2012.01.28. 11:29
Gondolta volna? A molnár a malom építőjét jelentette egykor
A történelmi Zala vármegye területén közel másfél évszázada 280 malom működött. Ezek többsége mára teljesen eltűnt, a még meglévők pedig más funkciót kaptak. Róluk készít tanulmányt a pákai Molnár László.
- A kutatást Kapiller Imre biztatására kezdtem el - magyarázta a helytörténész, akinek nevéhez több település, így Ortaháza és Páka monográfiája, illetve egy anekdota-gyűjtemény megírása is fűződik. - Eleinte az volt a szándékunk, hogy a malmok történetét folyóvizenként, tematikusan dolgozzuk fel. Az Alsó-Válicka völgyéről szóló kutatási anyagom egy önálló tanulmány formájában meg is jelent, először a Hidrológiai Közlönyben, majd a Pannon Tükör folyóiratban is. Később munkahelyváltás miatt inkább már csupán önszorgalomból foglalkoztam a témával. A későbbi kutatásaim ezért egyelőre publikálatlanok, de ennek az is oka, hogy az évtizedek során rengeteg anyag gyűlt össze. Jórészt a levéltárakból, de mellé több helyről is kaptam segítséget. A szombathelyi Izsák János, a zalaegerszegi Jakosa Árpád és legutóbb az örvényesi vízimalom gondnokaként dolgozó Wöller István egyaránt rengeteg adat átadásával segítette a munkámat. Eddig mintegy 110 oldalnyi kézirat állt össze, ezt már gépre vittem. További ötven oldal szöveget most véglegesítek, de a feldolgozottság még így is csak hatvan százalékos.
Molnár László elmondta, nemcsak helytörténet-kutatóként, magánemberként is érdekelték a malmok. Gyermekként sokat játszott a pákai malom környékén, de a neve is predesztinálta arra, hogy előbb-utóbb kapcsolatba kerüljön a falvak életében fontos szerepet játszó építményekkel.
- Kevesen tudják, de a molnár elnevezés eredetileg nem őrlő-molnárt, hanem malomépítő embert takart - említette. - A családomban rengeteg fúró-faragó, azaz műszaki értelmiségi akadt, ez újabb kapcsolódási pontot jelentett számomra. Az a tény sem túl közismert, hogy a középkorban a malmok a templomokhoz hasonlóan szent helynek számítottak, ennek okán nemcsak menedékül szolgáltak, ott káromkodni és szeszt fogyasztani is tilos volt. Molnárnak lenni tekintélyt is jelentett. Az őrlés jelentős bevételt hozott számukra, de egyedül abból megélni nem tudtak, muszáj volt mellette gazdálkodniuk is. Ugyanakkor a malomtulajdonosok között viszonylag sok kisnemes is volt, akik miután az életmódjuk miatt a kis vagyonukat elvesztették, maguk is rákényszerültek a munkára.
A helytörténész néhány számadatot is említ: egy 1869-es kimutatás szerint a történelmi Zala megye területén 280 malom működött. Vidékünkre a vízimalom volt jellemző, többségük parton álló, a Murán és Dráván azonban akadtak hajómalmok is. Területileg a számuk igencsak megoszlott, az egykor Zalához tartozó Kapolcson közel tíz is akadt, másutt viszont három napi járáson belül egy sem létesült.
- Azon múlott, hogy a patak vize mennyit bírt el - magyarázza a különbség legfőbb okát Molnár László. - Ha egy vízfolyásra többet is telepítettek, akkor ott a molnárok kénytelen voltak együttműködni, össze kellett hangolniuk az őrlést. Ha ugyanis a patak felső szakaszán felduzzasztották a vizet, úgy az alsóbb részen várni kellett. A vízduzzasztás miatt a török háborúk korában a malmoknak stratégiai szerepük is volt. Azzal tudták a várakat védeni, hogy a környező területet elárasztották. Ezért aztán támadás esetén sokszor elsődleges célponttá válták.
A zalai vízimalmok többségének ma már nyoma sincs, néhány élte csak túl az évszázadokat. Akadnak köztük, amelyeket fogadóként, panzióként, esetleg múzeumként tovább hasznosítottak, de ebből van kevesebb. A róluk szóló források ugyancsak eltűnőben vannak a levéltárak mélyén. Molnár László szerint a téma feldolgozása ezért nem várathat tovább magára. Hogy a tanulmány sorsa mi lesz, nem tudni. A kéziratot elkészülte után szeretné átadni a Zala Megyei Levéltárnak, ugyanakkor abban is bízik, hogy lesz fogadókészség a kiadására.
A hozzáértés tekintélye (jegyzet)
Jelenkori társadalmunk egyik legégetőbb kérdése, hogy lesz-e jövője a hazai műszaki értelmiségnek, egyáltalán lesz-e hazai műszaki értelmiség. A probléma ismert: radikálisan csökkent a munkahelyek száma, nincs utánképzés, személyi és anyagi erőforráshiánnyal küzd a szektor. A „nem volt mindig így” ténybeli megállapítása, valamint az elmúlt idők feletti könnyhullatás önmagában biztosan nem oldja meg a helyzetet, mégis úgy érzem, szükség van rá, hogy időnként a múltba tekintsünk. Molnár László tanulmánya a zalai vízimalmokról többek között arra is rávilágít, hogy a korabeli társadalom rétegzettsége miként alakult. Az egykori falvakban a tanító, a pap, a bíró és az orvos mellett a mestereknek is volt tisztelete. Hallgattak szavukra és értékelték tudásukat, a kutató kifejezésével élve: volt tekintélyük. A XXI. századból, azaz a mai modern társadalomból talán éppen ez hiányzik. Kellőképpen megbecsüljük-e a tudást és a szakértelmet? Van-e tisztelete a munkának, amikor a gyorsfogyasztói társadalom korát éljük, s ahol a percemberek sikereiről szól minden? Bár a választ mindannyian tudjuk, a kiutat egyelőre még nem találtuk meg. Még akkor sem, ha a problémára már a XIX. század első felének derekán sikerült rávilágítania a legnagyobb magyarnak: „A tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma. Nem a termékeny föld, hegyek, ásványok, éghajlat teszik a közerőt, hanem az ész, mely azokat használni tudja. Minél több jó és tökéletes építőmester, ács, tímár, asztalos stb. van egy országban, annál rövidebb idő alatt fognak erős építmények, jó bútorok előállítatni. A teremtő erő határozza meg egy nemzetnek a többiek között feljebb vagy alantabb létét.”
