Gondolatok - csodálatos magyarsággal

- Igazán 1956-ban lettem magyar. Akkor kezdett fontossá válni a magyarságom, s számomra a világ szellemi termékei közül ma is a legtöbbet költészetünk, nyelvünk, irodalmunk jelenti - ezek fontosabbak a szobrászatnál is. Ha belefogok egy szobor elkészítésébe, előbb egy mondatnak kell megszületnie, vagy egy szócsoportnak. Mondok egy példát, mire is gondolok. Első megbízásom óvodába küldött. A hivatalos javallat úgy szólt, hogy a szobor táskával a kezében álló kislányt ábrázoljon, mert az óvodások előbb-utóbb iskolába mennek. Nos, ennél unalmasabb szobrot nehéz elképzelni, ráadásul egy medencét is akartak a táskás gyerek alá... Marhaság. Éppen akkortájt láttam az állatkertben egy nagy szőrű, újszülött elefántot - nagyon aranyos volt, ahogy hempergett. Hempereg, hempergőzés, ízlelgettem a szót, s végül arra jutottam, hogy abba a medencébe egy fürdőző elefántbébi inkább való. Nekem tehát nagyon fontosak a szavak, megelőzik a képet is. Sokat gondolkozom a szavak felől.

- És hogy látja, valóban nyelvében él a nemzet?

- Régóta izgat ez a kérdés, főleg mostanában, a szlovák nyelvtörvény idején. Úgy gondolom, végre már meg kéne tanulnunk szépen és jól magyarul. Nem kellene mást tenni, csak a nagy magyar költők verseit kívülről megtaníttatni minden diákkal. S ehhez nem kell tanár. Miért egy közepes képességű magyartanártól tanuljon a diák, ha Vörösmarty, Petőfi, Arany János és Ady Endre csodálatos magyarsággal vetették papírra gondolataikat? Már Giordano Bruno is felismerte az elme pallérozásának eme módját, nem véletlenül tartotta fontosnak a memotechnikát, az emlékezettant. Olyan adatokat tanított, amelyeket az agy könnyen elraktároz, s gyorsan elő is tud venni. Ennek tükrében rendkívül káros és hibás lépés, hogy napjaink hazai oktatásának ideológusai sutba akarják dobni a memoritereket és az évszámokat. Ezzel voltaképpen a tanulás mechanikáját veszik el a gyerekektől. Pedig, ha 10 éves korukig nem sajátítják el e képességet, aztán már nem is fogják. Leginkább talán egy sporthasonlattal lehet ezt illusztrálni: ha valaki gyermekkorban nem sportol, az hiába akar felnőttként gyorsan futni, vagy nagyot ugrani, egyszerűen nem tud, mert nincs mivel.

- Kanyarodjunk vissza az előbbi kérdéshez, a nyelv és a nemzeti lét összefüggéséhez. Nem egy példát ismerünk arra, hogy a nép fennmaradt, nyelve nem, és olyanról is tudunk, amikor a nyelv túlélte a népet. Például az írek, baszkok, katalánok csak mostanában eszmélnek rá ismét ősi nyelvükre - mégis léteznek. A latint pedig a mai napig használjuk, holott a Római Birodalom már sehol sincs.

