Egy hadifogoly magyar altiszt és egy orosz diáklány szenvedélyes románca

A régi puskaporszagú idők öröksége még ma is sokakban ébreszt fájó emlékeket. Nem véletlenül. Korhadó sírkeresztek, derékba tört életek, éhező hadiárvák képei tolulnak elénk és akarva akaratlanul is, összeszorul a szívünk. Vajon a tengernyi töredelem mellett hány honfitársunknak adatott meg, hogy az öldöklés mezsgyéjén túl, idegen országban ragadja magával az emberi lét egyik legszélesebb skáláján mozgó érzelmi vihara, a lángoló szerelem...?

A csoportképen a m.kir. budapesti 30. honvéd gyalogezred II. zászlóalj 6. századának tisztikara, a frontra indulás előtt, 1916 tavaszán. A felső sorban balról a második Molnár László, egyévi önkéntes tizedes.

Történetünk kulcsfigurája Laci, egy köztiszteletnek örvendő székesfővárosi műépítész, Molnár László és a zalatárnoki szálakkal bíró Kozáry Vilma elsőszülött gyermekeként 1897 tavaszán látta meg a napvilágot Budapesten. Anyai ági felmenői még cirka 3-4 évtizeddel korábban a bölcs Deák Ferenccel paroláztak és békés húsvéti ünnepeken bodor szivarfüstöt eregetve, önfeledten adomáztak a vén kerti fák alatt. Lacit azonban nem foglalkoztatták különösebben a családi tradíciók, így apja mérnöki ambíciói és a hírneves nagybácsi politikai karrierje sem csábította úgy, mint az emberi nyavalyák gyógyításának tudománya. A sármos fiú orvostudornak készült, tanulmányait azonban kettészelte az időközben kirobbanó Nagy Háború.

Lici és Laci Jelabugában.....

1914 nyarán az ősz uralkodó tízezrével szólította hadba országunk legderekabbjait és a harctérre induló bakák parádés díszmenete a kötelességtudó és honszerető diák lelkét is felvértezték. Rövidesen belekerült a világrengető események sodrába, majd apja határozott kívánsága ellenére, önszántából jelentkezett katonának. Laci 1916 júniusában, mint egyévi önkéntes tizedes a budapesti 30. honvéd gyalogezred kötelékében jutott ki a magyar honvédek egyik leghírhedtebb vesztőhelyére, a bukovinai arcvonalra. A büszke hadfit eleinte békés, már-már idilli környezet fogadta: „Olyan szép vidéken vagyunk, hogy itt inkább nyaralni volna érdemes, mint háborúzni. Körös-körül óriási fenyőerdő. A fák tele vannak mókusokkal és dalos madarakkal. Kitűnő illat van. Az ágyam is jó puha fenyőgally, párnám moha." – kanyarította szüleinek szánt romantikus sorait a pecsétes tábori levelezőlapra.

....illetve évekkel később már házaspárként orosz népviseletben. Fotó: Archív

A nyaralásnak induló kaland azonban egykettőre véresen komollyá vált és az érzékeny lelkű fiatalember rövidesen szembesült a háború igazi arcával. Néhány héttel később írt gondolatai már az elkeseredés hangján szóltak: „Ma van két hónapja, hogy eljöttem otthonról. Most már tudom mi az a háború. Hogy milyen rettenetes valami, azt otthon elképzelni sem lehet. S most látom csak, hogy milyen gyönyörű a béke. A két hónap alatt megpróbáltam a nélkülözést, a fáradságot. Kétszer vagyok felterjesztve kitüntetésre, de nem kell nekem sem rang, sem kitüntetés, csak épségben haza kerüljek. Nagy hatással van rám a sebesültek és a halottak látványa. Borzasztó. A művelt ember, a homo sapiens gyilkol. Boldog aki mindezt nem látja." Persze büszkeségből és vallásos neveltetéséből adódóan, csalódást sem akart okozni szeretteinek, így fontosnak tartotta közölni, hogy Istenben való hitét és bizalmát még egy percre sem veszítette el. Apja szigorú intelme pedig mélyen beleégett a lelkébe: „Fiam, légy férfi!"- kapta tőle útravalónak, a könnyeivel küszködő édesanyja forró ölelése mellé.

