Hétvége

2010.03.20. 09:27

Plusz egy mell nem akadály

Béres János 50 éve él Zalaegerszegen, a szobrászat 25 éve hivatása, s ha már a számoknál tartunk, 55 évesen szánta rá magát a nősülésre. Önerőből lett művész. A haladást nem vizsgákkal mérte, a műhely szaga, pora, izzadsága, a gyakorlat regulája adta neki az osztályzatokat.

Magyar Hajnalka

Simogatni kell a szobrot, arra termett... - biztat kissé rendhagyó módon legújabb kiállításán. Ezen ne múljék: megsimogatjuk a carrarai márványból készült madárarcú Fehér éjszakát, a bronz Tücsök harmadik lábát, a félig csodaszarvas Egyszarvút, a Csitri hetyke párducfarkát s Kenta Urina tomporon viselt copfját. S tényleg, mindjárt több közünk támad e különös lényekhez, mint amit a puszta pillantás kínál.

- Honnan jönnek ezek a teremtmények? - tudakoljuk.

- Régi ismerőseim, ugyanis már 18 évesen ilyen figurákat rajzoltam. De félretettem őket addig, míg a szobrászatot, a mintázást tisztességesen meg nem tanultam.

- Mitől függ, hogy milyen állat vagy tárgy szól bele az emberi figurába?

- Ez ösztönösen jön, bár a legtöbb ilyen munkámnak mitológiai, kultúrtörténeti háttere is van. Szobormontázsok, egymást vonzó, kiegészítő, erősítő elemekkel. Az Art(e)miss című kisplasztika megalkotására például az késztetett, hogy egy ásatási leletnek köszönhetően kiderült, Artemisz nem csak a vadászat istennője, hanem a termékenységé is. Ezért formáltam belőle a termékenység jelképeivel felékített lényt, három mellel, duzzadó potrohhal.

Béres János (56) Budapesten született, de zalai édesapja révén, aki egy üdülő gondnoka volt, hamarosan Tihanyba költözött a család. A második osztályt azonban már az egerszegi Petőfiben járta. Rajztehetsége hamar megmutatkozott, így bekerült Dús László legendás hírű szakkörére. Amikor a festőművész Amerikába távozott, Szabolcs Péter szobrászművész vette át a szakkört, s szárnyai alá Béres Jánost. Újabb pesti kitérő következett a Dési Huber körben, bár a rajzolás terén sok tanulnivalója akkoriban már nem akadt. Viszont életre szóló barátságokat kötött a fővárosban, például a 35 évig New Yorkban élő Ráduly Mihály jazz virtuózzal, a Syrius szaxofonosával. Visszatért Egerszegre, s a katonaság után hét évre lehorgonyzott Szabolcs Péter műtermében.

- A keze alá dolgoztam a műhelyben, minden fogást, technikát megtanultam, ami a mintázáshoz kellett. Ez volt az én valódi iskolám.

Béres Jánost ugyanis többszöri jelentkezés után sem ölelte kebelére a Képzőművészeti Főiskola. A miért, annál is talányosabb, mivel a művészeti alap első szóra a hivatásos művészek körébe fogadta harmincéves korában.

- Támadt-e valaha rossz érzése, lelki, szakmai hátránya a főiskolai diploma hiányából? - tudakoljuk.

- Semmi a világon. Egyedül annyi, hogy nincs tanári képesítésem, de a beszédhibám miatt amúgy sem termettem katedrára - mosolyog.

A dadogás még gyerekkorából, a tihanyi évekből fakad, amikor többször került életveszélybe, egyebek közt kis híján belefulladt a Balatonba. De vissza a nagybetűs műhely meghatározó varázsához.

- Szívem csücske a reneszánsz, s ha belegondolok, hogy például kik kerültek ki Verrocchio műhelyéből, érthető, hogy nem zavar túlzottan a hivatalos papír hiánya.

Rómában négyszer, Firenzében ötször járt, Párizsban egyszer. Valami mindig Olaszországba húzta. Hogy mi?

- Mindig ugyanaz. Hogy újra és újra megnézzem, megérintsem Michelangelo szobrait, mindazt, ami egykor lenyűgözött a művészettörténet könyvekben. A legutolsó hajlatig, domborulatig ismerem a szobrokat, tudom a hibákat, az erényeket.

- Hibákat...?!

- Aki ennyit foglalkozik velük, már mindenre felfigyel. A Mózes-szobor például eredetileg nem földszintre , hanem egy magasabban álló fülkébe került volna, s emiatt az egyik oldalról kifejezetten hátrányosan fest.

- Érzékeny pont, hiszen alapelve: szobor az, ami körbejárható...

- Pontosan. A szobornak körbe kell vezetnie a nézőt, minden nézet főnézet. Lehet háta, de hátulja nem. Sőt, egy szobornak felülről is értelme kell legyen.

- A madarak kedvéért?

- Meg mindazokért, akik lifttel, lépcsőn, egy ablakból kipillantva, bármi módon fölébe kerülnek. Vagy akár sárkányrepülővel...

Helyben vagyunk, előbújt egy újabb régi szerelem. Béres János ott volt e sportág születésénél, egy keszthelyi barátjával az első oktatók voltak a Dunántúlon. Csapatban 1994-ben a magyar nemzeti bajnoki címet is elnyerték.

- Mi vonzotta e lenyűgöző, ám kockázatos sporthoz?

- Hogy el lehet repülni, jó messzire. Megtettük, hogy Pestről levitorláztunk a Balatonra fürdeni. Nem a veszélyt, a szépséget kerestem. Egyszer például megtörtént, hogy a madarak mutatták meg, hol van az emelkedő áramlat. A segítségükkel fel tudtam kapaszkodni 2 ezer méter magasra. Karnyújtásnyira voltak tőlem, hárman, valamilyen ölyvek. Ilyesmi a flaszteron nem történik az emberrel.

Béres János nem csak az elemekkel, a múzsákkal is széles körben barátkozott. Élete első megbízatását Ruszt József rendezőtől kapta 1985-ben, portrét készített a színház névadójáról, Hevesi Sándorról. Később Ruszt emléktábláját, síremlékét is ő alkotta meg, miként Gábor Miklós zalaegerszegi szülőházát is az ő domborműve jelzi, s az egerszegi Tragédia-előadás emlékezetes Luciferének végső nyughelyét szintén Béres János látta el emlékjellel. Ő formálta meg a színház örökös tagjainak domborművét, köztük Bereményi Géza portréját, aki az esküvői tanúja volt. Kölcsönösségi alapon, ugyanis Béres János szintén tett már ilyen szolgálatot a Kossuth-díjas író-rendezőnek. A szobrászművész 55 évesen vállalkozott a házasságra, választottja Póka Ibolya, akivel jelenleg Szigligeten él.

- Az ismeretségünk nem új keletű, 15 éve találkoztunk először, mindketten a Matt-klubba jártunk. Egy nosztalgia találkozón fedeztük fel egymást újra.

Korábbi kapcsolatából született, Szigetváron élő ikergyermekeivel is tartja a kapcsolatot, a lányok most mennek gimnáziumba, egyikük ígéretes művészpalánta. Kőszobrait Szentgyörgyvölgyön, őrségi alkotóházában faragja, a bronzok Szigligeten születnek. Ám ettől még zalaegerszeginek tartja magát, s ezen nem is kíván változtatni. A kötődést tavaly Zalaegerszegért díj erősítette meg. Szerte a megyében mintegy 50 alkotása áll köztéren, közintézményben.

- Régi ismerőseim, ugyanis már 18 évesen ilyen figurákat rajzoltam. De félretettem őket addig, míg a szobrászatot, a mintázást tisztességesen meg nem tanultam.

- Mitől függ, hogy milyen állat vagy tárgy szól bele az emberi figurába?

- Ez ösztönösen jön, bár a legtöbb ilyen munkámnak mitológiai, kultúrtörténeti háttere is van. Szobormontázsok, egymást vonzó, kiegészítő, erősítő elemekkel. Az Art(e)miss című kisplasztika megalkotására például az késztetett, hogy egy ásatási leletnek köszönhetően kiderült, Artemisz nem csak a vadászat istennője, hanem a termékenységé is. Ezért formáltam belőle a termékenység jelképeivel felékített lényt, három mellel, duzzadó potrohhal.

Béres János (56) Budapesten született, de zalai édesapja révén, aki egy üdülő gondnoka volt, hamarosan Tihanyba költözött a család. A második osztályt azonban már az egerszegi Petőfiben járta. Rajztehetsége hamar megmutatkozott, így bekerült Dús László legendás hírű szakkörére. Amikor a festőművész Amerikába távozott, Szabolcs Péter szobrászművész vette át a szakkört, s szárnyai alá Béres Jánost. Újabb pesti kitérő következett a Dési Huber körben, bár a rajzolás terén sok tanulnivalója akkoriban már nem akadt. Viszont életre szóló barátságokat kötött a fővárosban, például a 35 évig New Yorkban élő Ráduly Mihály jazz virtuózzal, a Syrius szaxofonosával. Visszatért Egerszegre, s a katonaság után hét évre lehorgonyzott Szabolcs Péter műtermében.

- A keze alá dolgoztam a műhelyben, minden fogást, technikát megtanultam, ami a mintázáshoz kellett. Ez volt az én valódi iskolám.

Béres Jánost ugyanis többszöri jelentkezés után sem ölelte kebelére a Képzőművészeti Főiskola. A miért, annál is talányosabb, mivel a művészeti alap első szóra a hivatásos művészek körébe fogadta harmincéves korában.