- Az, hogy nyelvében él a nemzet, valószínűleg igaz, ám a bizonyítása nehéz. Vegyük a szlovák nyelvtörvényt: felháborodik rajta a magyar ember. Hát, még ha tudná jól az anyanyelvét! És ne csak amolyan állampolgár-szinten , mert akkor igazán semmit sem tud, csak könnyedén használ valamit rosszul. Ha megfelelő színvonalon folyna a magyartanítás, legalább tisztában lennénk azzal, mit védünk, mit kell védenünk. Mondják, s igaz is, ha valaki nem tudja jól az anyanyelvét, jól gondolkodni sem képes. Annak a magyar kislánynak, vagy kisfiúnak, aki Szlovákiában él, s szlovákul kell tanulnia a számtant, a történelmet, a gondolkodását veszik el. Fordítógép lesz. Érzelmeit csak anyanyelve képes érzékeltetni, ezért szegény fiú és lány szlovákul nem tud majd szerelmet vallani sem. Gondoljon csak bele, ha magának kellene azt mondania egy lánynak, hogy I love you! Mennyi ebben az érzelem?! Nulla, még akkor is, ha amaz érti a mondanivalót. Mi, magyarok, mindig büszkék voltunk észbeli képességeinkre - ehhez azonban igenis, szükségünk van az anyanyelvünkre. Amely csodálatos gazdag, mit sem kopott az évszázadok viharaitól. Egy XIX. századi angol nyelvész a nyelveket vizsgálva megállapította: mindegyik keveredik, laposodik, züllik, ám a magyar, mint egy sérthetetlen tömb, megmaradt.

Páratlan kincs van hát a birtokunkban. Ezt még Bernard Shaw is tudta, mert így vallott róla: Negyven éve foglalkozom a magyar nyelvvel. Ha magyarul írhattam volna a színdarabjaimat, szebbek és mélyebb értelműek volnának.

- Azért járom az országot, hogy erre az óriási értékre felhívjam az emberek, a nemzet figyelmét. Hogy tényleg nyelvében éljen - így Melocco Miklós.

- És hogy látja, valóban nyelvében él a nemzet?

- Régóta izgat ez a kérdés, főleg mostanában, a szlovák nyelvtörvény idején. Úgy gondolom, végre már meg kéne tanulnunk szépen és jól magyarul. Nem kellene mást tenni, csak a nagy magyar költők verseit kívülről megtaníttatni minden diákkal. S ehhez nem kell tanár. Miért egy közepes képességű magyartanártól tanuljon a diák, ha Vörösmarty, Petőfi, Arany János és Ady Endre csodálatos magyarsággal vetették papírra gondolataikat? Már Giordano Bruno is felismerte az elme pallérozásának eme módját, nem véletlenül tartotta fontosnak a memotechnikát, az emlékezettant. Olyan adatokat tanított, amelyeket az agy könnyen elraktároz, s gyorsan elő is tud venni. Ennek tükrében rendkívül káros és hibás lépés, hogy napjaink hazai oktatásának ideológusai sutba akarják dobni a memoritereket és az évszámokat. Ezzel voltaképpen a tanulás mechanikáját veszik el a gyerekektől. Pedig, ha 10 éves korukig nem sajátítják el e képességet, aztán már nem is fogják. Leginkább talán egy sporthasonlattal lehet ezt illusztrálni: ha valaki gyermekkorban nem sportol, az hiába akar felnőttként gyorsan futni, vagy nagyot ugrani, egyszerűen nem tud, mert nincs mivel.

- Kanyarodjunk vissza az előbbi kérdéshez, a nyelv és a nemzeti lét összefüggéséhez. Nem egy példát ismerünk arra, hogy a nép fennmaradt, nyelve nem, és olyanról is tudunk, amikor a nyelv túlélte a népet. Például az írek, baszkok, katalánok csak mostanában eszmélnek rá ismét ősi nyelvükre - mégis léteznek. A latint pedig a mai napig használjuk, holott a Római Birodalom már sehol sincs.

