Történelmet őrző magyar személynevek

1535. szeptember 20-án Ferdinánd király oklevelet intézett a kapornaki egyház konventjéhez egy hölgy érdekében, akit pontosan, de kissé körülményesen neveztek meg: nemzetes Dobrakucsai Székely Magdolna asszony, a nagyságos Felsőlendvai Szécsi Tamás özvegye, majd a nagyságos és tekintetes Bethlenfalvi Thurzó Elek országbíró és helytartó felesége, aki egyébként Letenye egyik birtokosa volt. Egy tíz évvel későbbi hasonló oklevélből az is ismert, hogy az illető hölgyet másodszori megözvegyülése után új asszonynéven említették: a nagyságos Perstein János felesége. A bonyolult családi kapcsolatokkal rendelkező Magdolna asszony neve ad most alkalmat arra, hogy megismerhessük Zala középkorban és koraújkorban használatos személyneveinek a világát.

Ma használatos személyneveink rendszere lényegében a kereszténység felvétele és megszilárdulása után alakult ki. 1279-ben döntött úgy egy budai zsinat, hogy a kereszteléskor nevet csak pap adhat, ezután a védőszentektől független, pogány gyökerűnek tartott személynévadás háttérbe szorult. Magát a keresztelést kevés oklevél említi, de Zalából van egy érdekes forrásunk. Az alsólendvai Bánffyak, a híres zalai arisztokrata família tagjai a 16. század közepétől évtizedeken keresztül egy Németföldről származó kalendárium lapjaira feljegyezték a családban történt születéseket, házasságkötéseket és haláleseteket, mint később ezt a családi Bibliákban volt szokás. Ebben olvasható egyebek között az 1574. szeptember 16.-án írt feljegyzés a nagyságos Alsólendvai Bánffy Miklós és felesége, a nemzetes és nagyságos Zrínyi Orsolya fiának, Györgynek a születéséről, akit Kultsár György keresztelt meg.

Keresztelési jelenet a Mátyás-graduáléból

A keresztnévadást természetesen elsősorban a szentkultusz befolyásolta. A fiúk leggyakrabban a János, György, Mihály stb. neveket, ill. szent királyaink, István és László nevét kapták. A lányoknak legtöbbször az Árpád-ház női szentjei után az Erzsébet és Margit nevet adták, de népszerűek volt a Katalin és az Anna is. Az is gyakran előfordult, hogy a naptárban a születésnaphoz legközelebb eső névre keresztelték az újszülöttet.

Természetesen a mai értelemben vett „divatos" nevek is voltak a középkorban, amelyek elsősorban a francia lovagi irodalomból származtak, így terjedt el pl. a Roland vagy a Trisztán (ez utóbbi magyar megfelelője a Terestyén). A Nyugat-Dunántúlon a 16. század közepén figyelhető meg, hogy a nők körében egyre sűrűbben fordultak elő az egyébként addig is használt Dorottya és Orsolya nevek. Ez a jelenség valószínűleg nem a véletlen műve, hanem ezek a nevek a Kanizsai család híres, nevezetes nőtagjainak, a mohácsi csata halottait eltemettető Dorottyának és Nádasdy Tamás nádor feleségének, Orsolyának a hatására válhattak ennyire népszerűvé.

A reformáció elterjedése után, a 16. században az új hit hatására terjedt el az ószövetségi nevek használata, zalai példánk Kávásy Jób az 1550-es évekből, akiről nem csak a neve, hanem más forrás is jelzi az új hithez tartozását.

A korai újkorban teljesedett ki a névörökítés szokása is, azaz, hogy az újszülött valamelyik felmenője nevét kapta.

A zalai középkori és koraújkori oklevelek sok olyan keresztnevet is megőriztek, amelyek a mai fül számára kissé szokatlanul hangzanak és ki is koptak a használatból. 1355-ből Zalavégről egy Sitkey Lőkös-t említ egy oklevél.

A 15. és 16. század fordulóján Egervári László egyik rokona, aki püspök volt, a Bereck (latinul: Briccius) nevet viselte. A Jagelló-kor (1490 - 1526) országszerte ismert zalai ügyvédjét Rajki Detrének (Detricus) hívták. Rádóczi Gyárfás neve talán még ma is ismerősen hangzik, így hívták az 1540-es években Nádasdy Tamás egyik titkárát (latin alakja a Gervasius). Hogy a női nevek se maradjanak ki felsorolásunkból: 1429-ben Gyömörei András lányának, Skolasztikának az ügyében intézkedtek rokonai. A lány névadó szentje Szent Benedek testvére volt. 1543-ban Batthányi Perpetua pereskedett arany és ezüst ékszerek ügyében. (Neve latinul azt jelenti, hogy örökös, örökké tartó, a névadó szent pedig a korai kereszténység mártírja volt.)

A ragadványnevek mindig egy személyhez kapcsolódtak, nem véletlenül kaphatta Gersei Pethő Ferenc 1545-ben a „Haragos" melléknevet.

A családnevek a 14-15. századra szilárdultak meg, amikorra a személy nevéhez kötődő egyik megkülönböztető elem öröklődővé vált. Ez lehetett pl. az apára utaló név: Péterfi, vagy ahogyan a Hahót-Buzád nemzetség leszármazottai egyik ősük tisztségét őrizték meg nevükben: Bán-fi. A családnevek másik csoportja a hajdani mesterségnevekből alakult ki, jóllehet egy, a későközépkorban Mészáros vagy Varga családnevet viselő embernek lehet, hogy csak valamelyik őse űzte ezeket a foglalkozásokat. Hozzá kell tenni, hogy mesterségnév eredetű családneveket többnyire polgárok vagy parasztok viseltek. Pl. Egerszeg mezőváros 1524. évi adófizetőinek nevei között olvashatók a Szabó, Molnár, Varga, Ács, Kovács és Gerencsér vagy a Kustos (=őr) vezetéknevek.

Különleges nevű családból származott a 15. század végén Elöljáró Gál, akinek valamelyik felmenője talán megyei hivatalt viselhetett. A Pogány, Ördög vagy Sárkány családok a helyi legendák és szájhagyomány szerint őseik istentelen, templomkerülő és erőszakos életmódja miatt kaphattak ilyen kevéssé megtisztelő nevet. A középkorban és az azt követő századokban azonban a nemesség körében a leggyakoribb a helységnévre utaló családnév volt, még akkor is, ha azt nem használták mindig, vagy nemesi előnévként került a családi név elé. Erre számtalan példát lehet hozni a zalai családok közül. A Pogányok nemesi előneve Csébi volt, utalva zalacsébi törzsbirtokukra, a Botka családé Szántói zalaszántói birtokukról. A helynévből képzett nemesi előnév használata nem volt következetes, két fontos és jómódú zalai köznemesi család sem viselt nemesi előnevet, a Csányiak és a Háshágyiak csak családnévként használták törzsbirtokuk nevét. Az arisztokraták egy része sem viselt előnevet, a nagyhatalmú és dúsgazdag Kanizsai család tagjainak és Nádasdy Tamásnak is megkülönböztetésül szolgáltak az általuk viselt tisztségek nevei.

Ami a nők neveit illeti, a bevezetésben említett Székely Magdolna asszony esete jól mutatja, hogy a nőket valamelyik férfi rokonukhoz, apjukhoz vagy férjükhöz viszonyítva nevezték meg. Ebben a korban még nem volt szokás a -né képzős asszonynév.

Dr. Bilkei Irén

Zala Megyei Levéltár