Bocföldén eredő bronzfolyam – Beszélgetés a 60 éves Farkas Ferenc szobrászművésszel

Farkas Ferenc Bocföldén élő szobrászművészre igazak a fentiek, akinek életébe sok mozgalmasságot hozott a 60. születésnap. Nemrégiben igényes kivitelű album jelent meg eddigi életművéből, alkotásai pedig két megyeszékhelyi kiállítóhely, a hangversenyterem és a Keresztury VMK galériáját is megtöltik.

Volt miből válogatni, mintegy 700 kisplasztika, érem, szobor viseli kézjegyét.

Egész élete szülőfalujához, Bocföldéhez köti, s az Ady-iskola is 24 éve tudhatja művésztanárai között. Tudakoljuk, mi volt az első, alkotás-közeli élmény az életében?

Az első alkotás

- Arra világosan emlékszem, hogy mindig nagyon jó volt nekem, ha leülhettem egy papírlap elé… – utal a kezdetekre. – Szerettem csatangolni, bandázni erdőn-mezőn a barátaimmal, de a rajzolás ugyanúgy vonzott. A családban nem mutatkozott korábbról ilyen hajlam, bár az olajiparban dolgozó édesapám ezermester volt, mindenre volt megoldása a ház körül. Időnként elcsentem a szerszámait, s még a fahasító tuskónak is nekiveselkedtem, hogy megfaragjam. Ő ennek olyan nagyon nem örült.

Akkoriban még nem zúdult ránk ekkora vizuális dömping, a Zalai Hírlap és a Képes Újság lapjairól, valamint a helyi könyvtár által kínált kötetekből inspirálódtam, ezekből másoltam ki képeket, nagy élvezettel. Nekem ez akkor önfeledt szórakozás volt, s mivel a felnőttektől mindig dicséretet kaptam, kezdett körvonalazódni, hogy több is lehetne ennél.

A gyerekkori kedvtelést nem nőtte ki, az általános iskola végén már Dús László festőművész zalaegerszegi szakkörét látogatta, ott kapott először igazán szakavatott korrektúrát. Az egyre erősödő elhatározás a pécsi művészeti szakközépiskolában izmosodott tovább, ott szerzett érettségit kerámia szakon, Farkas László szobrászművész ösztönző útmutatásai mellett.

A következő fokozat nem adta magát könnyen, a 7. felvételin jutott be a Képzőművészeti Főiskolára. Miből táplálkozhatott az eltökéltség a hat kudarc elviseléséhez?

- Akkor már erősen akartam ezt a pályát, s nem is volt más ötletem. Tudni kell, hogy a hetvenes évek végén nagyon koncentrált volt még a művészeti képzés, így az iparművészeti és a képzőművészeti főiskolára valóságos túljelentkezési ostrom zúdult. Igaz, a hétszer megismételt felvételi ijesztőnek tűnik, de egyáltalán nem számítok vele rekordernek. Egy idő után, ahogy beleláttam a felvételik menetébe, kiviláglott, hogy az alkalmasság mellett más szempontok is becsusszanhatnak... Rágott belül, hogy engem újra és újra parkolópályára tesznek, de a dac is sűrűsödött. Ennek ellenére úgy gondoltam, a hetedik lesz az utolsó nekifutásom.

És akkor végre...

- A lakásra jött meg a sikeres felvételiről értesítő levél, miközben én a hazát védtem sorkatonaként az egerszegi laktanyában. Telefon persze még nem volt, a feleségem hozta be az értesítést. Nem elégtételt éreztem, inkább elöntött a tudat, hogy valami lezárult, s megnyílt egy új, előremutató fejezet az életemben.

A főiskolán Somogyi József osztályába járt, de gyakran látogatták más mesterek óráit is. Máig ható tanulságok és barátságok alapjait adták ezek az évek.

Korai műveit szemlélve kiviláglik, hogy Farkas Ferenc szobrászata gyorsan beérett. Az 1989-ben készült Watteau, vagy a pár évvel későbbi Finálé (mindkettő színezett fa) érett alkotót mutat, aki az izgalmas formai megjelenítés mellett érzelmekkel, gondolatokkal képes felékíteni műveit.

- A Watteau-hoz az anyagot még Fischer Gyuri szobrászművész kollégám intézte Hahót környékén, s egy rozzant Skodába gyömöszölve hoztuk el. Szeretem a fát, személyesebb, mint a többi alapanyag. Egy ideig gyakran és szívesen dolgoztam vele, hiszen ez a pályakezdők kedvenc alapanyaga, csak véső és izom kell hozzá. Számos színezett szobrom áll templomokban, szerte Zalában.