- Az, hogy nyelvében él a nemzet, valószínűleg igaz, ám a bizonyítása nehéz. Vegyük a szlovák nyelvtörvényt: felháborodik rajta a magyar ember. Hát, még ha tudná jól az anyanyelvét! És ne csak amolyan állampolgár-szinten , mert akkor igazán semmit sem tud, csak könnyedén használ valamit rosszul. Ha megfelelő színvonalon folyna a magyartanítás, legalább tisztában lennénk azzal, mit védünk, mit kell védenünk. Mondják, s igaz is, ha valaki nem tudja jól az anyanyelvét, jól gondolkodni sem képes. Annak a magyar kislánynak, vagy kisfiúnak, aki Szlovákiában él, s szlovákul kell tanulnia a számtant, a történelmet, a gondolkodását veszik el. Fordítógép lesz. Érzelmeit csak anyanyelve képes érzékeltetni, ezért szegény fiú és lány szlovákul nem tud majd szerelmet vallani sem. Gondoljon csak bele, ha magának kellene azt mondania egy lánynak, hogy I love you! Mennyi ebben az érzelem?! Nulla, még akkor is, ha amaz érti a mondanivalót. Mi, magyarok, mindig büszkék voltunk észbeli képességeinkre - ehhez azonban igenis, szükségünk van az anyanyelvünkre. Amely csodálatos gazdag, mit sem kopott az évszázadok viharaitól. Egy XIX. századi angol nyelvész a nyelveket vizsgálva megállapította: mindegyik keveredik, laposodik, züllik, ám a magyar, mint egy sérthetetlen tömb, megmaradt.

Páratlan kincs van hát a birtokunkban. Ezt még Bernard Shaw is tudta, mert így vallott róla: Negyven éve foglalkozom a magyar nyelvvel. Ha magyarul írhattam volna a színdarabjaimat, szebbek és mélyebb értelműek volnának.

- Azért járom az országot, hogy erre az óriási értékre felhívjam az emberek, a nemzet figyelmét. Hogy tényleg nyelvében éljen - így Melocco Miklós.

- És hogy látja, valóban nyelvében él a nemzet?

- Régóta izgat ez a kérdés, főleg mostanában, a szlovák nyelvtörvény idején. Úgy gondolom, végre már meg kéne tanulnunk szépen és jól magyarul. Nem kellene mást tenni, csak a nagy magyar költők verseit kívülről megtaníttatni minden diákkal. S ehhez nem kell tanár. Miért egy közepes képességű magyartanártól tanuljon a diák, ha Vörösmarty, Petőfi, Arany János és Ady Endre csodálatos magyarsággal vetették papírra gondolataikat? Már Giordano Bruno is felismerte az elme pallérozásának eme módját, nem véletlenül tartotta fontosnak a memotechnikát, az emlékezettant. Olyan adatokat tanított, amelyeket az agy könnyen elraktároz, s gyorsan elő is tud venni. Ennek tükrében rendkívül káros és hibás lépés, hogy napjaink hazai oktatásának ideológusai sutba akarják dobni a memoritereket és az évszámokat. Ezzel voltaképpen a tanulás mechanikáját veszik el a gyerekektől. Pedig, ha 10 éves korukig nem sajátítják el e képességet, aztán már nem is fogják. Leginkább talán egy sporthasonlattal lehet ezt illusztrálni: ha valaki gyermekkorban nem sportol, az hiába akar felnőttként gyorsan futni, vagy nagyot ugrani, egyszerűen nem tud, mert nincs mivel.

- Kanyarodjunk vissza az előbbi kérdéshez, a nyelv és a nemzeti lét összefüggéséhez. Nem egy példát ismerünk arra, hogy a nép fennmaradt, nyelve nem, és olyanról is tudunk, amikor a nyelv túlélte a népet. Például az írek, baszkok, katalánok csak mostanában eszmélnek rá ismét ősi nyelvükre - mégis léteznek. A latint pedig a mai napig használjuk, holott a Római Birodalom már sehol sincs.