- Támadt-e valaha rossz érzése, lelki, szakmai hátránya a főiskolai diploma hiányából? - tudakoljuk.

- Semmi a világon. Egyedül annyi, hogy nincs tanári képesítésem, de a beszédhibám miatt amúgy sem termettem katedrára - mosolyog.

A dadogás még gyerekkorából, a tihanyi évekből fakad, amikor többször került életveszélybe, egyebek közt kis híján belefulladt a Balatonba. De vissza a nagybetűs műhely meghatározó varázsához.

- Szívem csücske a reneszánsz, s ha belegondolok, hogy például kik kerültek ki Verrocchio műhelyéből, érthető, hogy nem zavar túlzottan a hivatalos papír hiánya.

Rómában négyszer, Firenzében ötször járt, Párizsban egyszer. Valami mindig Olaszországba húzta. Hogy mi?

- Mindig ugyanaz. Hogy újra és újra megnézzem, megérintsem Michelangelo szobrait, mindazt, ami egykor lenyűgözött a művészettörténet könyvekben. A legutolsó hajlatig, domborulatig ismerem a szobrokat, tudom a hibákat, az erényeket.

- Hibákat...?!

- Aki ennyit foglalkozik velük, már mindenre felfigyel. A Mózes-szobor például eredetileg nem földszintre , hanem egy magasabban álló fülkébe került volna, s emiatt az egyik oldalról kifejezetten hátrányosan fest.

- Érzékeny pont, hiszen alapelve: szobor az, ami körbejárható...

- Pontosan. A szobornak körbe kell vezetnie a nézőt, minden nézet főnézet. Lehet háta, de hátulja nem. Sőt, egy szobornak felülről is értelme kell legyen.

- A madarak kedvéért?

- Meg mindazokért, akik lifttel, lépcsőn, egy ablakból kipillantva, bármi módon fölébe kerülnek. Vagy akár sárkányrepülővel...

Helyben vagyunk, előbújt egy újabb régi szerelem. Béres János ott volt e sportág születésénél, egy keszthelyi barátjával az első oktatók voltak a Dunántúlon. Csapatban 1994-ben a magyar nemzeti bajnoki címet is elnyerték.

- Mi vonzotta e lenyűgöző, ám kockázatos sporthoz?

- Hogy el lehet repülni, jó messzire. Megtettük, hogy Pestről levitorláztunk a Balatonra fürdeni. Nem a veszélyt, a szépséget kerestem. Egyszer például megtörtént, hogy a madarak mutatták meg, hol van az emelkedő áramlat. A segítségükkel fel tudtam kapaszkodni 2 ezer méter magasra. Karnyújtásnyira voltak tőlem, hárman, valamilyen ölyvek. Ilyesmi a flaszteron nem történik az emberrel.

Béres János nem csak az elemekkel, a múzsákkal is széles körben barátkozott. Élete első megbízatását Ruszt József rendezőtől kapta 1985-ben, portrét készített a színház névadójáról, Hevesi Sándorról. Később Ruszt emléktábláját, síremlékét is ő alkotta meg, miként Gábor Miklós zalaegerszegi szülőházát is az ő domborműve jelzi, s az egerszegi Tragédia-előadás emlékezetes Luciferének végső nyughelyét szintén Béres János látta el emlékjellel. Ő formálta meg a színház örökös tagjainak domborművét, köztük Bereményi Géza portréját, aki az esküvői tanúja volt. Kölcsönösségi alapon, ugyanis Béres János szintén tett már ilyen szolgálatot a Kossuth-díjas író-rendezőnek. A szobrászművész 55 évesen vállalkozott a házasságra, választottja Póka Ibolya, akivel jelenleg Szigligeten él.

- Az ismeretségünk nem új keletű, 15 éve találkoztunk először, mindketten a Matt-klubba jártunk. Egy nosztalgia találkozón fedeztük fel egymást újra.

Korábbi kapcsolatából született, Szigetváron élő ikergyermekeivel is tartja a kapcsolatot, a lányok most mennek gimnáziumba, egyikük ígéretes művészpalánta. Kőszobrait Szentgyörgyvölgyön, őrségi alkotóházában faragja, a bronzok Szigligeten születnek. Ám ettől még zalaegerszeginek tartja magát, s ezen nem is kíván változtatni. A kötődést tavaly Zalaegerszegért díj erősítette meg. Szerte a megyében mintegy 50 alkotása áll köztéren, közintézményben.

- Régi ismerőseim, ugyanis már 18 évesen ilyen figurákat rajzoltam. De félretettem őket addig, míg a szobrászatot, a mintázást tisztességesen meg nem tanultam.

- Mitől függ, hogy milyen állat vagy tárgy szól bele az emberi figurába?

- Ez ösztönösen jön, bár a legtöbb ilyen munkámnak mitológiai, kultúrtörténeti háttere is van. Szobormontázsok, egymást vonzó, kiegészítő, erősítő elemekkel. Az Art(e)miss című kisplasztika megalkotására például az késztetett, hogy egy ásatási leletnek köszönhetően kiderült, Artemisz nem csak a vadászat istennője, hanem a termékenységé is. Ezért formáltam belőle a termékenység jelképeivel felékített lényt, három mellel, duzzadó potrohhal.

Béres János (56) Budapesten született, de zalai édesapja révén, aki egy üdülő gondnoka volt, hamarosan Tihanyba költözött a család. A második osztályt azonban már az egerszegi Petőfiben járta. Rajztehetsége hamar megmutatkozott, így bekerült Dús László legendás hírű szakkörére. Amikor a festőművész Amerikába távozott, Szabolcs Péter szobrászművész vette át a szakkört, s szárnyai alá Béres Jánost. Újabb pesti kitérő következett a Dési Huber körben, bár a rajzolás terén sok tanulnivalója akkoriban már nem akadt. Viszont életre szóló barátságokat kötött a fővárosban, például a 35 évig New Yorkban élő Ráduly Mihály jazz virtuózzal, a Syrius szaxofonosával. Visszatért Egerszegre, s a katonaság után hét évre lehorgonyzott Szabolcs Péter műtermében.

- A keze alá dolgoztam a műhelyben, minden fogást, technikát megtanultam, ami a mintázáshoz kellett. Ez volt az én valódi iskolám.

Béres Jánost ugyanis többszöri jelentkezés után sem ölelte kebelére a Képzőművészeti Főiskola. A miért, annál is talányosabb, mivel a művészeti alap első szóra a hivatásos művészek körébe fogadta harmincéves korában.

- Támadt-e valaha rossz érzése, lelki, szakmai hátránya a főiskolai diploma hiányából? - tudakoljuk.

- Semmi a világon. Egyedül annyi, hogy nincs tanári képesítésem, de a beszédhibám miatt amúgy sem termettem katedrára - mosolyog.

A dadogás még gyerekkorából, a tihanyi évekből fakad, amikor többször került életveszélybe, egyebek közt kis híján belefulladt a Balatonba. De vissza a nagybetűs műhely meghatározó varázsához.

- Szívem csücske a reneszánsz, s ha belegondolok, hogy például kik kerültek ki Verrocchio műhelyéből, érthető, hogy nem zavar túlzottan a hivatalos papír hiánya.

Rómában négyszer, Firenzében ötször járt, Párizsban egyszer. Valami mindig Olaszországba húzta. Hogy mi?

- Mindig ugyanaz. Hogy újra és újra megnézzem, megérintsem Michelangelo szobrait, mindazt, ami egykor lenyűgözött a művészettörténet könyvekben. A legutolsó hajlatig, domborulatig ismerem a szobrokat, tudom a hibákat, az erényeket.

- Hibákat...?!

- Aki ennyit foglalkozik velük, már mindenre felfigyel. A Mózes-szobor például eredetileg nem földszintre , hanem egy magasabban álló fülkébe került volna, s emiatt az egyik oldalról kifejezetten hátrányosan fest.

- Érzékeny pont, hiszen alapelve: szobor az, ami körbejárható...

- Pontosan. A szobornak körbe kell vezetnie a nézőt, minden nézet főnézet. Lehet háta, de hátulja nem. Sőt, egy szobornak felülről is értelme kell legyen.

- A madarak kedvéért?

- Meg mindazokért, akik lifttel, lépcsőn, egy ablakból kipillantva, bármi módon fölébe kerülnek. Vagy akár sárkányrepülővel...

Helyben vagyunk, előbújt egy újabb régi szerelem. Béres János ott volt e sportág születésénél, egy keszthelyi barátjával az első oktatók voltak a Dunántúlon. Csapatban 1994-ben a magyar nemzeti bajnoki címet is elnyerték.

- Mi vonzotta e lenyűgöző, ám kockázatos sporthoz?

- Hogy el lehet repülni, jó messzire. Megtettük, hogy Pestről levitorláztunk a Balatonra fürdeni. Nem a veszélyt, a szépséget kerestem. Egyszer például megtörtént, hogy a madarak mutatták meg, hol van az emelkedő áramlat. A segítségükkel fel tudtam kapaszkodni 2 ezer méter magasra. Karnyújtásnyira voltak tőlem, hárman, valamilyen ölyvek. Ilyesmi a flaszteron nem történik az emberrel.

