Jót kukoricáztak

 S tudjuk is, miként hangzik a fenti idézet, hiszen Petőfi 21 évesen papírra vetett elbeszélő költeményét már 1936-ban lefordította egy japán költő. Más kérdés persze, hogy mennyire áll majd a japán szöveg a griffes bábszínészek nyelvére...

 A zalai premiert látva megállapíthatjuk, hogy a Pinczés István által rendezett előadás - némi túlzással - szinte szöveg nélkül is épp elég fogódzót adna Kukorica Jancsi csodálatos kalandjainak megértéséhez. A rendező és segítői (Horváth Károly zeneszerző, Tihanyi Ildikó báb- és díszlettervező) ugyanis olyan látvány- és élményvilágot jelenítenek meg, ami igen könnyen utat talál a gyerekekhez.

Az ifjú közönséget már a nyitókép leveszi a lábáról, hiszen azt látják, hogy a színészek könyékig turkálnak a finoman pergő, gyöngyöző morzsolt kukoricaszemekben. De jó lehet nekik, hogy ott matathatnak abban az aranysárga zizegésben...- ébred a vágy a nézőben. A tapintás elképzelt öröme pedig olyan belső hidat ver, amin biztonsággal lépdelünk végig a fordulatos mese során.

Fordulatokban ugyanis nincs hiány. A kellően tömörített történetben (Tömöry Péter faragta bábszínpadra) nincs üresjárat, az egész produkció sodró tempójú. Kezdetnek mindjárt rémisztő banyák röpte kuszálja a teret, majd a cseppnyi patakparti idill után máris drámaian felpörögnek az események. Zsiványok tivornyás tanyája, találkozás a huszárokkal, kalandozás a kutyafejű tatárok, franciák, törökök közt..., ám ha kell, megáll a levegő. Nem lehetne valahogyan kitemetni? - kérdezi szorosan anyukájához bújva egy kicsi lány a közelemben, amikor Jancsi, hazatérve a sok kalandból megtudja, hogy Iluskája biz el van már temetve. Persze, kis nézőtársam is kivirul a végére, amikor - sok további viszontagság után - Tündérország fejedelmeként és királynőjeként tűnik fel a mátkapár a földöntúli, kékes derengésben.

E sok fizikai és lelki hánytorgáshoz igen ötletesen használták az alkotók a rendelkezésre álló szűk teret. Az egész terem "játszik" , ez már nem újdonság, de mindenképp kalapemelést érdemel a guruló kukoricagórék afféle terepasztalként, játszó felületként való alkalmazása, ami különösen jó szolgálatot tesz a csatajelenetek megjelenítésében. A kukorica, mint minden mozzanat fundamentuma, így végigkísér bennünket a mese folyamán. Az apró, puritán bábok és az élő szereplők színeváltozása ugyancsak kidolgozott, végiggondolt. A két lépték váltakozása, továbbá párhuzamos jelenléte sem zavaró, inkább erősíti, újabb színekkel gazdagítja a figurákat. A szereplők életre keltésében Szilinyi Arnold (János vitéz), Medgyesi Anna (Iluska), B. Szolnok Ágnes, Benkő Zsuzsa, Balázs Nóra, Balázs László, Báthory Gábor és Hettinger Csaba jeleskedik, továbbá Farkas Attila, akinek ez alkalommal tán a legtöbb sziporkát, csillogást köszönhetjük. A drámai tónusok közt a humor is felvillan, s mindkét vonulatot karakteresen támogatja a produkcióhoz újonnan komponált muzsika. De jó lehet matatni abban az aranysárga zizegésben...!