- Az, hogy nyelvében él a nemzet, valószínűleg igaz, ám a bizonyítása nehéz. Vegyük a szlovák nyelvtörvényt: felháborodik rajta a magyar ember. Hát, még ha tudná jól az anyanyelvét! És ne csak amolyan állampolgár-szinten , mert akkor igazán semmit sem tud, csak könnyedén használ valamit rosszul. Ha megfelelő színvonalon folyna a magyartanítás, legalább tisztában lennénk azzal, mit védünk, mit kell védenünk. Mondják, s igaz is, ha valaki nem tudja jól az anyanyelvét, jól gondolkodni sem képes. Annak a magyar kislánynak, vagy kisfiúnak, aki Szlovákiában él, s szlovákul kell tanulnia a számtant, a történelmet, a gondolkodását veszik el. Fordítógép lesz. Érzelmeit csak anyanyelve képes érzékeltetni, ezért szegény fiú és lány szlovákul nem tud majd szerelmet vallani sem. Gondoljon csak bele, ha magának kellene azt mondania egy lánynak, hogy I love you! Mennyi ebben az érzelem?! Nulla, még akkor is, ha amaz érti a mondanivalót. Mi, magyarok, mindig büszkék voltunk észbeli képességeinkre - ehhez azonban igenis, szükségünk van az anyanyelvünkre. Amely csodálatos gazdag, mit sem kopott az évszázadok viharaitól. Egy XIX. századi angol nyelvész a nyelveket vizsgálva megállapította: mindegyik keveredik, laposodik, züllik, ám a magyar, mint egy sérthetetlen tömb, megmaradt.

Páratlan kincs van hát a birtokunkban. Ezt még Bernard Shaw is tudta, mert így vallott róla: Negyven éve foglalkozom a magyar nyelvvel. Ha magyarul írhattam volna a színdarabjaimat, szebbek és mélyebb értelműek volnának.

- Azért járom az országot, hogy erre az óriási értékre felhívjam az emberek, a nemzet figyelmét. Hogy tényleg nyelvében éljen - így Melocco Miklós.

- Régóta izgat ez a kérdés, főleg mostanában, a szlovák nyelvtörvény idején. Úgy gondolom, végre már meg kéne tanulnunk szépen és jól magyarul. Nem kellene mást tenni, csak a nagy magyar költők verseit kívülről megtaníttatni minden diákkal. S ehhez nem kell tanár. Miért egy közepes képességű magyartanártól tanuljon a diák, ha Vörösmarty, Petőfi, Arany János és Ady Endre csodálatos magyarsággal vetették papírra gondolataikat? Már Giordano Bruno is felismerte az elme pallérozásának eme módját, nem véletlenül tartotta fontosnak a memotechnikát, az emlékezettant. Olyan adatokat tanított, amelyeket az agy könnyen elraktároz, s gyorsan elő is tud venni. Ennek tükrében rendkívül káros és hibás lépés, hogy napjaink hazai oktatásának ideológusai sutba akarják dobni a memoritereket és az évszámokat. Ezzel voltaképpen a tanulás mechanikáját veszik el a gyerekektől. Pedig, ha 10 éves korukig nem sajátítják el e képességet, aztán már nem is fogják. Leginkább talán egy sporthasonlattal lehet ezt illusztrálni: ha valaki gyermekkorban nem sportol, az hiába akar felnőttként gyorsan futni, vagy nagyot ugrani, egyszerűen nem tud, mert nincs mivel.

- Kanyarodjunk vissza az előbbi kérdéshez, a nyelv és a nemzeti lét összefüggéséhez. Nem egy példát ismerünk arra, hogy a nép fennmaradt, nyelve nem, és olyanról is tudunk, amikor a nyelv túlélte a népet. Például az írek, baszkok, katalánok csak mostanában eszmélnek rá ismét ősi nyelvükre - mégis léteznek. A latint pedig a mai napig használjuk, holott a Római Birodalom már sehol sincs.