Béres János nem csak az elemekkel, a múzsákkal is széles körben barátkozott. Élete első megbízatását Ruszt József rendezőtől kapta 1985-ben, portrét készített a színház névadójáról, Hevesi Sándorról. Később Ruszt emléktábláját, síremlékét is ő alkotta meg, miként Gábor Miklós zalaegerszegi szülőházát is az ő domborműve jelzi, s az egerszegi Tragédia-előadás emlékezetes Luciferének végső nyughelyét szintén Béres János látta el emlékjellel. Ő formálta meg a színház örökös tagjainak domborművét, köztük Bereményi Géza portréját, aki az esküvői tanúja volt. Kölcsönösségi alapon, ugyanis Béres János szintén tett már ilyen szolgálatot a Kossuth-díjas író-rendezőnek. A szobrászművész 55 évesen vállalkozott a házasságra, választottja Póka Ibolya, akivel jelenleg Szigligeten él.

- Az ismeretségünk nem új keletű, 15 éve találkoztunk először, mindketten a Matt-klubba jártunk. Egy nosztalgia találkozón fedeztük fel egymást újra.

Korábbi kapcsolatából született, Szigetváron élő ikergyermekeivel is tartja a kapcsolatot, a lányok most mennek gimnáziumba, egyikük ígéretes művészpalánta. Kőszobrait Szentgyörgyvölgyön, őrségi alkotóházában faragja, a bronzok Szigligeten születnek. Ám ettől még zalaegerszeginek tartja magát, s ezen nem is kíván változtatni. A kötődést tavaly Zalaegerszegért díj erősítette meg. Szerte a megyében mintegy 50 alkotása áll köztéren, közintézményben.

- Mitől függ, hogy milyen állat vagy tárgy szól bele az emberi figurába?

- Ez ösztönösen jön, bár a legtöbb ilyen munkámnak mitológiai, kultúrtörténeti háttere is van. Szobormontázsok, egymást vonzó, kiegészítő, erősítő elemekkel. Az Art(e)miss című kisplasztika megalkotására például az késztetett, hogy egy ásatási leletnek köszönhetően kiderült, Artemisz nem csak a vadászat istennője, hanem a termékenységé is. Ezért formáltam belőle a termékenység jelképeivel felékített lényt, három mellel, duzzadó potrohhal.

Béres János (56) Budapesten született, de zalai édesapja révén, aki egy üdülő gondnoka volt, hamarosan Tihanyba költözött a család. A második osztályt azonban már az egerszegi Petőfiben járta. Rajztehetsége hamar megmutatkozott, így bekerült Dús László legendás hírű szakkörére. Amikor a festőművész Amerikába távozott, Szabolcs Péter szobrászművész vette át a szakkört, s szárnyai alá Béres Jánost. Újabb pesti kitérő következett a Dési Huber körben, bár a rajzolás terén sok tanulnivalója akkoriban már nem akadt. Viszont életre szóló barátságokat kötött a fővárosban, például a 35 évig New Yorkban élő Ráduly Mihály jazz virtuózzal, a Syrius szaxofonosával. Visszatért Egerszegre, s a katonaság után hét évre lehorgonyzott Szabolcs Péter műtermében.

- A keze alá dolgoztam a műhelyben, minden fogást, technikát megtanultam, ami a mintázáshoz kellett. Ez volt az én valódi iskolám.

Béres Jánost ugyanis többszöri jelentkezés után sem ölelte kebelére a Képzőművészeti Főiskola. A miért, annál is talányosabb, mivel a művészeti alap első szóra a hivatásos művészek körébe fogadta harmincéves korában.

- Támadt-e valaha rossz érzése, lelki, szakmai hátránya a főiskolai diploma hiányából? - tudakoljuk.

- Semmi a világon. Egyedül annyi, hogy nincs tanári képesítésem, de a beszédhibám miatt amúgy sem termettem katedrára - mosolyog.

A dadogás még gyerekkorából, a tihanyi évekből fakad, amikor többször került életveszélybe, egyebek közt kis híján belefulladt a Balatonba. De vissza a nagybetűs műhely meghatározó varázsához.

- Szívem csücske a reneszánsz, s ha belegondolok, hogy például kik kerültek ki Verrocchio műhelyéből, érthető, hogy nem zavar túlzottan a hivatalos papír hiánya.

Rómában négyszer, Firenzében ötször járt, Párizsban egyszer. Valami mindig Olaszországba húzta. Hogy mi?

- Mindig ugyanaz. Hogy újra és újra megnézzem, megérintsem Michelangelo szobrait, mindazt, ami egykor lenyűgözött a művészettörténet könyvekben. A legutolsó hajlatig, domborulatig ismerem a szobrokat, tudom a hibákat, az erényeket.

- Hibákat...?!

- Aki ennyit foglalkozik velük, már mindenre felfigyel. A Mózes-szobor például eredetileg nem földszintre , hanem egy magasabban álló fülkébe került volna, s emiatt az egyik oldalról kifejezetten hátrányosan fest.

- Érzékeny pont, hiszen alapelve: szobor az, ami körbejárható...

- Pontosan. A szobornak körbe kell vezetnie a nézőt, minden nézet főnézet. Lehet háta, de hátulja nem. Sőt, egy szobornak felülről is értelme kell legyen.

- A madarak kedvéért?

- Meg mindazokért, akik lifttel, lépcsőn, egy ablakból kipillantva, bármi módon fölébe kerülnek. Vagy akár sárkányrepülővel...

Helyben vagyunk, előbújt egy újabb régi szerelem. Béres János ott volt e sportág születésénél, egy keszthelyi barátjával az első oktatók voltak a Dunántúlon. Csapatban 1994-ben a magyar nemzeti bajnoki címet is elnyerték.

- Mi vonzotta e lenyűgöző, ám kockázatos sporthoz?

- Hogy el lehet repülni, jó messzire. Megtettük, hogy Pestről levitorláztunk a Balatonra fürdeni. Nem a veszélyt, a szépséget kerestem. Egyszer például megtörtént, hogy a madarak mutatták meg, hol van az emelkedő áramlat. A segítségükkel fel tudtam kapaszkodni 2 ezer méter magasra. Karnyújtásnyira voltak tőlem, hárman, valamilyen ölyvek. Ilyesmi a flaszteron nem történik az emberrel.

Béres János nem csak az elemekkel, a múzsákkal is széles körben barátkozott. Élete első megbízatását Ruszt József rendezőtől kapta 1985-ben, portrét készített a színház névadójáról, Hevesi Sándorról. Később Ruszt emléktábláját, síremlékét is ő alkotta meg, miként Gábor Miklós zalaegerszegi szülőházát is az ő domborműve jelzi, s az egerszegi Tragédia-előadás emlékezetes Luciferének végső nyughelyét szintén Béres János látta el emlékjellel. Ő formálta meg a színház örökös tagjainak domborművét, köztük Bereményi Géza portréját, aki az esküvői tanúja volt. Kölcsönösségi alapon, ugyanis Béres János szintén tett már ilyen szolgálatot a Kossuth-díjas író-rendezőnek. A szobrászművész 55 évesen vállalkozott a házasságra, választottja Póka Ibolya, akivel jelenleg Szigligeten él.

- Az ismeretségünk nem új keletű, 15 éve találkoztunk először, mindketten a Matt-klubba jártunk. Egy nosztalgia találkozón fedeztük fel egymást újra.

Korábbi kapcsolatából született, Szigetváron élő ikergyermekeivel is tartja a kapcsolatot, a lányok most mennek gimnáziumba, egyikük ígéretes művészpalánta. Kőszobrait Szentgyörgyvölgyön, őrségi alkotóházában faragja, a bronzok Szigligeten születnek. Ám ettől még zalaegerszeginek tartja magát, s ezen nem is kíván változtatni. A kötődést tavaly Zalaegerszegért díj erősítette meg. Szerte a megyében mintegy 50 alkotása áll köztéren, közintézményben.

- Mitől függ, hogy milyen állat vagy tárgy szól bele az emberi figurába?

- Ez ösztönösen jön, bár a legtöbb ilyen munkámnak mitológiai, kultúrtörténeti háttere is van. Szobormontázsok, egymást vonzó, kiegészítő, erősítő elemekkel. Az Art(e)miss című kisplasztika megalkotására például az késztetett, hogy egy ásatási leletnek köszönhetően kiderült, Artemisz nem csak a vadászat istennője, hanem a termékenységé is. Ezért formáltam belőle a termékenység jelképeivel felékített lényt, három mellel, duzzadó potrohhal.

Béres János (56) Budapesten született, de zalai édesapja révén, aki egy üdülő gondnoka volt, hamarosan Tihanyba költözött a család. A második osztályt azonban már az egerszegi Petőfiben járta. Rajztehetsége hamar megmutatkozott, így bekerült Dús László legendás hírű szakkörére. Amikor a festőművész Amerikába távozott, Szabolcs Péter szobrászművész vette át a szakkört, s szárnyai alá Béres Jánost. Újabb pesti kitérő következett a Dési Huber körben, bár a rajzolás terén sok tanulnivalója akkoriban már nem akadt. Viszont életre szóló barátságokat kötött a fővárosban, például a 35 évig New Yorkban élő Ráduly Mihály jazz virtuózzal, a Syrius szaxofonosával. Visszatért Egerszegre, s a katonaság után hét évre lehorgonyzott Szabolcs Péter műtermében.

- A keze alá dolgoztam a műhelyben, minden fogást, technikát megtanultam, ami a mintázáshoz kellett. Ez volt az én valódi iskolám.

Béres Jánost ugyanis többszöri jelentkezés után sem ölelte kebelére a Képzőművészeti Főiskola. A miért, annál is talányosabb, mivel a művészeti alap első szóra a hivatásos művészek körébe fogadta harmincéves korában.