Aztán a lassan gyarapodó megrendelésekkel együtt megérkezett életébe a bronz, ami köztudottan nem olcsó mulatság. Hogy boldoguljon, saját öntőműhelyt alakított ki műtermében. Legtöbb szobra itt kel életre, az úgynevezett viaszvesztéses eljárással, amit már az ókorban is ismertek.

- Azért lehet ilyen sok kisplasztikám, mert a nagyobb munkákkal együtt ezek is becsusszannak a kemencébe. Ha el kéne vinnem őket öntetni, ezerszer is meggondolnám. Azért is jó a házi öntöde, mert gyors visszajelzést ad. Amíg ugyanis nincs kiöntve a szobor, sok a bizonytalanság, tud meglepetéseket okozni a hő és a bronz.

Legújabb munkája, a közel 2 méter magas Vaszary Kolos emlékszobor (keszthelyi születésű esztergomi érsek, történész) is Bocföldén izzik bronzba, ahogy otthon öntötte a tavaly a nagytemplom előtt felavatott 1640-es városmakettet és a Fiatalok című Deák téri utcaszobrot is.

Mi ihleti meg?

Puhatoljuk, milyen rugóra jár a szobrász agya? Mi alapján dönt a kompozíció dinamikájáról, a mű hangulatáról, szerkezetéről?

- Megfigyeltem, hogy ha elhajlok a dinamika, a teret erőteljesebben szaggató kompozíciók felé, utána mindig visszatérek a nyugodtabb formákhoz, letisztultabb harmóniákhoz. Váltakoznak tehát az inspirációk, mintha valamiféle önszabályozó rendszer működne bennem. Szeretem az anyagszerűséget, a szobor mutassa meg a matériáját. Somogyi mester szokta mondani, hogy felületet, faktúrát nem lehet csinálni, azt az alkotó hevülete hozza létre. De az origó a szobor szerkezete, az az alap, amit nem lehet elsumákolni.

Szép példája ennek Golgota című kisplasztikája, amin három összefűzött kereszt képez masszív, mértani struktúrát. A keresztek egymásnak feszülő, „zárt” tömbjére épül rá a három „burjánzó” test, így forr össze sugárzó erővé a geometrikus és organikus elemek kontrasztja.

Szinte végigkísérte pályáját, s védjegyévé vált művészettörténeti sorozata, amelyben az általa nagyra tartott alkotók portréját mintázza meg. Ám oly módon, hogy egyszersmind a művész karakteres stílusjegyeit, motívumait, vagy más jellemzőit is beleszövi a kompozícióba. E gondolat mentén születtek Bosch, Rembrandt, Dürer, El Greco, Klimt, Picasso, Rubljov, Chagall, Cezanne, Leonardo, Van Gogh, a magyar mezőnyből Barcsay, Csontváry, Egry, Kondor Béla, Munkácsy szellemét idéző variációk, s hol vagyunk még a felsorolás teljességétől. Néha kitérőt tesz a művészettörténet panteonjából, például az argentin harmonikás, Piazzolla kedvéért.

Művész család

- Klasszikus gitárt oktató fiunk, Dani bevezette a családban az „irányított zenehallgatást”, de nem bánjuk, nagyon megkedveltük Piazzolla muzsikáját is. A zene élvezete mellett aztán elkezdett motoszkálni bennem egy szobor, arról a szimbiózisról, ami a zenész és a számára oly fontos hangszer között megéledt. Akár egy kentaur... A zenébe feledkező ember és a geometrikus, mégis lélegző, hullámzó hangszer összeforrottsága ragadott meg.

Dánielnek nem csak a Farkas család zenei kiművelésében vannak jelentős érdemei, a nemrég megjelent album megszületésében is sokat vállalt. Akárcsak a Kölcsey-gimnáziumban angolt tanító Farkasné Tornyos Zsuzsanna, aki 1982-ben kötötte össze életét a szobrásszal, s fordításaival több pályatárs kiadványában működött közre. A családban két további fiú is felnőtté vált már, az elsőszülött Ádám gépészmérnökként, Péter építészként igyekszik érvényesülni a fővárosban.

A családfő pedig marad Bocföldén, hogy megvalósítsa temérdek plasztikai ötletét.