- Az, hogy nyelvében él a nemzet, valószínűleg igaz, ám a bizonyítása nehéz. Vegyük a szlovák nyelvtörvényt: felháborodik rajta a magyar ember. Hát, még ha tudná jól az anyanyelvét! És ne csak amolyan állampolgár-szinten , mert akkor igazán semmit sem tud, csak könnyedén használ valamit rosszul. Ha megfelelő színvonalon folyna a magyartanítás, legalább tisztában lennénk azzal, mit védünk, mit kell védenünk. Mondják, s igaz is, ha valaki nem tudja jól az anyanyelvét, jól gondolkodni sem képes. Annak a magyar kislánynak, vagy kisfiúnak, aki Szlovákiában él, s szlovákul kell tanulnia a számtant, a történelmet, a gondolkodását veszik el. Fordítógép lesz. Érzelmeit csak anyanyelve képes érzékeltetni, ezért szegény fiú és lány szlovákul nem tud majd szerelmet vallani sem. Gondoljon csak bele, ha magának kellene azt mondania egy lánynak, hogy I love you! Mennyi ebben az érzelem?! Nulla, még akkor is, ha amaz érti a mondanivalót. Mi, magyarok, mindig büszkék voltunk észbeli képességeinkre - ehhez azonban igenis, szükségünk van az anyanyelvünkre. Amely csodálatos gazdag, mit sem kopott az évszázadok viharaitól. Egy XIX. századi angol nyelvész a nyelveket vizsgálva megállapította: mindegyik keveredik, laposodik, züllik, ám a magyar, mint egy sérthetetlen tömb, megmaradt.

Páratlan kincs van hát a birtokunkban. Ezt még Bernard Shaw is tudta, mert így vallott róla: Negyven éve foglalkozom a magyar nyelvvel. Ha magyarul írhattam volna a színdarabjaimat, szebbek és mélyebb értelműek volnának.

- Azért járom az országot, hogy erre az óriási értékre felhívjam az emberek, a nemzet figyelmét. Hogy tényleg nyelvében éljen - így Melocco Miklós.

- Régóta izgat ez a kérdés, főleg mostanában, a szlovák nyelvtörvény idején. Úgy gondolom, végre már meg kéne tanulnunk szépen és jól magyarul. Nem kellene mást tenni, csak a nagy magyar költők verseit kívülről megtaníttatni minden diákkal. S ehhez nem kell tanár. Miért egy közepes képességű magyartanártól tanuljon a diák, ha Vörösmarty, Petőfi, Arany János és Ady Endre csodálatos magyarsággal vetették papírra gondolataikat? Már Giordano Bruno is felismerte az elme pallérozásának eme módját, nem véletlenül tartotta fontosnak a memotechnikát, az emlékezettant. Olyan adatokat tanított, amelyeket az agy könnyen elraktároz, s gyorsan elő is tud venni. Ennek tükrében rendkívül káros és hibás lépés, hogy napjaink hazai oktatásának ideológusai sutba akarják dobni a memoritereket és az évszámokat. Ezzel voltaképpen a tanulás mechanikáját veszik el a gyerekektől. Pedig, ha 10 éves korukig nem sajátítják el e képességet, aztán már nem is fogják. Leginkább talán egy sporthasonlattal lehet ezt illusztrálni: ha valaki gyermekkorban nem sportol, az hiába akar felnőttként gyorsan futni, vagy nagyot ugrani, egyszerűen nem tud, mert nincs mivel.

- Kanyarodjunk vissza az előbbi kérdéshez, a nyelv és a nemzeti lét összefüggéséhez. Nem egy példát ismerünk arra, hogy a nép fennmaradt, nyelve nem, és olyanról is tudunk, amikor a nyelv túlélte a népet. Például az írek, baszkok, katalánok csak mostanában eszmélnek rá ismét ősi nyelvükre - mégis léteznek. A latint pedig a mai napig használjuk, holott a Római Birodalom már sehol sincs.

