Ha szép szóval nem ment

Kádár János és Marton József kanász kézfogása a Zalaszentmihályon 1961. június 16-án

A verekedő, pisztollyal hadonászó szervezők legrosszabb esetben „figyelmeztetés", „dorgálás", „szigorú megrovás" és hasonló, tehát alapvetően pártbüntetésben részesültek, jól illusztrálva, miszerint ezek a cselekmények a Büntető törvénykönyv joghatályán kívülinek minősültek. Az atrocitást elszenvedők közül a panaszleveleket sok esetben nem maguk az érintettek írták, mivel megfélemlítettségükben erre is képtelenek voltak, hanem Budapesten vagy máshol tanuló, dolgozó gyermekeik, rokonaik. Ezek kivizsgálása teljesen egy kaptafára ment, szinte mindig megállapították, hogy nem történt semmilyen durvaság, sőt a paraszt provokált, mert példának okáért nem engedte be az agitálókat vagy eloltva a villanyt alvást színleltek, esetleg aláírás előtt az alapszabályt kérték. Bevett szokássá lett az ipari üzemekben dolgozó közeli hozzátartozók fizetett, ha úgysem értek el célt, akkor fizetetlen szabadságra való hazaküldése „házi agitációs" céllal. Ha még ez sem használt, akkor nyíltan megfenyegették őket munkahelyük elvesztésével, ezzel kényszerítve ki a „renitenskedő" gazdák belépését.

A Zala megyei kollektivizálási kampány legtragikusabb esetei két – ellentétes röppályájú – kézigránáthoz kapcsolódnak. Az első eset 1959 őszén, Bakon történt, ahol a különböző iratokból meglehetősen homályos történet bontakozik ki. Biztonsággal csak annyi hámozható ki, hogy a szervezőkre a községben valaki kézigránátot dobott, de ennél több az eddigi kutatásokból nem volt megállapítható, sem az elkövető kiléte, sem a pontos indíték, sem pedig az esetleges sérülés léte, mértéke. A támadás egyik célpontja, Bíró Ferenc, a községi tanács végrehajtó bizottságának titkára, így írt a támadás lelki következményeiről Csokona Sándornak, a megyei pártbizottság egyik vezetőjének: "...az ellenünk 1959 őszén elkövetett kézigránátos merénylet óta feleségem nem akart Bakon maradni, csupán azért maradtunk még, mert Darabos elvtárs [Darabos Iván, a megyei pártbizottság első titkára] és Török elvtárs [Török Lajos, a megyei tanács elnöke], a megye vezetői azt mondták nekünk tanácsvezetőknek, hogy nem hátrálhatunk meg. Feleségem idegrendszere teljesen tönkre ment."

Sokkal súlyosabb és részleteiben is ismert a másik eset, amely 1961. január 3-án történt Zalaszentbalázson. Az agitációs munka közben Vári Antal összetűzésbe került egy, a szomszédjánál agitáló munkásőrrel, akit állítólag késével meg is sebesített. A munkásőr pisztolyt rántott, amely a dulakodás közben Vári kezébe került, aki a fegyverrel „bunkerébe" zárkózott. A rendkívüli esetet azonnal jelentették a Zala Megyei Rendőr-főkapitányságnak, ahonnét haladéktalanul erősítést küldtek a helyszínre. A kiérkező rendőrök közül ketten, Ujvári József főhadnagy és Bor Jenő őrmester – a kapott parancs ellenére – megközelítették a „bunkert", mire Vári mindkettőjüket lelőtte. Ezt követően őt egy kézigránáttal ölték meg. A Zala megyében példa nélküli és országos viszonylatban is kirívó esetet természetesen azonnal jelentették a budapesti pártközpontba is, amellyel ott már másnap, január 4-én foglalkozott a legfőbb döntéshozó szerv, a Politikai Bizottság. Itt úgy foglaltak állást, hogy a történteknek a termelőszövetkezetek szervezéséhez nagyon távoli köze van. Nem úgy ítélték meg, hogy az egész falu állna a tett elkövetése mögött, hanem inkább egy „őrült", egy „elmebeteg" egyéni akciójáról van szó.

Bor Jenő sírja a zalaegerszegi Göcseji úti temetőben

Ennek tükrében a következő napon, január 5-én a Magyar Szocialista Munkáspárt Zala Megyei Bizottságának Végrehajtó Bizottsága is rendkívüli ülést tartott, ahol egyetlen napirendi pontként szerepelt a zalaszentbalázsi „esemény", illetve „súlyos szerencsétlenség" – ahogy az ülésről felvett jegyzőkönyvben fogalmaztak. Az itt kialakított hivatalos álláspont természetesen igazodott a felsőbb szerv véleményéhez, amit vélhetően eleve a helyiek jelentése sugalmazott. Darabos Iván, a megyei pártbizottság első titkára tett javaslatot az állásfoglalásra, melynek lényege abban állt, hogy az ügynek nincs köze a kollektivizáláshoz. Nagyon érdekes és sokatmondó volt, ahogy a mellékkörülményeket illetően fogalmazott Darabos: „Nagy dolgot nem szabad belőle csinálni. A temetés [mármint a rendőröké] minél szolidabban folyjék le. A középületekre kikerült gyászlobogókat – amelyek kirakása nagyon helytelen volt – most már a temetésig ne vegyük vissza, de utána azonnal be kell szedni őket. Egy ilyen sajnálatos esemény miatt az egész várost nem szabad gyászba borítani." Ennek megfelelően a Zalai Hírlap is csak meglehetősen visszafogottan tudósíthatott az eseményről, mindössze a lap utolsó oldalán egy pár soros rövid hírben adhatott tájékoztatást a Zalaszentbalázson történtekről. Jól érzékelhetően a hatalomgyakorlók már nem akarták tovább feszíteni a – kollektivizálás egyéb történései miatt is már pattanásig feszült – húrt, így a propagandisztikus felhasználásban rejlő kétélűség veszélyét látva, inkább az elhallgatást választották.

A kollektivizálás, a földek, állatok, szekerek elvétele a vidéki társadalomban óriási sokkot okozott. A pártvezetés folyamatosan, élénken figyelte az eseményeket és igyekezett gyorsan reagálni a fejleményekre. Ekkoriban még az ország első számú vezetője, Kádár János is többet utazott, hogy személyes benyomásokat is szerezzen az ország állapotáról. Zalában meglehetősen ritka vendégnek számított, inkább az ipari jellegű megyéket kedvelte, de a kollektivizálás fontosságának személyes jelenlétével is igyekezett nyomatékot adni. Bizonyára nem volt szoros összefüggésben az említett atrocitással, de Kádár 1961 június közepén Zala megyébe is ellátogatott, ahol többek között megtekintette a Zalaszentmihályi „Győz a szocializmus" termelőszövetkezetben folyó munkálatokat, maga is agitálva a szövetkezetesítési program mellett.