- Támadt-e valaha rossz érzése, lelki, szakmai hátránya a főiskolai diploma hiányából? - tudakoljuk.

- Semmi a világon. Egyedül annyi, hogy nincs tanári képesítésem, de a beszédhibám miatt amúgy sem termettem katedrára - mosolyog.

A dadogás még gyerekkorából, a tihanyi évekből fakad, amikor többször került életveszélybe, egyebek közt kis híján belefulladt a Balatonba. De vissza a nagybetűs műhely meghatározó varázsához.

- Szívem csücske a reneszánsz, s ha belegondolok, hogy például kik kerültek ki Verrocchio műhelyéből, érthető, hogy nem zavar túlzottan a hivatalos papír hiánya.

Rómában négyszer, Firenzében ötször járt, Párizsban egyszer. Valami mindig Olaszországba húzta. Hogy mi?

- Mindig ugyanaz. Hogy újra és újra megnézzem, megérintsem Michelangelo szobrait, mindazt, ami egykor lenyűgözött a művészettörténet könyvekben. A legutolsó hajlatig, domborulatig ismerem a szobrokat, tudom a hibákat, az erényeket.

- Hibákat...?!

- Aki ennyit foglalkozik velük, már mindenre felfigyel. A Mózes-szobor például eredetileg nem földszintre , hanem egy magasabban álló fülkébe került volna, s emiatt az egyik oldalról kifejezetten hátrányosan fest.

- Érzékeny pont, hiszen alapelve: szobor az, ami körbejárható...

- Pontosan. A szobornak körbe kell vezetnie a nézőt, minden nézet főnézet. Lehet háta, de hátulja nem. Sőt, egy szobornak felülről is értelme kell legyen.

- A madarak kedvéért?

- Meg mindazokért, akik lifttel, lépcsőn, egy ablakból kipillantva, bármi módon fölébe kerülnek. Vagy akár sárkányrepülővel...

Helyben vagyunk, előbújt egy újabb régi szerelem. Béres János ott volt e sportág születésénél, egy keszthelyi barátjával az első oktatók voltak a Dunántúlon. Csapatban 1994-ben a magyar nemzeti bajnoki címet is elnyerték.

- Mi vonzotta e lenyűgöző, ám kockázatos sporthoz?

- Hogy el lehet repülni, jó messzire. Megtettük, hogy Pestről levitorláztunk a Balatonra fürdeni. Nem a veszélyt, a szépséget kerestem. Egyszer például megtörtént, hogy a madarak mutatták meg, hol van az emelkedő áramlat. A segítségükkel fel tudtam kapaszkodni 2 ezer méter magasra. Karnyújtásnyira voltak tőlem, hárman, valamilyen ölyvek. Ilyesmi a flaszteron nem történik az emberrel.

Béres János nem csak az elemekkel, a múzsákkal is széles körben barátkozott. Élete első megbízatását Ruszt József rendezőtől kapta 1985-ben, portrét készített a színház névadójáról, Hevesi Sándorról. Később Ruszt emléktábláját, síremlékét is ő alkotta meg, miként Gábor Miklós zalaegerszegi szülőházát is az ő domborműve jelzi, s az egerszegi Tragédia-előadás emlékezetes Luciferének végső nyughelyét szintén Béres János látta el emlékjellel. Ő formálta meg a színház örökös tagjainak domborművét, köztük Bereményi Géza portréját, aki az esküvői tanúja volt. Kölcsönösségi alapon, ugyanis Béres János szintén tett már ilyen szolgálatot a Kossuth-díjas író-rendezőnek. A szobrászművész 55 évesen vállalkozott a házasságra, választottja Póka Ibolya, akivel jelenleg Szigligeten él.

- Az ismeretségünk nem új keletű, 15 éve találkoztunk először, mindketten a Matt-klubba jártunk. Egy nosztalgia találkozón fedeztük fel egymást újra.

Korábbi kapcsolatából született, Szigetváron élő ikergyermekeivel is tartja a kapcsolatot, a lányok most mennek gimnáziumba, egyikük ígéretes művészpalánta. Kőszobrait Szentgyörgyvölgyön, őrségi alkotóházában faragja, a bronzok Szigligeten születnek. Ám ettől még zalaegerszeginek tartja magát, s ezen nem is kíván változtatni. A kötődést tavaly Zalaegerszegért díj erősítette meg. Szerte a megyében mintegy 50 alkotása áll köztéren, közintézményben.

- Ez ösztönösen jön, bár a legtöbb ilyen munkámnak mitológiai, kultúrtörténeti háttere is van. Szobormontázsok, egymást vonzó, kiegészítő, erősítő elemekkel. Az Art(e)miss című kisplasztika megalkotására például az késztetett, hogy egy ásatási leletnek köszönhetően kiderült, Artemisz nem csak a vadászat istennője, hanem a termékenységé is. Ezért formáltam belőle a termékenység jelképeivel felékített lényt, három mellel, duzzadó potrohhal.

Béres János (56) Budapesten született, de zalai édesapja révén, aki egy üdülő gondnoka volt, hamarosan Tihanyba költözött a család. A második osztályt azonban már az egerszegi Petőfiben járta. Rajztehetsége hamar megmutatkozott, így bekerült Dús László legendás hírű szakkörére. Amikor a festőművész Amerikába távozott, Szabolcs Péter szobrászművész vette át a szakkört, s szárnyai alá Béres Jánost. Újabb pesti kitérő következett a Dési Huber körben, bár a rajzolás terén sok tanulnivalója akkoriban már nem akadt. Viszont életre szóló barátságokat kötött a fővárosban, például a 35 évig New Yorkban élő Ráduly Mihály jazz virtuózzal, a Syrius szaxofonosával. Visszatért Egerszegre, s a katonaság után hét évre lehorgonyzott Szabolcs Péter műtermében.

- A keze alá dolgoztam a műhelyben, minden fogást, technikát megtanultam, ami a mintázáshoz kellett. Ez volt az én valódi iskolám.

Béres Jánost ugyanis többszöri jelentkezés után sem ölelte kebelére a Képzőművészeti Főiskola. A miért, annál is talányosabb, mivel a művészeti alap első szóra a hivatásos művészek körébe fogadta harmincéves korában.

- Támadt-e valaha rossz érzése, lelki, szakmai hátránya a főiskolai diploma hiányából? - tudakoljuk.

- Semmi a világon. Egyedül annyi, hogy nincs tanári képesítésem, de a beszédhibám miatt amúgy sem termettem katedrára - mosolyog.

A dadogás még gyerekkorából, a tihanyi évekből fakad, amikor többször került életveszélybe, egyebek közt kis híján belefulladt a Balatonba. De vissza a nagybetűs műhely meghatározó varázsához.

- Szívem csücske a reneszánsz, s ha belegondolok, hogy például kik kerültek ki Verrocchio műhelyéből, érthető, hogy nem zavar túlzottan a hivatalos papír hiánya.

Rómában négyszer, Firenzében ötször járt, Párizsban egyszer. Valami mindig Olaszországba húzta. Hogy mi?

- Mindig ugyanaz. Hogy újra és újra megnézzem, megérintsem Michelangelo szobrait, mindazt, ami egykor lenyűgözött a művészettörténet könyvekben. A legutolsó hajlatig, domborulatig ismerem a szobrokat, tudom a hibákat, az erényeket.

- Hibákat...?!

- Aki ennyit foglalkozik velük, már mindenre felfigyel. A Mózes-szobor például eredetileg nem földszintre , hanem egy magasabban álló fülkébe került volna, s emiatt az egyik oldalról kifejezetten hátrányosan fest.

- Érzékeny pont, hiszen alapelve: szobor az, ami körbejárható...

- Pontosan. A szobornak körbe kell vezetnie a nézőt, minden nézet főnézet. Lehet háta, de hátulja nem. Sőt, egy szobornak felülről is értelme kell legyen.

- A madarak kedvéért?

- Meg mindazokért, akik lifttel, lépcsőn, egy ablakból kipillantva, bármi módon fölébe kerülnek. Vagy akár sárkányrepülővel...

Helyben vagyunk, előbújt egy újabb régi szerelem. Béres János ott volt e sportág születésénél, egy keszthelyi barátjával az első oktatók voltak a Dunántúlon. Csapatban 1994-ben a magyar nemzeti bajnoki címet is elnyerték.

- Mi vonzotta e lenyűgöző, ám kockázatos sporthoz?

- Hogy el lehet repülni, jó messzire. Megtettük, hogy Pestről levitorláztunk a Balatonra fürdeni. Nem a veszélyt, a szépséget kerestem. Egyszer például megtörtént, hogy a madarak mutatták meg, hol van az emelkedő áramlat. A segítségükkel fel tudtam kapaszkodni 2 ezer méter magasra. Karnyújtásnyira voltak tőlem, hárman, valamilyen ölyvek. Ilyesmi a flaszteron nem történik az emberrel.

Béres János nem csak az elemekkel, a múzsákkal is széles körben barátkozott. Élete első megbízatását Ruszt József rendezőtől kapta 1985-ben, portrét készített a színház névadójáról, Hevesi Sándorról. Később Ruszt emléktábláját, síremlékét is ő alkotta meg, miként Gábor Miklós zalaegerszegi szülőházát is az ő domborműve jelzi, s az egerszegi Tragédia-előadás emlékezetes Luciferének végső nyughelyét szintén Béres János látta el emlékjellel. Ő formálta meg a színház örökös tagjainak domborművét, köztük Bereményi Géza portréját, aki az esküvői tanúja volt. Kölcsönösségi alapon, ugyanis Béres János szintén tett már ilyen szolgálatot a Kossuth-díjas író-rendezőnek. A szobrászművész 55 évesen vállalkozott a házasságra, választottja Póka Ibolya, akivel jelenleg Szigligeten él.