- Az, hogy nyelvében él a nemzet, valószínűleg igaz, ám a bizonyítása nehéz. Vegyük a szlovák nyelvtörvényt: felháborodik rajta a magyar ember. Hát, még ha tudná jól az anyanyelvét! És ne csak amolyan állampolgár-szinten , mert akkor igazán semmit sem tud, csak könnyedén használ valamit rosszul. Ha megfelelő színvonalon folyna a magyartanítás, legalább tisztában lennénk azzal, mit védünk, mit kell védenünk. Mondják, s igaz is, ha valaki nem tudja jól az anyanyelvét, jól gondolkodni sem képes. Annak a magyar kislánynak, vagy kisfiúnak, aki Szlovákiában él, s szlovákul kell tanulnia a számtant, a történelmet, a gondolkodását veszik el. Fordítógép lesz. Érzelmeit csak anyanyelve képes érzékeltetni, ezért szegény fiú és lány szlovákul nem tud majd szerelmet vallani sem. Gondoljon csak bele, ha magának kellene azt mondania egy lánynak, hogy I love you! Mennyi ebben az érzelem?! Nulla, még akkor is, ha amaz érti a mondanivalót. Mi, magyarok, mindig büszkék voltunk észbeli képességeinkre - ehhez azonban igenis, szükségünk van az anyanyelvünkre. Amely csodálatos gazdag, mit sem kopott az évszázadok viharaitól. Egy XIX. századi angol nyelvész a nyelveket vizsgálva megállapította: mindegyik keveredik, laposodik, züllik, ám a magyar, mint egy sérthetetlen tömb, megmaradt.

Páratlan kincs van hát a birtokunkban. Ezt még Bernard Shaw is tudta, mert így vallott róla: Negyven éve foglalkozom a magyar nyelvvel. Ha magyarul írhattam volna a színdarabjaimat, szebbek és mélyebb értelműek volnának.

- Azért járom az országot, hogy erre az óriási értékre felhívjam az emberek, a nemzet figyelmét. Hogy tényleg nyelvében éljen - így Melocco Miklós.

- Kanyarodjunk vissza az előbbi kérdéshez, a nyelv és a nemzeti lét összefüggéséhez. Nem egy példát ismerünk arra, hogy a nép fennmaradt, nyelve nem, és olyanról is tudunk, amikor a nyelv túlélte a népet. Például az írek, baszkok, katalánok csak mostanában eszmélnek rá ismét ősi nyelvükre - mégis léteznek. A latint pedig a mai napig használjuk, holott a Római Birodalom már sehol sincs.

- Az, hogy nyelvében él a nemzet, valószínűleg igaz, ám a bizonyítása nehéz. Vegyük a szlovák nyelvtörvényt: felháborodik rajta a magyar ember. Hát, még ha tudná jól az anyanyelvét! És ne csak amolyan állampolgár-szinten , mert akkor igazán semmit sem tud, csak könnyedén használ valamit rosszul. Ha megfelelő színvonalon folyna a magyartanítás, legalább tisztában lennénk azzal, mit védünk, mit kell védenünk. Mondják, s igaz is, ha valaki nem tudja jól az anyanyelvét, jól gondolkodni sem képes. Annak a magyar kislánynak, vagy kisfiúnak, aki Szlovákiában él, s szlovákul kell tanulnia a számtant, a történelmet, a gondolkodását veszik el. Fordítógép lesz. Érzelmeit csak anyanyelve képes érzékeltetni, ezért szegény fiú és lány szlovákul nem tud majd szerelmet vallani sem. Gondoljon csak bele, ha magának kellene azt mondania egy lánynak, hogy I love you! Mennyi ebben az érzelem?! Nulla, még akkor is, ha amaz érti a mondanivalót. Mi, magyarok, mindig büszkék voltunk észbeli képességeinkre - ehhez azonban igenis, szükségünk van az anyanyelvünkre. Amely csodálatos gazdag, mit sem kopott az évszázadok viharaitól. Egy XIX. századi angol nyelvész a nyelveket vizsgálva megállapította: mindegyik keveredik, laposodik, züllik, ám a magyar, mint egy sérthetetlen tömb, megmaradt.

Páratlan kincs van hát a birtokunkban. Ezt még Bernard Shaw is tudta, mert így vallott róla: Negyven éve foglalkozom a magyar nyelvvel. Ha magyarul írhattam volna a színdarabjaimat, szebbek és mélyebb értelműek volnának.

- Azért járom az országot, hogy erre az óriási értékre felhívjam az emberek, a nemzet figyelmét. Hogy tényleg nyelvében éljen - így Melocco Miklós.

