Életben tartott halandóság

1914 őszén a déli arcvonalról visszatért sebesültek nagy részvéttel beszélték, hogy Horváth János nagykanizsai városi rendőr, aki az általános mozgósításkor mint népfelkelő vonult be, a szerb harctéren hősi halált halt. Szemtanúk jelentkeztek, akik a derék közeget elesni látták, sőt olyanok is akadtak, akik a temetésén részt vettek. Ezt beszélték a háború kitörése után közvetlen, mígnem másfél héttel később tábori levelezőlap érkezett az elsiratott Horváth rendőrtől.

Ebben elmondta, hogy több ütközetben részt vett és valamennyiből épen, egészségesen került ki. „Remélem – írja –, hogy a jó Isten továbbra is megsegít, s baj nélkül kerülök haza." Végezetül tiszteletét küldte a város polgármesterének és rendőrfőkapitányának. „Horváth tehát él, vitézül küzd és reméli, hogy hazakerül. Életben léte annál bizonyosabb, mert levele augusztus 22-én kelt, holott halálhírét augusztus 12-én hozták. Szemtanúk elbeszélése után tehát senki se öltsön gyászt, hanem várja be a hivatalos értesítést" – reagált a regényes mozzanatra a Zala című napilap publicistája a háború hajnalán.

Más esetben épp a belügyminisztérium által postázott hivatalos értesítő bizonyult kevésnek ahhoz, hogy a hozzátartozók kételyeit eloszlassa. Ékesen példázza ezt Deák Antal zalatárnoki földbirtokos tragikus esete is.

Deák Antal földbirtokos, még tényleges katonaként a bécsi 3. ulánusezred egyenruhájában, 1908-ban

A gazdász végzettségű 27 esztendős, nős (de még gyermektelen) fiatalember 1914. augusztus 1-jén tartalékos főhadnagyi rendfokozattal rukkolt be a szombathelyi cs. és kir. 11. huszárezredhez. Minősítési lapja szerint életvidám természetű, jó felfogású, ügyes és ambiciózus katona, akit nem utolsósorban remek lovasnak és kitűnő kerékpárosnak tartottak kiképzői. Innét a háborús gépezet mint parancsőrtisztet a keleti harctérre szólította, ahol rövidesen átesve a tűzkeresztségen könnyebb harci sérülést szenvedett. Alig gyógyult ki sebeiből, tüstént visszatért ezredéhez és a következő év tavaszán már a 3. század megbízott parancsnokaként egy különítményt vezetett Oroszország irányába.

Deák és szürke csákós vitézei 1915 kora nyarán értek a sűrű lomberdőkkel borított Besszarábiába, ahol a moldovai határhoz közeli Balamutovkánál letáboroztak és elfoglalták harci állásaikat. Pár nap múlva – június 18-án pirkadatkor – az oroszok orvul és nagy erőkkel rátörtek az alvó és a kimerültségtől elcsigázott „Ferdinánd huszárokra". A pillanatokon belül kialakult véres kézitusát rendkívül heves roham kísérte, amit kezdetben a mieink – feljebbvalójuk súlyos sebesülése ellenére is – sikerrel vertek vissza, mert Deák a helyén végig kitartott és hősies példaadással buzdította a legénységet.

Később az éjjel-nappal folyó szakadatlan támadások felmorzsolták erőinket, és a hatalmas véráldozattal járó attak során Deák főhadnagy is elesett. Mivel a muszka túlerő miatt a század kénytelen volt meghátrálni, kiváló parancsnokuk holtteste is temetetlenül maradt a harctéren.

Amikor a második vonalba visszavont ezred rendezte sorait és számba vette a veszteségeket, Deák Antal neve is bekerült az alakulat tábori halotti anyakönyvébe. A haláleset tényét hű katonái (név szerint Géczy zászlós és Radics szakaszvezető) tanúsították, az erről szóló dokumentumokat pedig levélben juttatták el a Zalatárnoki Körjegyzőségre és az érintett özvegyhez, Bőhm Antóniához. Deák Antal tehát minden kétséget kizáróan hősi halált halt azon az ominózus hajnalon Balamutovkánál.

Ezt igazolták a katonai hatóságok hivatalos veszteségi kimutatásai, a bajtársi vallomások és a 11. közös huszárezred tisztjeinek partecédulája. A fiatalasszony mégsem hitt a tényeknek. Arra hivatkozva, hogy szeretett férje temetéséről egyetlen hazatért szemtanú sem tudott beszámolni (a források szerint a kegyeleti szertartást a kozákok végezték el az ütközet helyszínén), titokban abban bízva, hogy párja valahol életben van, továbbra is kitartóan hazavárta.

Reménykedő ábrándjait csak tovább táplálta az időközben szárnyra kelt bizonytalan és olykor egészen hihető pletykák és sajtóhírek egyvelege: „Deák Antal földbirtokos, Bőhm Tónika férje, akinek halál-hírét költötték és hivatalosan is megerősítették él és jelenleg orosz fogságban van" – hivalkodott kecsegtető álhíreivel a Balatonvidék című napilap 1916. április 9-i száma.

Egy másik kiadvány, a szintén 1916-ban napvilágot látott megyeszékhelyi gimnáziumi értesítő pedig árnyaltabban ugyan, de még mindig kétértelmű módon tájékoztatta olvasóit az egykori egerszegi diák katonasorsával kapcsolatban: „Deák Antal 11. sorezredbeli huszár főhadnagy a háború legkezdetén megsebesült, ismét a frontra ment az oroszokkal szemben s a szatanowi borzasztó ütközetben magánadatok szerint fejlövéstől hősi halált halt. Hivatalosan hiteles bizonyíték nincs a halálára, így csak az eltűntek közt szerepel. 19 hónap óta semmi hír róla. Halála bizonyossággal határos."

Deák Antal és elesett tiszttársai a 11. közös huszárezred német nyelvű, Szombathelyen 1915 júniusában kiállított gyászjelentésén

Teltek-múltak a háborús esztendők. A Monarchia összeomlott, forradalmak lángjai perzselték hazánkat, és valahol Európa közepén már készültek országunk felhasogatására, de az ifjú hölgyet a történelmi idők sodra sem tántoríthatta el meggyőződésétől. 1920 elején kénytelen volt egyezségre jutni sógoraival, Deák Károllyal és Bárczay András Béla huszártiszttel, mert pénze elfogyott, a férje után örökölt termőföldek pedig erős gazdakézre vágytak.

A paktum külön érdekessége, hogy a megállapodott felek továbbra sem vettek tudomást a valóságról, és minden korábbi bizonyítékot sutba vágva kikötötték, hogy "... jelen életjáradéki szerződés csak abban az esetben marad érvényes és hatályos, ha a háború folyamán állítólag elesett Deák Antal tényleg nem él. Életben léte esetén a megállapodás teljesen érvénytelenné válik és minden tekintetben az eredeti állapot állítandó helyre."

A szerződés értelmében Deákné Bőhm Antónia 1921 tavaszáig élhetett bérmentesen a tárnoki úrilakban. Elköltözése napján fekete ruhában, fekete hintón hagyta el a falut, és soha többé nem tért vissza Zalatárnokra.