Hétvége

2015.07.24. 11:37

Mangi néni sok élete

A legszebb gyermekkori élmények kötik Pacsához, mégsem szeret olyan nagyon arra utazni. Két éve látta utoljára az anyai családi kriptát a temetőben. Hertelendy Margittal, azaz Mangi nénivel, gróf Széchenyi Zsigmond özvegyével budapesti otthonában beszélgettünk.

Arany Horváth Zsuzsa

A budai vár oldalában, csendes utca egyik hajdanvolt szépségű bérházának emlékektől roskadozó lakásában ülünk. A kilencven esztendős Hertelendy Margit mesél. A híres vadászutazó, író Széchenyi Zsigmond felesége korántsem csak ebben a minőségében élt gazdag, ám emberpróbáló életet. Vasi és zalai nemesi ősei közt főispánok, főszolgabírók, követek, királyi tanácsosok, huszártisztek sorakoznak a családfán, amely a XIII. századig visszakövethető. Távoli rokonságban álló felmenői között ott találjuk Deák Ferenc apai nagyanyját, Hertelendy Annát. Testvérei és azok gyermekei, unokái ma már nyugat-európai országok megbecsült polgárai, lánya az USA-beli Detroit mellett lelt élhető életre.

– Pacsa? A család? Nagyon kedves az érdeklődés, de semmi érdekes. Gyönyörű gyerekkor, aztán kegyetlen keserűségek, meghurcoltatások, büdös kulákság, efféle – reagál a kérdésre, amivel kedélyes szelleméről, önironikus humoráról kapunk képet. – Négyen voltunk testvérek, lány csak én, apánk korán meghalt, azután nehezebb lett. Andorházán laktak anyai nagyszüleim, anyánk velük igazgatta a gazdaságot. Taníttatott bennünket, először magántanulóként Kanizsán vizsgáztam, Pesten a Sacre Coeur intézetben tanultam, nyelvmesteri diplomát kaptam angol, német francia nyelvből. Aztán jött a háború és minden összedőlt. Egyetemi terveimből már nem lehetett semmi.

Egyik testvérét, Andort Recskre internálták. (Unokája Zürichben éppen szakdolgozatot ír a magyar recski fogvatartottakról.) Másik bátyja 4 évig volt orosz fogságban, vád is akadt bőven: hazaárulás, kémkedés.

– Mit is csinálna mást egy 19 éves, minthogy kémkedik, nem igaz?

Ausztria, Kanada adott nyugalmat a bátyjainak. Ő maga és édesanyja Keszthelyen kapott menedéket. Keserves évek jöttek.

– Fűtő, takarító voltam a Festetics-kastélyban, a nyelvtudás miatt délután átminősítettek idegenvezetőnek, muzeológusnak, ha csoportok jöttek.

Mi tart életben ilyenkor?

– A hit és a remény, hogy nem maradhat mindig így. Úgy neveltek bennünket, hogy csinálni kell, dolgozni kell. Házasságot kötöttem, megszületett a lányom, elváltam.

Keszthelyen találkozott Széchenyi Zsigmonddal, akit a környékre telepítettek ki, de megengedték neki, hogy a múzeumban és a kastélyban dolgozzon.

– Jó protekciója volt ennek a grófnak, kitelepítették, noha az erdészeti szakértelmére szükségük volt. Agyafúrt ötletek jártak akkoriban. Mindenkinek, minden lépését figyelték.

Onnantól, hogy a 27 évnyi korkülönbség ellenére házasságot kötöttek, Mangi néni életfeladatának a férje támogatását tartotta. Gépelte a kéziratokat, sokszor el is kellett dugnia a sokadik tisztázás után, mert a szerző-férj újra és újra belejavított.

– Nem volt egyszerű. A forradalom környékén hír jött, a Vajdahunyad várba menekített 5000 kötetes könyvtára veszélyben van, hát lecipeltük Keszthelyre, a kápolnába, ami előtte hentesraktár volt.

 

A háború előtti expedíciókból összegyűlt, trófeákkal gazdag vadászati gyűjtemény elpusztult egy bombatalálatban. Széchenyi Zsigmondnak szerencsére volt módja még elutazni Afrikába, bár később az akkor gyűjtött anyag is sanyarú sorsra jutott.

– A szemem láttára dobták ki az elefántbőröket a nemzeti múzeumban, mert tönkrementek. Én az utazáson csak fotóztam, soha nem sütöttem puskát.

A könyvtár Mangi néni gondozásában a Természettudományi Múzeumba került, a feleség nyugdíjazásáig könyvtárosként mindvégig gyarapította az állományt. A legnagyobb vágya félig teljesült. Hatvanban ugyanis Széchenyi Zsigmondról neveztek el egy vadászati múzeumot, ott van az íróasztal. A legjobb mégis az lenne, ha a fotók, a naplók, a tárgyak, a megmaradt könyvek egy helyen lennének. Például akár Keszthelyen..

– Ki tudja, meddig élek, megérem-e...

„Övé legyen hát ez a könyv is"

„Minthogy könyvem a két világháború közti emlékeimet ismerteti, a mellékelt kép szereplői közül csak rólam lesz szó. Feleségemről – ki már az előző kötetet is megíratta velem – csak ez a rövid néhány sor emlékszik meg, hiszen nem is volt részese az elmondandó élményeknek. Leírásukban viszont annál tevékenyebb részt vett. Segítő tanácsa, lankadatlan lelki támogatása csaknem társszerzővé minősíti. Övé legyen hát ez a könyv is, valamint együtt zsákmányolt első szarvasbikánk emléke, utóbbi vadászéveim legszebb „ünnepnapja"!" – így kezdi feleségének ajánlva Ünnepnapok című könyvét gróf Széchenyi Zsigmond.

Mint mindenben, az írásban is precíz és alapos volt, mondja a felesége, amikor a hozzátartozói „hátország" missziójáról faggatom. „Az a fontos, hogy azonosan gondolkodjanak, akik összetartoznak", mondja Mangi néni.

Bár az író többször jelezte, őnélküle nem fogott volna újra az íráshoz, nem lehetett befolyásolni, jelzi beszélgetőtársam. „A gyűjtő embernek az a dolga, hogy gyűjtsön, közzétegye, amit megismert, megtanult. Zsiga a magyarokat szerette volna gazdagítani a szenvedélyével."

A vadászati és megfigyelési naplókat, s velük együtt a teljes gyűjteményt, fotókat, személyes tárgyakat, a hagyatékot, valamint a soknyelvű, szakmai kiadványritkaságokat tartalmazó könyvtárat egyszer talán úgy láthatjuk, ahogy ő szerette volna: biztonságban, sok-sok nemzedék számára hozzáférhetően.

A vadászat mai világa is szóba került természetesen: „Egyre több a puskás, egyre kevesebb a vadász", szól a vélemény.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!