- Kanyarodjunk vissza az előbbi kérdéshez, a nyelv és a nemzeti lét összefüggéséhez. Nem egy példát ismerünk arra, hogy a nép fennmaradt, nyelve nem, és olyanról is tudunk, amikor a nyelv túlélte a népet. Például az írek, baszkok, katalánok csak mostanában eszmélnek rá ismét ősi nyelvükre - mégis léteznek. A latint pedig a mai napig használjuk, holott a Római Birodalom már sehol sincs.

- Az, hogy nyelvében él a nemzet, valószínűleg igaz, ám a bizonyítása nehéz. Vegyük a szlovák nyelvtörvényt: felháborodik rajta a magyar ember. Hát, még ha tudná jól az anyanyelvét! És ne csak amolyan állampolgár-szinten , mert akkor igazán semmit sem tud, csak könnyedén használ valamit rosszul. Ha megfelelő színvonalon folyna a magyartanítás, legalább tisztában lennénk azzal, mit védünk, mit kell védenünk. Mondják, s igaz is, ha valaki nem tudja jól az anyanyelvét, jól gondolkodni sem képes. Annak a magyar kislánynak, vagy kisfiúnak, aki Szlovákiában él, s szlovákul kell tanulnia a számtant, a történelmet, a gondolkodását veszik el. Fordítógép lesz. Érzelmeit csak anyanyelve képes érzékeltetni, ezért szegény fiú és lány szlovákul nem tud majd szerelmet vallani sem. Gondoljon csak bele, ha magának kellene azt mondania egy lánynak, hogy I love you! Mennyi ebben az érzelem?! Nulla, még akkor is, ha amaz érti a mondanivalót. Mi, magyarok, mindig büszkék voltunk észbeli képességeinkre - ehhez azonban igenis, szükségünk van az anyanyelvünkre. Amely csodálatos gazdag, mit sem kopott az évszázadok viharaitól. Egy XIX. századi angol nyelvész a nyelveket vizsgálva megállapította: mindegyik keveredik, laposodik, züllik, ám a magyar, mint egy sérthetetlen tömb, megmaradt.

Páratlan kincs van hát a birtokunkban. Ezt még Bernard Shaw is tudta, mert így vallott róla: Negyven éve foglalkozom a magyar nyelvvel. Ha magyarul írhattam volna a színdarabjaimat, szebbek és mélyebb értelműek volnának.

- Azért járom az országot, hogy erre az óriási értékre felhívjam az emberek, a nemzet figyelmét. Hogy tényleg nyelvében éljen - így Melocco Miklós.

- Az, hogy nyelvében él a nemzet, valószínűleg igaz, ám a bizonyítása nehéz. Vegyük a szlovák nyelvtörvényt: felháborodik rajta a magyar ember. Hát, még ha tudná jól az anyanyelvét! És ne csak amolyan állampolgár-szinten , mert akkor igazán semmit sem tud, csak könnyedén használ valamit rosszul. Ha megfelelő színvonalon folyna a magyartanítás, legalább tisztában lennénk azzal, mit védünk, mit kell védenünk. Mondják, s igaz is, ha valaki nem tudja jól az anyanyelvét, jól gondolkodni sem képes. Annak a magyar kislánynak, vagy kisfiúnak, aki Szlovákiában él, s szlovákul kell tanulnia a számtant, a történelmet, a gondolkodását veszik el. Fordítógép lesz. Érzelmeit csak anyanyelve képes érzékeltetni, ezért szegény fiú és lány szlovákul nem tud majd szerelmet vallani sem. Gondoljon csak bele, ha magának kellene azt mondania egy lánynak, hogy I love you! Mennyi ebben az érzelem?! Nulla, még akkor is, ha amaz érti a mondanivalót. Mi, magyarok, mindig büszkék voltunk észbeli képességeinkre - ehhez azonban igenis, szükségünk van az anyanyelvünkre. Amely csodálatos gazdag, mit sem kopott az évszázadok viharaitól. Egy XIX. századi angol nyelvész a nyelveket vizsgálva megállapította: mindegyik keveredik, laposodik, züllik, ám a magyar, mint egy sérthetetlen tömb, megmaradt.