Hetek múltán a katonaszerencse úgy hozta, hogy az ifjú altiszt muszka kézre jutott. A hadifogoly először Penzában raboskodott, majd 1916 telén Tatárföld egyik ősi városába, a hazájától mintegy 3000 km-re elterülő Jelabugába került. „Jelabuga a Káma folyó partján fekszik, maga a város dombokra épült, elég egészséges, de vidéke mocsaras. A lakosság nagy része tatár, s inkább barátságosan, mint ellenségesen viselkedtek irányunkban" – tudósított a helyi viszonyokról egy később sikeresen hazaszökött fogolytársa. Azok, akik még nem voltak rabok, talán meg sem értik, mennyire gyötrelmes lehet hónapokon, akár éveken keresztül a négy fal között élni. Nem tudják, milyen érzés szuronyok közt járni, az őrök szeszélyeinek engedelmeskedni, éhséggel, hideggel, betegségekkel szembeszállni és percről-percre együtt létezni az idegőrlő honvággyal.

A hadifogolysors azonban nem mindenkinek tört egyformán a cár fekete kenyeréből. Más elbánásban részesült a legénység, megint másban a tisztikar. A tiszteket nem kényszeríthették munkára, rendszeres havi zsoldot kaptak, és a szállásuk is emberségesebb volt, mint a sok helyütt, csak földalatti barakkokban összezsúfolt sorállományú közkatonáknak. Különösen igaz volt ez Jelabugára. Lacit tenyerén hordozta a szerencse, mert a fogságba esése előtt egy héttel jött ki a hadapród őrmesteri kinevezése, így ő is a kegyesebb, humánusabb elbánásban osztozhatott.

A Jelabugában sínylődő hadifogolytisztek fásult napjaira – a színjátszás és kabarézás mellett – az orosz lányokkal való kacérkodás és titkos levelezés hozott némi derűt. Olyan ártatlan időtöltés volt ez, melyet talán egyik fél sem vett igazán komolyan. A magyar férfiak két-három hölgynek is írtak egy időben, s bájos levelezőpartnereiknek sem okozott különösebb lelkiismeret furdalást, hogy délutánonként mindig más és más orosz tiszttel sétáljanak el a drótkerítésen túl élő foglyok sóvárgó tekintete előtt. Kivéve egyet.

A cselekmény ábrándos fonalát itt veszi fel másik főszereplőnk Lici, azaz Lídia Tunguszkova. Laci 1917 februárjában írt először a 17 esztendős gimnazista leánynak, akinek szépséges, madonnaszerű vonásai már korábban rabul ejtették a fiatalember szívét. A levél tartalma mintegy áramütésként szaladt végig Lídia testén és azonnal gyökeret vert ártatlan és szeplőtelen lényében. Az első levelet továbbiak követték, majd rövidesen mindenféle pajzán gondolattól mentes önzetlen szerelem szövődött a két fiatal között. Vonzalmuk igaz története mozi vásznára kívánkozik, de mindenképpen regénybe illő, fordulatokban gazdag „lávsztori".

Ezt követően az ifjú amorózó fogolytársai segítségével játszotta ki az őrök éberségét és lopott randevúkon turbékolt mátkájával, hol a Káma partján, hol a város egyik parkjában, vagy csak egy kacsintás erejéig a vasárnapi istentiszteleten. Kezdetben szótár segítségével franciául, később a fiú szorgalmának köszönhetően főleg oroszul kommunikáltak, de kedves jelenetet idéz, amikor a lány, udvarlója anyanyelvét igyekezett több-kevesebb sikerrel elsajátítani: „A magyar szavakat minden nap olvasom s mikor több szót fogok tudni, írok majd neked magyar levelet"- írta ennek kapcsán hősnőnk. Nemcsak Molnár rabsága, de az időközben kialakult politikai változás és Lídia első, tanárnői állása is béklyót vetett a „gerlepár" szárnyaló boldogságára. Sokszor hetekig csak levélben érintkezhettek. „Ma ismét veled álmodtam! Mintha együtt lettem volna veled s mintha erősen megöleltelek volna. De mikor felébredek, láttam, hogy a párnát ölelem. Micsoda próza!" – kesergett egyszer Lici.

Ahogy a hadjáratok, úgy egy rabság sem tarthat örökké. Molnár 1918 nyarán szerencsésen megszökött börtönéből, ám kedvesét Tatárföldön hagyta. Háborúkon, forradalmakon és országhatárokon átívelő szerelmük azonban kibírt minden megpróbáltatást. Lici névházasságot kötve először Csehszlovákiába emigrált, majd a hosszú és kalandos út végén a magyar fővárosba érkezett, ahol további életük folyását 1922-ben házasságkötéssel pecsételték meg.

Bekő Tamás

Zala Megyei Levéltár