- Az ismeretségünk nem új keletű, 15 éve találkoztunk először, mindketten a Matt-klubba jártunk. Egy nosztalgia találkozón fedeztük fel egymást újra.

Korábbi kapcsolatából született, Szigetváron élő ikergyermekeivel is tartja a kapcsolatot, a lányok most mennek gimnáziumba, egyikük ígéretes művészpalánta. Kőszobrait Szentgyörgyvölgyön, őrségi alkotóházában faragja, a bronzok Szigligeten születnek. Ám ettől még zalaegerszeginek tartja magát, s ezen nem is kíván változtatni. A kötődést tavaly Zalaegerszegért díj erősítette meg. Szerte a megyében mintegy 50 alkotása áll köztéren, közintézményben.

- Ez ösztönösen jön, bár a legtöbb ilyen munkámnak mitológiai, kultúrtörténeti háttere is van. Szobormontázsok, egymást vonzó, kiegészítő, erősítő elemekkel. Az Art(e)miss című kisplasztika megalkotására például az késztetett, hogy egy ásatási leletnek köszönhetően kiderült, Artemisz nem csak a vadászat istennője, hanem a termékenységé is. Ezért formáltam belőle a termékenység jelképeivel felékített lényt, három mellel, duzzadó potrohhal.

Béres János (56) Budapesten született, de zalai édesapja révén, aki egy üdülő gondnoka volt, hamarosan Tihanyba költözött a család. A második osztályt azonban már az egerszegi Petőfiben járta. Rajztehetsége hamar megmutatkozott, így bekerült Dús László legendás hírű szakkörére. Amikor a festőművész Amerikába távozott, Szabolcs Péter szobrászművész vette át a szakkört, s szárnyai alá Béres Jánost. Újabb pesti kitérő következett a Dési Huber körben, bár a rajzolás terén sok tanulnivalója akkoriban már nem akadt. Viszont életre szóló barátságokat kötött a fővárosban, például a 35 évig New Yorkban élő Ráduly Mihály jazz virtuózzal, a Syrius szaxofonosával. Visszatért Egerszegre, s a katonaság után hét évre lehorgonyzott Szabolcs Péter műtermében.

- A keze alá dolgoztam a műhelyben, minden fogást, technikát megtanultam, ami a mintázáshoz kellett. Ez volt az én valódi iskolám.

Béres Jánost ugyanis többszöri jelentkezés után sem ölelte kebelére a Képzőművészeti Főiskola. A miért, annál is talányosabb, mivel a művészeti alap első szóra a hivatásos művészek körébe fogadta harmincéves korában.

- Támadt-e valaha rossz érzése, lelki, szakmai hátránya a főiskolai diploma hiányából? - tudakoljuk.

- Semmi a világon. Egyedül annyi, hogy nincs tanári képesítésem, de a beszédhibám miatt amúgy sem termettem katedrára - mosolyog.

A dadogás még gyerekkorából, a tihanyi évekből fakad, amikor többször került életveszélybe, egyebek közt kis híján belefulladt a Balatonba. De vissza a nagybetűs műhely meghatározó varázsához.

- Szívem csücske a reneszánsz, s ha belegondolok, hogy például kik kerültek ki Verrocchio műhelyéből, érthető, hogy nem zavar túlzottan a hivatalos papír hiánya.

Rómában négyszer, Firenzében ötször járt, Párizsban egyszer. Valami mindig Olaszországba húzta. Hogy mi?

- Mindig ugyanaz. Hogy újra és újra megnézzem, megérintsem Michelangelo szobrait, mindazt, ami egykor lenyűgözött a művészettörténet könyvekben. A legutolsó hajlatig, domborulatig ismerem a szobrokat, tudom a hibákat, az erényeket.

- Hibákat...?!

- Aki ennyit foglalkozik velük, már mindenre felfigyel. A Mózes-szobor például eredetileg nem földszintre , hanem egy magasabban álló fülkébe került volna, s emiatt az egyik oldalról kifejezetten hátrányosan fest.

- Érzékeny pont, hiszen alapelve: szobor az, ami körbejárható...

- Pontosan. A szobornak körbe kell vezetnie a nézőt, minden nézet főnézet. Lehet háta, de hátulja nem. Sőt, egy szobornak felülről is értelme kell legyen.

- A madarak kedvéért?

- Meg mindazokért, akik lifttel, lépcsőn, egy ablakból kipillantva, bármi módon fölébe kerülnek. Vagy akár sárkányrepülővel...

Helyben vagyunk, előbújt egy újabb régi szerelem. Béres János ott volt e sportág születésénél, egy keszthelyi barátjával az első oktatók voltak a Dunántúlon. Csapatban 1994-ben a magyar nemzeti bajnoki címet is elnyerték.

- Mi vonzotta e lenyűgöző, ám kockázatos sporthoz?

- Hogy el lehet repülni, jó messzire. Megtettük, hogy Pestről levitorláztunk a Balatonra fürdeni. Nem a veszélyt, a szépséget kerestem. Egyszer például megtörtént, hogy a madarak mutatták meg, hol van az emelkedő áramlat. A segítségükkel fel tudtam kapaszkodni 2 ezer méter magasra. Karnyújtásnyira voltak tőlem, hárman, valamilyen ölyvek. Ilyesmi a flaszteron nem történik az emberrel.

Béres János nem csak az elemekkel, a múzsákkal is széles körben barátkozott. Élete első megbízatását Ruszt József rendezőtől kapta 1985-ben, portrét készített a színház névadójáról, Hevesi Sándorról. Később Ruszt emléktábláját, síremlékét is ő alkotta meg, miként Gábor Miklós zalaegerszegi szülőházát is az ő domborműve jelzi, s az egerszegi Tragédia-előadás emlékezetes Luciferének végső nyughelyét szintén Béres János látta el emlékjellel. Ő formálta meg a színház örökös tagjainak domborművét, köztük Bereményi Géza portréját, aki az esküvői tanúja volt. Kölcsönösségi alapon, ugyanis Béres János szintén tett már ilyen szolgálatot a Kossuth-díjas író-rendezőnek. A szobrászművész 55 évesen vállalkozott a házasságra, választottja Póka Ibolya, akivel jelenleg Szigligeten él.

- Az ismeretségünk nem új keletű, 15 éve találkoztunk először, mindketten a Matt-klubba jártunk. Egy nosztalgia találkozón fedeztük fel egymást újra.

Korábbi kapcsolatából született, Szigetváron élő ikergyermekeivel is tartja a kapcsolatot, a lányok most mennek gimnáziumba, egyikük ígéretes művészpalánta. Kőszobrait Szentgyörgyvölgyön, őrségi alkotóházában faragja, a bronzok Szigligeten születnek. Ám ettől még zalaegerszeginek tartja magát, s ezen nem is kíván változtatni. A kötődést tavaly Zalaegerszegért díj erősítette meg. Szerte a megyében mintegy 50 alkotása áll köztéren, közintézményben.

Béres János (56) Budapesten született, de zalai édesapja révén, aki egy üdülő gondnoka volt, hamarosan Tihanyba költözött a család. A második osztályt azonban már az egerszegi Petőfiben járta. Rajztehetsége hamar megmutatkozott, így bekerült Dús László legendás hírű szakkörére. Amikor a festőművész Amerikába távozott, Szabolcs Péter szobrászművész vette át a szakkört, s szárnyai alá Béres Jánost. Újabb pesti kitérő következett a Dési Huber körben, bár a rajzolás terén sok tanulnivalója akkoriban már nem akadt. Viszont életre szóló barátságokat kötött a fővárosban, például a 35 évig New Yorkban élő Ráduly Mihály jazz virtuózzal, a Syrius szaxofonosával. Visszatért Egerszegre, s a katonaság után hét évre lehorgonyzott Szabolcs Péter műtermében.

- A keze alá dolgoztam a műhelyben, minden fogást, technikát megtanultam, ami a mintázáshoz kellett. Ez volt az én valódi iskolám.

Béres Jánost ugyanis többszöri jelentkezés után sem ölelte kebelére a Képzőművészeti Főiskola. A miért, annál is talányosabb, mivel a művészeti alap első szóra a hivatásos művészek körébe fogadta harmincéves korában.

- Támadt-e valaha rossz érzése, lelki, szakmai hátránya a főiskolai diploma hiányából? - tudakoljuk.

- Semmi a világon. Egyedül annyi, hogy nincs tanári képesítésem, de a beszédhibám miatt amúgy sem termettem katedrára - mosolyog.

A dadogás még gyerekkorából, a tihanyi évekből fakad, amikor többször került életveszélybe, egyebek közt kis híján belefulladt a Balatonba. De vissza a nagybetűs műhely meghatározó varázsához.

- Szívem csücske a reneszánsz, s ha belegondolok, hogy például kik kerültek ki Verrocchio műhelyéből, érthető, hogy nem zavar túlzottan a hivatalos papír hiánya.

Rómában négyszer, Firenzében ötször járt, Párizsban egyszer. Valami mindig Olaszországba húzta. Hogy mi?

- Mindig ugyanaz. Hogy újra és újra megnézzem, megérintsem Michelangelo szobrait, mindazt, ami egykor lenyűgözött a művészettörténet könyvekben. A legutolsó hajlatig, domborulatig ismerem a szobrokat, tudom a hibákat, az erényeket.