Páratlan kincs van hát a birtokunkban. Ezt még Bernard Shaw is tudta, mert így vallott róla: Negyven éve foglalkozom a magyar nyelvvel. Ha magyarul írhattam volna a színdarabjaimat, szebbek és mélyebb értelműek volnának.

- Azért járom az országot, hogy erre az óriási értékre felhívjam az emberek, a nemzet figyelmét. Hogy tényleg nyelvében éljen - így Melocco Miklós.

- Az, hogy nyelvében él a nemzet, valószínűleg igaz, ám a bizonyítása nehéz. Vegyük a szlovák nyelvtörvényt: felháborodik rajta a magyar ember. Hát, még ha tudná jól az anyanyelvét! És ne csak amolyan állampolgár-szinten , mert akkor igazán semmit sem tud, csak könnyedén használ valamit rosszul. Ha megfelelő színvonalon folyna a magyartanítás, legalább tisztában lennénk azzal, mit védünk, mit kell védenünk. Mondják, s igaz is, ha valaki nem tudja jól az anyanyelvét, jól gondolkodni sem képes. Annak a magyar kislánynak, vagy kisfiúnak, aki Szlovákiában él, s szlovákul kell tanulnia a számtant, a történelmet, a gondolkodását veszik el. Fordítógép lesz. Érzelmeit csak anyanyelve képes érzékeltetni, ezért szegény fiú és lány szlovákul nem tud majd szerelmet vallani sem. Gondoljon csak bele, ha magának kellene azt mondania egy lánynak, hogy I love you! Mennyi ebben az érzelem?! Nulla, még akkor is, ha amaz érti a mondanivalót. Mi, magyarok, mindig büszkék voltunk észbeli képességeinkre - ehhez azonban igenis, szükségünk van az anyanyelvünkre. Amely csodálatos gazdag, mit sem kopott az évszázadok viharaitól. Egy XIX. századi angol nyelvész a nyelveket vizsgálva megállapította: mindegyik keveredik, laposodik, züllik, ám a magyar, mint egy sérthetetlen tömb, megmaradt.

Páratlan kincs van hát a birtokunkban. Ezt még Bernard Shaw is tudta, mert így vallott róla: Negyven éve foglalkozom a magyar nyelvvel. Ha magyarul írhattam volna a színdarabjaimat, szebbek és mélyebb értelműek volnának.

- Azért járom az országot, hogy erre az óriási értékre felhívjam az emberek, a nemzet figyelmét. Hogy tényleg nyelvében éljen - így Melocco Miklós.

Páratlan kincs van hát a birtokunkban. Ezt még Bernard Shaw is tudta, mert így vallott róla: Negyven éve foglalkozom a magyar nyelvvel. Ha magyarul írhattam volna a színdarabjaimat, szebbek és mélyebb értelműek volnának.

- Azért járom az országot, hogy erre az óriási értékre felhívjam az emberek, a nemzet figyelmét. Hogy tényleg nyelvében éljen - így Melocco Miklós.

Páratlan kincs van hát a birtokunkban. Ezt még Bernard Shaw is tudta, mert így vallott róla: Negyven éve foglalkozom a magyar nyelvvel. Ha magyarul írhattam volna a színdarabjaimat, szebbek és mélyebb értelműek volnának.

- Azért járom az országot, hogy erre az óriási értékre felhívjam az emberek, a nemzet figyelmét. Hogy tényleg nyelvében éljen - így Melocco Miklós.

- Azért járom az országot, hogy erre az óriási értékre felhívjam az emberek, a nemzet figyelmét. Hogy tényleg nyelvében éljen - így Melocco Miklós.

- Azért járom az országot, hogy erre az óriási értékre felhívjam az emberek, a nemzet figyelmét. Hogy tényleg nyelvében éljen - így Melocco Miklós.