kapcsán érdekes adalékkal szolgál dr. Horváth Gyula nagykanizsai honvéd édesapjának írt levele: „Húsvét vasárnapján érkeztünk meg Zomborba. Néhány gyárkémény még füstölgött, de nagy volt a csend a városban. Alig, hogy elfoglaltuk helyeinket, körös-körül megszólaltak a csetnikek géppuskái, géppisztolyai. Minden oldalról pattogott a becsapódás, hullott a vakolat, a tetőkről a zsindely cserép."

A délvidéki hadműveletekben hősi halált halt Becs Imre portréja 1941 tavaszán

A Honvédelmi Minisztérium 1941. április 28-án adott jelentésében 719 főt könyveltek el veszteségként (ez az adat később 467 főre módosult), ebből 65 személy (utóbb 226) volt a halálos áldozatok száma. A hősi halált halt magyar honvédek közt találjuk Becs Imre páncélos őrmestert, aki egyedüli zalaiként vesztette életét a történelmi határokért folyó vajdasági harcokban.

Az 1912-es születésű zalatárnoki fiatalember 1934. október 1-jén vonult be tényleges katonai szolgálattételre a „Ruisk" (Rendőr újoncképző iskola) fedőnevet viselő páncélozott jármű alosztályhoz. Ezt követően - mint páncélos hallgató - elvégezte a jutasi Kinizsi Pál honvéd csapataltisztképző iskolát és 1939-től hivatásos szakaszvezetőként, 1941. január 1-től pedig őrmesterként katonáskodott a m. kir. 2. honvéd lovasdandár páncélgépkocsi századában. „Hazafias érzésű, komoly, feltétlen megbízható, lelkiismeretes, jó szellemi képességű, kialakuló jellem" - minősítették lelki és alkati tulajdonságait feljebbvalói.

Becs Imre a 2. lovasdandár páncélos zászlóaljának kötelékében 1941. április 12-én lépett jugoszláv felségterületre. Az alakulat másnap Szőreg községben teljesítette hazafias kötelességét, amikor a békésen menetelő magyarokra váratlanul tüzet nyitottak a házakban megbúvó csetnik orvlövészek. Partizánakciójuk felkészületlenül érte a bevonulókat, több sebesültet és halottat eredményezve ezzel a zászlóaljnak. A visszaemlékezések szerint a harckocsiból kitekintő Becs őrmester felsőtestét is ekkor érte a halálos golyó.

A jutasi altisztképző iskola olasz gyártású CV-35 Ansaldo kisharckocsija 1939-ben. Ilyen típusú páncélossal vonult Becs Imre, amikor a végzetes lövés érte

A szőregi támadás áldozatait ideiglenesen Bácsszenttamáson helyezték nyugalomra. Amint a szülők tudomására jutott a gyászhír, azonnal felvették a kapcsolatot az illetékes hatósággal, és levélben érdeklődtek a holttest hazahozatalának módjáról. Fájdalomtól vérző szívükre Dudás Mihály szenttamási kántor 1941. április 28-án kelt levele hozott némi gyógyírt. „Szívből jövő soraira mély megindulással és haladéktalanul iparkodom válaszolni, mert a rendezetlen postai viszonyok miatt így is késni fognak soraim. Azt hiszem, igennel válaszolhatok arra a kérdésére, hogy hős halottjuk felismerhető. A hősök bár azonnali halálos sebesülést szenvedtek, nem lettek annyira szétszaggatva [...], azon felül a katonaság is vigyázott a holttestek koporsóba helyezésekor" - tájékoztatott Dudás a temetés körülményeiről. Levelében arra is kitért, hogy azok az elesett katonák, akiket hozzátartozóik nem szándékoznak hazaszállíttatni, Cegléden, az ezred katonatemetőjében lesznek majd elföldelve. „Mi állandóan kegyelettel látogatjuk hőseinket, de talán igazuk van, ha megkísérlik a hazavitelét" - bátorította az elhunyt szüleit a vajdasági kántor.

Az exhumált holttestet rejtő koporsót végül a katonai parancsnokság szállíttatta Zalatárnokra, ahol hősi halotthoz méltó keretek közt, május 2-án helyezték örök nyugalomra. A szülői házban felravatalozott altisztre Kővári Albert alezredes emlékezett, aki nemes szavakkal méltatta katonai erényeit. Később a temetőben Matkovits Lajos tanító, levente csapatparancsnok búcsúzott a hősi halottól. Megható beszédében, mint követendő példát állította a tárnoki leventék elé. A szertartás végén katonatársai díszlövéssel tisztelegtek a délvidéki hadműveletben elesett bajtárs sírja előtt.

A 29 esztendős Becs őrmester ígéretes katonai egzisztencia előtt álló, jó modorú és ambiciózus fiatalember volt. Családtagjai és menyasszonya hazavárták, de a katonasors másként rendelkezett. Előléptetések és hadi kitüntetések helyett már csak egyetlen bejegyzés került a nyilvántartó lapjának „egyéb változások és előjegyzések" rovatába: „1941. IV. 13. Hősi halált halt a Jugoszláv hadjáratban."

Kárpátalja hősei után Becs Imre halála indította el a második világháború harcterein elesett és eltűnt zalai katonák végeláthatatlan sorának gyászos emlékű veszteséglavináját.

Bekő Tamás

Zala Megyei Levéltár