- Hibákat...?!

- Aki ennyit foglalkozik velük, már mindenre felfigyel. A Mózes-szobor például eredetileg nem földszintre , hanem egy magasabban álló fülkébe került volna, s emiatt az egyik oldalról kifejezetten hátrányosan fest.

- Érzékeny pont, hiszen alapelve: szobor az, ami körbejárható...

- Pontosan. A szobornak körbe kell vezetnie a nézőt, minden nézet főnézet. Lehet háta, de hátulja nem. Sőt, egy szobornak felülről is értelme kell legyen.

- A madarak kedvéért?

- Meg mindazokért, akik lifttel, lépcsőn, egy ablakból kipillantva, bármi módon fölébe kerülnek. Vagy akár sárkányrepülővel...

Helyben vagyunk, előbújt egy újabb régi szerelem. Béres János ott volt e sportág születésénél, egy keszthelyi barátjával az első oktatók voltak a Dunántúlon. Csapatban 1994-ben a magyar nemzeti bajnoki címet is elnyerték.

- Mi vonzotta e lenyűgöző, ám kockázatos sporthoz?

- Hogy el lehet repülni, jó messzire. Megtettük, hogy Pestről levitorláztunk a Balatonra fürdeni. Nem a veszélyt, a szépséget kerestem. Egyszer például megtörtént, hogy a madarak mutatták meg, hol van az emelkedő áramlat. A segítségükkel fel tudtam kapaszkodni 2 ezer méter magasra. Karnyújtásnyira voltak tőlem, hárman, valamilyen ölyvek. Ilyesmi a flaszteron nem történik az emberrel.

Béres János nem csak az elemekkel, a múzsákkal is széles körben barátkozott. Élete első megbízatását Ruszt József rendezőtől kapta 1985-ben, portrét készített a színház névadójáról, Hevesi Sándorról. Később Ruszt emléktábláját, síremlékét is ő alkotta meg, miként Gábor Miklós zalaegerszegi szülőházát is az ő domborműve jelzi, s az egerszegi Tragédia-előadás emlékezetes Luciferének végső nyughelyét szintén Béres János látta el emlékjellel. Ő formálta meg a színház örökös tagjainak domborművét, köztük Bereményi Géza portréját, aki az esküvői tanúja volt. Kölcsönösségi alapon, ugyanis Béres János szintén tett már ilyen szolgálatot a Kossuth-díjas író-rendezőnek. A szobrászművész 55 évesen vállalkozott a házasságra, választottja Póka Ibolya, akivel jelenleg Szigligeten él.

- Az ismeretségünk nem új keletű, 15 éve találkoztunk először, mindketten a Matt-klubba jártunk. Egy nosztalgia találkozón fedeztük fel egymást újra.

Korábbi kapcsolatából született, Szigetváron élő ikergyermekeivel is tartja a kapcsolatot, a lányok most mennek gimnáziumba, egyikük ígéretes művészpalánta. Kőszobrait Szentgyörgyvölgyön, őrségi alkotóházában faragja, a bronzok Szigligeten születnek. Ám ettől még zalaegerszeginek tartja magát, s ezen nem is kíván változtatni. A kötődést tavaly Zalaegerszegért díj erősítette meg. Szerte a megyében mintegy 50 alkotása áll köztéren, közintézményben.

Béres János (56) Budapesten született, de zalai édesapja révén, aki egy üdülő gondnoka volt, hamarosan Tihanyba költözött a család. A második osztályt azonban már az egerszegi Petőfiben járta. Rajztehetsége hamar megmutatkozott, így bekerült Dús László legendás hírű szakkörére. Amikor a festőművész Amerikába távozott, Szabolcs Péter szobrászművész vette át a szakkört, s szárnyai alá Béres Jánost. Újabb pesti kitérő következett a Dési Huber körben, bár a rajzolás terén sok tanulnivalója akkoriban már nem akadt. Viszont életre szóló barátságokat kötött a fővárosban, például a 35 évig New Yorkban élő Ráduly Mihály jazz virtuózzal, a Syrius szaxofonosával. Visszatért Egerszegre, s a katonaság után hét évre lehorgonyzott Szabolcs Péter műtermében.

- A keze alá dolgoztam a műhelyben, minden fogást, technikát megtanultam, ami a mintázáshoz kellett. Ez volt az én valódi iskolám.

Béres Jánost ugyanis többszöri jelentkezés után sem ölelte kebelére a Képzőművészeti Főiskola. A miért, annál is talányosabb, mivel a művészeti alap első szóra a hivatásos művészek körébe fogadta harmincéves korában.

- Támadt-e valaha rossz érzése, lelki, szakmai hátránya a főiskolai diploma hiányából? - tudakoljuk.

- Semmi a világon. Egyedül annyi, hogy nincs tanári képesítésem, de a beszédhibám miatt amúgy sem termettem katedrára - mosolyog.

A dadogás még gyerekkorából, a tihanyi évekből fakad, amikor többször került életveszélybe, egyebek közt kis híján belefulladt a Balatonba. De vissza a nagybetűs műhely meghatározó varázsához.

- Szívem csücske a reneszánsz, s ha belegondolok, hogy például kik kerültek ki Verrocchio műhelyéből, érthető, hogy nem zavar túlzottan a hivatalos papír hiánya.

Rómában négyszer, Firenzében ötször járt, Párizsban egyszer. Valami mindig Olaszországba húzta. Hogy mi?

- Mindig ugyanaz. Hogy újra és újra megnézzem, megérintsem Michelangelo szobrait, mindazt, ami egykor lenyűgözött a művészettörténet könyvekben. A legutolsó hajlatig, domborulatig ismerem a szobrokat, tudom a hibákat, az erényeket.

- Hibákat...?!

- Aki ennyit foglalkozik velük, már mindenre felfigyel. A Mózes-szobor például eredetileg nem földszintre , hanem egy magasabban álló fülkébe került volna, s emiatt az egyik oldalról kifejezetten hátrányosan fest.

- Érzékeny pont, hiszen alapelve: szobor az, ami körbejárható...

- Pontosan. A szobornak körbe kell vezetnie a nézőt, minden nézet főnézet. Lehet háta, de hátulja nem. Sőt, egy szobornak felülről is értelme kell legyen.

- A madarak kedvéért?

- Meg mindazokért, akik lifttel, lépcsőn, egy ablakból kipillantva, bármi módon fölébe kerülnek. Vagy akár sárkányrepülővel...

Helyben vagyunk, előbújt egy újabb régi szerelem. Béres János ott volt e sportág születésénél, egy keszthelyi barátjával az első oktatók voltak a Dunántúlon. Csapatban 1994-ben a magyar nemzeti bajnoki címet is elnyerték.

- Mi vonzotta e lenyűgöző, ám kockázatos sporthoz?

- Hogy el lehet repülni, jó messzire. Megtettük, hogy Pestről levitorláztunk a Balatonra fürdeni. Nem a veszélyt, a szépséget kerestem. Egyszer például megtörtént, hogy a madarak mutatták meg, hol van az emelkedő áramlat. A segítségükkel fel tudtam kapaszkodni 2 ezer méter magasra. Karnyújtásnyira voltak tőlem, hárman, valamilyen ölyvek. Ilyesmi a flaszteron nem történik az emberrel.

Béres János nem csak az elemekkel, a múzsákkal is széles körben barátkozott. Élete első megbízatását Ruszt József rendezőtől kapta 1985-ben, portrét készített a színház névadójáról, Hevesi Sándorról. Később Ruszt emléktábláját, síremlékét is ő alkotta meg, miként Gábor Miklós zalaegerszegi szülőházát is az ő domborműve jelzi, s az egerszegi Tragédia-előadás emlékezetes Luciferének végső nyughelyét szintén Béres János látta el emlékjellel. Ő formálta meg a színház örökös tagjainak domborművét, köztük Bereményi Géza portréját, aki az esküvői tanúja volt. Kölcsönösségi alapon, ugyanis Béres János szintén tett már ilyen szolgálatot a Kossuth-díjas író-rendezőnek. A szobrászművész 55 évesen vállalkozott a házasságra, választottja Póka Ibolya, akivel jelenleg Szigligeten él.

- Az ismeretségünk nem új keletű, 15 éve találkoztunk először, mindketten a Matt-klubba jártunk. Egy nosztalgia találkozón fedeztük fel egymást újra.

Korábbi kapcsolatából született, Szigetváron élő ikergyermekeivel is tartja a kapcsolatot, a lányok most mennek gimnáziumba, egyikük ígéretes művészpalánta. Kőszobrait Szentgyörgyvölgyön, őrségi alkotóházában faragja, a bronzok Szigligeten születnek. Ám ettől még zalaegerszeginek tartja magát, s ezen nem is kíván változtatni. A kötődést tavaly Zalaegerszegért díj erősítette meg. Szerte a megyében mintegy 50 alkotása áll köztéren, közintézményben.

- A keze alá dolgoztam a műhelyben, minden fogást, technikát megtanultam, ami a mintázáshoz kellett. Ez volt az én valódi iskolám.

Béres Jánost ugyanis többszöri jelentkezés után sem ölelte kebelére a Képzőművészeti Főiskola. A miért, annál is talányosabb, mivel a művészeti alap első szóra a hivatásos művészek körébe fogadta harmincéves korában.

- Támadt-e valaha rossz érzése, lelki, szakmai hátránya a főiskolai diploma hiányából? - tudakoljuk.

