Galambok hozták ide

A kanyargó út végén szerény ház simul a domboldalba. Igaz, körben az ablakokat rusztikusnak szánt rács védi.

- Ja, semmi gond, de egyszer bejöttek, azt hitték, senki sincs itthon, pedig a szobában aludtam. Nem történt baj, de jobb így - ad indokot az óvatosságra igazándiból indulat nélküli kedélyességgel a házigazda.

- Itt a környéken mindenki tudja, hol vagyunk. Bárkitől megkérdezed, Martin, Merie?, már mutatják is neked, ott a hegyen - toldja meg férje mondandóját széles mosollyal a közbizalmat igazolva a feleség.

- Leginkább itt szeretek ülni. Innen szeretem nézni még a vihart is. A villámok itt nagyon szépek.

Fotó: Arany Horváth Zsuzsa

Tornác? Veranda? Ezeket a szavakat azt hiszem, nem ismeri barátságos vendéglátóm. A hatvannyolc éves Martin Rommer és felesége teljesen véletlenül került Zalaapáti dombjai közé.

- Főleg a galambok tehetnek róla - egyezünk meg.

Az aktív éveiben az építőiparban dolgozó ezermester a hobbiból tartott galambjaival egyszer nagyon régen eljutott Magyarországra. Így kezdődhetne a mese. Kaposváron járt, nagyon megtetszett neki a táj, ami azóta is lenyűgözi.

- Volt egy szívműtét is, lassítani kellett, itt láttam, jó lesz nekem a nyugalom, mondtam a családnak, jó hely, jó kis ország, keresünk egy kis házat itt.

Ha gyorsan elmondom, honnan érkezett, talán nem is csodálkoznak azon, hogy a dimbes-dombos táj rabul ejtette. Ugyanis Hollandia a hazája. Ami, valljuk be, eléggé lapos, már ami a domborzati viszonyokat illeti. Amszterdamtól 25 kilométerre délre, a 35 ezer fős Wallwijkban éldegélt, de az a két évtizednél is régebben esett galambos utazás eldöntötte a nyugdíjas évek javarészének helyszínét.

- Én? Indonézia. Új-Guineában élnek a rokonaim - válaszol Merie a származását firtató kérdésre, aki küllemében, csupamosoly arcával jól őrzi az indonéz emberek ázsiai vonásait.

Merie úgy tudja, édesapjának ősei valamikor nagyon régen már jártak Európában, ő maga pedig családfőként jobb helyet keresett a családjának Indonéziánál. Merie csupán két esztendős volt, amikor Európa és az USA között hezitálva végül az előbbit választotta a papa. Az indonéz kislány Hollandiában felnőve gépíró lett, egy holland katonai reptéren dolgozott, amíg férjhez nem ment.

Élvezet őt hallgatni. Azok a bájos sejpítő hangok! Nem lehet magyarul megtanulni rendesen, lássuk be. Merie angolul, németül, hollandul is boldogul, de az a fránya magyar... Azért elhihetik, nagyon jól áll neki, amikor a vacsora megrendelésekor a vörösborból is cak picit, a köretből is cak picit kér, cak kicsi próba , mondja.

- A cukor, tudod. Vigyázni kell most már ebben a korban - bólint, de a cigánypecsenyéről és a rablóhúsról nem mondhat le a kedélyes házaspár.

Akiket talán be sem kell mutatni. Fél Zala megye ismerheti tudniillik az Amarillis éttermet, amely indonéz ételspecialitásokat kínált hosszú évekig.

- Nem, nem én, a mama - szabadkozik Merie.

Martin helyesel, Paula, az anyós volt az étterem lelke. Tőle származott az anyagi fedezet és a szakácstudomány.

- Martin szereti a cípőszet , hát az indonéz ételek erősek is.

A nemzetközi keveredés jót tett a kínálatnak, úgy emlékezhetnek a hajdani vendégek. A bami például mindig szerepelt az étlapon. A wookban piritott rizs hagymával, fűszerekkel, olívaolajjal, titkos összetevőkkel készült. De kínálták a jellegzetes holland sós palacsintákat, gombával, szalonnával.

-Még Budapesten is híre ment az étteremnek, sokan jöttek onnan is, ha indonéz konyhaspecialitásokra vágytak.

Sajnos Paula már nem él, de nem az az oka annak, hogy az Amarillis is a múlté.

- Sok lett a problem. Nem akartam én vitatkozni, idegeskedni, inkább fontos a pihenés - Martin a vállalkozás nehézségeire utal. A történet nyelvi akadályok miatt nem bontakozhat ki teljes mélységében. Az épület megvásárlásáról még elmondja, annak idején 10 vagy 20 ezer nyugatnémet márka között jelölte meg a vételárat a magyar eladó, ami elég nagy különbség. Már akkor érezte, a magyarok úgy tudják, úgy hiszik, nyugaton mindenki gazdag, nem gond a költekezés. Martin a házat szinte teljes egészében maga újította fel, igaz, ért is hozzá. Vicces volt, meséli, amikor a magyar segítői fordítva rakták fel a kúpcserepeket a tetőn.

Szóval Hollandiában, illetve Nyugat-Európában sem kolbásszal támasztják ki a kerítést, ahogy egyik olasz-magyar ismerősöm szokta volt mondani.

- Hollandia drága - magyarázzák komoly arccal Roomerék. - Itt az emberek saját házukban laknak, ott meg sokan csak bérelni tudnak, mert nagyon sokba kerül. Sok keskeny házat építenek, mert sok az adó. Ott az egészségügyi biztosítás is sokkal drágább, mint itt. Emlékszem, Magyarországon, amikor jöttünk, nagyobb volt a szegénység, de soknak volt legalább Trabantja. Most szerintem jobban élnek még a falukban is. Igaz, vannak munka nélkül is. De Hollandiában is sokan vannak, akik nem találnak munkát. Annak idején 20-25 éve még hoztuk zsákokban a használt ruhát, más dolgokat, hogy segítsünk vele, akinek kell, már nincsen rá szükség, nem kell nekik.

Pedig nagyon sokan elmennek innen, igaz, mások meg jönnének. Ahogy ők is, ahogy Merie apja is tett, gondolhatjuk.

Alighanem hazai tájon manapság nincs vacsorabeszélgetés e nehéz téma nélkül. Vándorlás, menekülés, emigráció, ki-ki szemlélete szerint fogalmazza.

- Oda akar menni mindenki, ahol gazdagabbság van, ez nagy probléma - figyelmeztet Merie. - Baj lesz ebből.

- Van olyan falu otthon, ahol csak 500 ember lakik, most odament hozzájuk 700 menekült.

A tavaszok, nyarak, őszök eltöltésekor (télre hazamennek) az itt élő, mind több külföldivel barátkoznak, összejárnak, kirándulnak. Egyszer már a távoli indonéz rokonok közül is vendégül láttak néhányat a zalaapáti domboldalban.

Otthon? Haza? Mindkettő, mindkét helyen. Hollandiában három felnőtt gyerek, négy unoka várja őket.

- Paula 42, Gordon 40, Melanie 35 éves - sorolja az büszke apa. - A legkisebb Zalaszentgróton is járt középiskolába, nagyon jól tud magyarul. Ő majd el tudja olvasni, amit te írsz rólunk.

Szeretnek itt. Szeretnek bennünket, Ik hou van you. Így mondják hollandul.