- Semmi a világon. Egyedül annyi, hogy nincs tanári képesítésem, de a beszédhibám miatt amúgy sem termettem katedrára - mosolyog.

A dadogás még gyerekkorából, a tihanyi évekből fakad, amikor többször került életveszélybe, egyebek közt kis híján belefulladt a Balatonba. De vissza a nagybetűs műhely meghatározó varázsához.

- Szívem csücske a reneszánsz, s ha belegondolok, hogy például kik kerültek ki Verrocchio műhelyéből, érthető, hogy nem zavar túlzottan a hivatalos papír hiánya.

Rómában négyszer, Firenzében ötször járt, Párizsban egyszer. Valami mindig Olaszországba húzta. Hogy mi?

- Mindig ugyanaz. Hogy újra és újra megnézzem, megérintsem Michelangelo szobrait, mindazt, ami egykor lenyűgözött a művészettörténet könyvekben. A legutolsó hajlatig, domborulatig ismerem a szobrokat, tudom a hibákat, az erényeket.

- Hibákat...?!

- Aki ennyit foglalkozik velük, már mindenre felfigyel. A Mózes-szobor például eredetileg nem földszintre , hanem egy magasabban álló fülkébe került volna, s emiatt az egyik oldalról kifejezetten hátrányosan fest.

- Érzékeny pont, hiszen alapelve: szobor az, ami körbejárható...

- Pontosan. A szobornak körbe kell vezetnie a nézőt, minden nézet főnézet. Lehet háta, de hátulja nem. Sőt, egy szobornak felülről is értelme kell legyen.

- A madarak kedvéért?

- Meg mindazokért, akik lifttel, lépcsőn, egy ablakból kipillantva, bármi módon fölébe kerülnek. Vagy akár sárkányrepülővel...

Helyben vagyunk, előbújt egy újabb régi szerelem. Béres János ott volt e sportág születésénél, egy keszthelyi barátjával az első oktatók voltak a Dunántúlon. Csapatban 1994-ben a magyar nemzeti bajnoki címet is elnyerték.

- Mi vonzotta e lenyűgöző, ám kockázatos sporthoz?

- Hogy el lehet repülni, jó messzire. Megtettük, hogy Pestről levitorláztunk a Balatonra fürdeni. Nem a veszélyt, a szépséget kerestem. Egyszer például megtörtént, hogy a madarak mutatták meg, hol van az emelkedő áramlat. A segítségükkel fel tudtam kapaszkodni 2 ezer méter magasra. Karnyújtásnyira voltak tőlem, hárman, valamilyen ölyvek. Ilyesmi a flaszteron nem történik az emberrel.

Béres János nem csak az elemekkel, a múzsákkal is széles körben barátkozott. Élete első megbízatását Ruszt József rendezőtől kapta 1985-ben, portrét készített a színház névadójáról, Hevesi Sándorról. Később Ruszt emléktábláját, síremlékét is ő alkotta meg, miként Gábor Miklós zalaegerszegi szülőházát is az ő domborműve jelzi, s az egerszegi Tragédia-előadás emlékezetes Luciferének végső nyughelyét szintén Béres János látta el emlékjellel. Ő formálta meg a színház örökös tagjainak domborművét, köztük Bereményi Géza portréját, aki az esküvői tanúja volt. Kölcsönösségi alapon, ugyanis Béres János szintén tett már ilyen szolgálatot a Kossuth-díjas író-rendezőnek. A szobrászművész 55 évesen vállalkozott a házasságra, választottja Póka Ibolya, akivel jelenleg Szigligeten él.

- Az ismeretségünk nem új keletű, 15 éve találkoztunk először, mindketten a Matt-klubba jártunk. Egy nosztalgia találkozón fedeztük fel egymást újra.

Korábbi kapcsolatából született, Szigetváron élő ikergyermekeivel is tartja a kapcsolatot, a lányok most mennek gimnáziumba, egyikük ígéretes művészpalánta. Kőszobrait Szentgyörgyvölgyön, őrségi alkotóházában faragja, a bronzok Szigligeten születnek. Ám ettől még zalaegerszeginek tartja magát, s ezen nem is kíván változtatni. A kötődést tavaly Zalaegerszegért díj erősítette meg. Szerte a megyében mintegy 50 alkotása áll köztéren, közintézményben.

- A keze alá dolgoztam a műhelyben, minden fogást, technikát megtanultam, ami a mintázáshoz kellett. Ez volt az én valódi iskolám.

Béres Jánost ugyanis többszöri jelentkezés után sem ölelte kebelére a Képzőművészeti Főiskola. A miért, annál is talányosabb, mivel a művészeti alap első szóra a hivatásos művészek körébe fogadta harmincéves korában.

- Támadt-e valaha rossz érzése, lelki, szakmai hátránya a főiskolai diploma hiányából? - tudakoljuk.

- Semmi a világon. Egyedül annyi, hogy nincs tanári képesítésem, de a beszédhibám miatt amúgy sem termettem katedrára - mosolyog.

A dadogás még gyerekkorából, a tihanyi évekből fakad, amikor többször került életveszélybe, egyebek közt kis híján belefulladt a Balatonba. De vissza a nagybetűs műhely meghatározó varázsához.

- Szívem csücske a reneszánsz, s ha belegondolok, hogy például kik kerültek ki Verrocchio műhelyéből, érthető, hogy nem zavar túlzottan a hivatalos papír hiánya.

Rómában négyszer, Firenzében ötször járt, Párizsban egyszer. Valami mindig Olaszországba húzta. Hogy mi?

- Mindig ugyanaz. Hogy újra és újra megnézzem, megérintsem Michelangelo szobrait, mindazt, ami egykor lenyűgözött a művészettörténet könyvekben. A legutolsó hajlatig, domborulatig ismerem a szobrokat, tudom a hibákat, az erényeket.

- Hibákat...?!

- Aki ennyit foglalkozik velük, már mindenre felfigyel. A Mózes-szobor például eredetileg nem földszintre , hanem egy magasabban álló fülkébe került volna, s emiatt az egyik oldalról kifejezetten hátrányosan fest.

- Érzékeny pont, hiszen alapelve: szobor az, ami körbejárható...

- Pontosan. A szobornak körbe kell vezetnie a nézőt, minden nézet főnézet. Lehet háta, de hátulja nem. Sőt, egy szobornak felülről is értelme kell legyen.

- A madarak kedvéért?

- Meg mindazokért, akik lifttel, lépcsőn, egy ablakból kipillantva, bármi módon fölébe kerülnek. Vagy akár sárkányrepülővel...

Helyben vagyunk, előbújt egy újabb régi szerelem. Béres János ott volt e sportág születésénél, egy keszthelyi barátjával az első oktatók voltak a Dunántúlon. Csapatban 1994-ben a magyar nemzeti bajnoki címet is elnyerték.

- Mi vonzotta e lenyűgöző, ám kockázatos sporthoz?

- Hogy el lehet repülni, jó messzire. Megtettük, hogy Pestről levitorláztunk a Balatonra fürdeni. Nem a veszélyt, a szépséget kerestem. Egyszer például megtörtént, hogy a madarak mutatták meg, hol van az emelkedő áramlat. A segítségükkel fel tudtam kapaszkodni 2 ezer méter magasra. Karnyújtásnyira voltak tőlem, hárman, valamilyen ölyvek. Ilyesmi a flaszteron nem történik az emberrel.

Béres János nem csak az elemekkel, a múzsákkal is széles körben barátkozott. Élete első megbízatását Ruszt József rendezőtől kapta 1985-ben, portrét készített a színház névadójáról, Hevesi Sándorról. Később Ruszt emléktábláját, síremlékét is ő alkotta meg, miként Gábor Miklós zalaegerszegi szülőházát is az ő domborműve jelzi, s az egerszegi Tragédia-előadás emlékezetes Luciferének végső nyughelyét szintén Béres János látta el emlékjellel. Ő formálta meg a színház örökös tagjainak domborművét, köztük Bereményi Géza portréját, aki az esküvői tanúja volt. Kölcsönösségi alapon, ugyanis Béres János szintén tett már ilyen szolgálatot a Kossuth-díjas író-rendezőnek. A szobrászművész 55 évesen vállalkozott a házasságra, választottja Póka Ibolya, akivel jelenleg Szigligeten él.

- Az ismeretségünk nem új keletű, 15 éve találkoztunk először, mindketten a Matt-klubba jártunk. Egy nosztalgia találkozón fedeztük fel egymást újra.

Korábbi kapcsolatából született, Szigetváron élő ikergyermekeivel is tartja a kapcsolatot, a lányok most mennek gimnáziumba, egyikük ígéretes művészpalánta. Kőszobrait Szentgyörgyvölgyön, őrségi alkotóházában faragja, a bronzok Szigligeten születnek. Ám ettől még zalaegerszeginek tartja magát, s ezen nem is kíván változtatni. A kötődést tavaly Zalaegerszegért díj erősítette meg. Szerte a megyében mintegy 50 alkotása áll köztéren, közintézményben.

Béres Jánost ugyanis többszöri jelentkezés után sem ölelte kebelére a Képzőművészeti Főiskola. A miért, annál is talányosabb, mivel a művészeti alap első szóra a hivatásos művészek körébe fogadta harmincéves korában.

- Támadt-e valaha rossz érzése, lelki, szakmai hátránya a főiskolai diploma hiányából? - tudakoljuk.

- Semmi a világon. Egyedül annyi, hogy nincs tanári képesítésem, de a beszédhibám miatt amúgy sem termettem katedrára - mosolyog.

A dadogás még gyerekkorából, a tihanyi évekből fakad, amikor többször került életveszélybe, egyebek közt kis híján belefulladt a Balatonba. De vissza a nagybetűs műhely meghatározó varázsához.

- Szívem csücske a reneszánsz, s ha belegondolok, hogy például kik kerültek ki Verrocchio műhelyéből, érthető, hogy nem zavar túlzottan a hivatalos papír hiánya.

Rómában négyszer, Firenzében ötször járt, Párizsban egyszer. Valami mindig Olaszországba húzta. Hogy mi?

- Mindig ugyanaz. Hogy újra és újra megnézzem, megérintsem Michelangelo szobrait, mindazt, ami egykor lenyűgözött a művészettörténet könyvekben. A legutolsó hajlatig, domborulatig ismerem a szobrokat, tudom a hibákat, az erényeket.

- Hibákat...?!

- Aki ennyit foglalkozik velük, már mindenre felfigyel. A Mózes-szobor például eredetileg nem földszintre , hanem egy magasabban álló fülkébe került volna, s emiatt az egyik oldalról kifejezetten hátrányosan fest.

- Érzékeny pont, hiszen alapelve: szobor az, ami körbejárható...

- Pontosan. A szobornak körbe kell vezetnie a nézőt, minden nézet főnézet. Lehet háta, de hátulja nem. Sőt, egy szobornak felülről is értelme kell legyen.

- A madarak kedvéért?

- Meg mindazokért, akik lifttel, lépcsőn, egy ablakból kipillantva, bármi módon fölébe kerülnek. Vagy akár sárkányrepülővel...

Helyben vagyunk, előbújt egy újabb régi szerelem. Béres János ott volt e sportág születésénél, egy keszthelyi barátjával az első oktatók voltak a Dunántúlon. Csapatban 1994-ben a magyar nemzeti bajnoki címet is elnyerték.

- Mi vonzotta e lenyűgöző, ám kockázatos sporthoz?

- Hogy el lehet repülni, jó messzire. Megtettük, hogy Pestről levitorláztunk a Balatonra fürdeni. Nem a veszélyt, a szépséget kerestem. Egyszer például megtörtént, hogy a madarak mutatták meg, hol van az emelkedő áramlat. A segítségükkel fel tudtam kapaszkodni 2 ezer méter magasra. Karnyújtásnyira voltak tőlem, hárman, valamilyen ölyvek. Ilyesmi a flaszteron nem történik az emberrel.

Béres János nem csak az elemekkel, a múzsákkal is széles körben barátkozott. Élete első megbízatását Ruszt József rendezőtől kapta 1985-ben, portrét készített a színház névadójáról, Hevesi Sándorról. Később Ruszt emléktábláját, síremlékét is ő alkotta meg, miként Gábor Miklós zalaegerszegi szülőházát is az ő domborműve jelzi, s az egerszegi Tragédia-előadás emlékezetes Luciferének végső nyughelyét szintén Béres János látta el emlékjellel. Ő formálta meg a színház örökös tagjainak domborművét, köztük Bereményi Géza portréját, aki az esküvői tanúja volt. Kölcsönösségi alapon, ugyanis Béres János szintén tett már ilyen szolgálatot a Kossuth-díjas író-rendezőnek. A szobrászművész 55 évesen vállalkozott a házasságra, választottja Póka Ibolya, akivel jelenleg Szigligeten él.

- Az ismeretségünk nem új keletű, 15 éve találkoztunk először, mindketten a Matt-klubba jártunk. Egy nosztalgia találkozón fedeztük fel egymást újra.

Korábbi kapcsolatából született, Szigetváron élő ikergyermekeivel is tartja a kapcsolatot, a lányok most mennek gimnáziumba, egyikük ígéretes művészpalánta. Kőszobrait Szentgyörgyvölgyön, őrségi alkotóházában faragja, a bronzok Szigligeten születnek. Ám ettől még zalaegerszeginek tartja magát, s ezen nem is kíván változtatni. A kötődést tavaly Zalaegerszegért díj erősítette meg. Szerte a megyében mintegy 50 alkotása áll köztéren, közintézményben.

Béres Jánost ugyanis többszöri jelentkezés után sem ölelte kebelére a Képzőművészeti Főiskola. A miért, annál is talányosabb, mivel a művészeti alap első szóra a hivatásos művészek körébe fogadta harmincéves korában.

- Támadt-e valaha rossz érzése, lelki, szakmai hátránya a főiskolai diploma hiányából? - tudakoljuk.

- Semmi a világon. Egyedül annyi, hogy nincs tanári képesítésem, de a beszédhibám miatt amúgy sem termettem katedrára - mosolyog.

A dadogás még gyerekkorából, a tihanyi évekből fakad, amikor többször került életveszélybe, egyebek közt kis híján belefulladt a Balatonba. De vissza a nagybetűs műhely meghatározó varázsához.

- Szívem csücske a reneszánsz, s ha belegondolok, hogy például kik kerültek ki Verrocchio műhelyéből, érthető, hogy nem zavar túlzottan a hivatalos papír hiánya.

Rómában négyszer, Firenzében ötször járt, Párizsban egyszer. Valami mindig Olaszországba húzta. Hogy mi?

- Mindig ugyanaz. Hogy újra és újra megnézzem, megérintsem Michelangelo szobrait, mindazt, ami egykor lenyűgözött a művészettörténet könyvekben. A legutolsó hajlatig, domborulatig ismerem a szobrokat, tudom a hibákat, az erényeket.

- Hibákat...?!

- Aki ennyit foglalkozik velük, már mindenre felfigyel. A Mózes-szobor például eredetileg nem földszintre , hanem egy magasabban álló fülkébe került volna, s emiatt az egyik oldalról kifejezetten hátrányosan fest.

- Érzékeny pont, hiszen alapelve: szobor az, ami körbejárható...

- Pontosan. A szobornak körbe kell vezetnie a nézőt, minden nézet főnézet. Lehet háta, de hátulja nem. Sőt, egy szobornak felülről is értelme kell legyen.

- A madarak kedvéért?

- Meg mindazokért, akik lifttel, lépcsőn, egy ablakból kipillantva, bármi módon fölébe kerülnek. Vagy akár sárkányrepülővel...

Helyben vagyunk, előbújt egy újabb régi szerelem. Béres János ott volt e sportág születésénél, egy keszthelyi barátjával az első oktatók voltak a Dunántúlon. Csapatban 1994-ben a magyar nemzeti bajnoki címet is elnyerték.

- Mi vonzotta e lenyűgöző, ám kockázatos sporthoz?

- Hogy el lehet repülni, jó messzire. Megtettük, hogy Pestről levitorláztunk a Balatonra fürdeni. Nem a veszélyt, a szépséget kerestem. Egyszer például megtörtént, hogy a madarak mutatták meg, hol van az emelkedő áramlat. A segítségükkel fel tudtam kapaszkodni 2 ezer méter magasra. Karnyújtásnyira voltak tőlem, hárman, valamilyen ölyvek. Ilyesmi a flaszteron nem történik az emberrel.

Béres János nem csak az elemekkel, a múzsákkal is széles körben barátkozott. Élete első megbízatását Ruszt József rendezőtől kapta 1985-ben, portrét készített a színház névadójáról, Hevesi Sándorról. Később Ruszt emléktábláját, síremlékét is ő alkotta meg, miként Gábor Miklós zalaegerszegi szülőházát is az ő domborműve jelzi, s az egerszegi Tragédia-előadás emlékezetes Luciferének végső nyughelyét szintén Béres János látta el emlékjellel. Ő formálta meg a színház örökös tagjainak domborművét, köztük Bereményi Géza portréját, aki az esküvői tanúja volt. Kölcsönösségi alapon, ugyanis Béres János szintén tett már ilyen szolgálatot a Kossuth-díjas író-rendezőnek. A szobrászművész 55 évesen vállalkozott a házasságra, választottja Póka Ibolya, akivel jelenleg Szigligeten él.

- Az ismeretségünk nem új keletű, 15 éve találkoztunk először, mindketten a Matt-klubba jártunk. Egy nosztalgia találkozón fedeztük fel egymást újra.

Korábbi kapcsolatából született, Szigetváron élő ikergyermekeivel is tartja a kapcsolatot, a lányok most mennek gimnáziumba, egyikük ígéretes művészpalánta. Kőszobrait Szentgyörgyvölgyön, őrségi alkotóházában faragja, a bronzok Szigligeten születnek. Ám ettől még zalaegerszeginek tartja magát, s ezen nem is kíván változtatni. A kötődést tavaly Zalaegerszegért díj erősítette meg. Szerte a megyében mintegy 50 alkotása áll köztéren, közintézményben.

- Támadt-e valaha rossz érzése, lelki, szakmai hátránya a főiskolai diploma hiányából? - tudakoljuk.

- Semmi a világon. Egyedül annyi, hogy nincs tanári képesítésem, de a beszédhibám miatt amúgy sem termettem katedrára - mosolyog.

A dadogás még gyerekkorából, a tihanyi évekből fakad, amikor többször került életveszélybe, egyebek közt kis híján belefulladt a Balatonba. De vissza a nagybetűs műhely meghatározó varázsához.

- Szívem csücske a reneszánsz, s ha belegondolok, hogy például kik kerültek ki Verrocchio műhelyéből, érthető, hogy nem zavar túlzottan a hivatalos papír hiánya.

Rómában négyszer, Firenzében ötször járt, Párizsban egyszer. Valami mindig Olas

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!