Beszélgetés a március 15-én Széchenyi-díjjal kitüntetett Paksa Katalin népzenekutatóval

A Széchenyi-díjat Áder János köztársasági elnök adta át, a méltatás szerint a határainkon túl is nagy jelentőségű és a magyar népzenekutatás számos területén alapvető újdonságokat felmutató tudományos életműve, különösen a népzenetörténet tárgykörében, és a magyar népzene kritikai összkiadásának szerkesztése tekintetében páratlan szakmai munkája elismeréseként.

- Nagy öröm és megtiszteltetés számomra a Széchenyi-díj, hiszen ez egyben a népzenetudomány elismerését is jelenti. A köztudatban, úgy látom, egyre inkább jelen vannak népzenekultúránk értékei, a legutóbbi „Fölszállott a páva" televíziós vetélkedőt országos figyelem kísérte, a táncház mozgalom sok évtizedes sikertörténet. Nagyon jó megtapasztalni, hogy a paraszti művészet a mai ember életét is színesítheti, kiteljesítheti. Kevésbé köztudott, hogy mindennek megalapozója a népzene- és néptánctudomány, melyek kutatási eredményei nélkül mindez nem születhetett volna meg. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy sorsomat úgy alakította, hogy népzenekutató lettem.

Áder János köztársasági elnökkel és Orbán Viktor miniszterelnökkel a Széchenyi-díj átvételének pillanatában.

- Ön a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézete Népzene- és Néptánckutató Osztály és Archívumának professor emeritája. Kezdjük az elején nagyívű karrierje történetét, azzal, hogy Zalaegerszegen született. Hogy került kapcsolatba a zenével?

- Az embereket általában meghatározza, hogy hol, milyen környezetben születtek és nőttek fel. A zalai táj nekem is meghatározó élményem: van egy visszatérő álmom, repülök a zalai dombok párhuzamos vonulatai fölött. A helyszín gyermekkori emlékeimből származhat, azt a felejthetetlen látványt idézi, ami az Egerszeg-hegyen lévő szőlőnk tetejéről lenézve elém tárult. Szüleim apai részről paraszti, anyai részről polgári származásúak. Sokat köszönhetek ennek a kettősségnek: már gyerekkoromban megismertem a falusi életet a nagymamámnál töltött nyaralások során Ozmánbükben. A városi környezet pedig lehetőséget adott a művelődésre, olvasásra, zenetanulásra. Akkoriban nyílt meg Egerszegen a zeneiskola, ahová a szüleim beírattak. Szerető családban nőttem föl, és csak sokkal később jöttem rá, hogy az ötvenes években milyen sok nehézséggel kellett megküzdeniük öt gyermeket nevelő szüleimnek. Elveihez ragaszkodó édesapám bíró volt, aki végtelen munkabírásával nélkülözhetetlenné tette magát munkahelyén, így megmenekült az állandóan fenyegető elbocsátástól. Sógorát, egyik sógornőjét azonban kitették az állásából, testvéröccse az 56-os forradalom után börtönbe került. Gyermekként valahogyan természetesnek tűnt, hogy az ember nem adhatja fel saját belső szuverenitását, a nehézségek pedig valahogyan megoldódnak. Kissé furcsálltam ugyan, de az sem okozott különösebb gondot, hogy az 1956/57-es tanév második felében az Ady iskolában már csak egyedül én jártam hittanórára. Az egerszegi zeneiskolában kitűnő tanáraim voltak. Szolfézstanárom, Ivasivka Mátyás és a pécsi szakfelügyelő, Sipos Éva biztatására felvételiztem a pécsi zenei gimnáziumba. Tehát már 14 éves koromban elkerültem a szülői háztól, de Egerszegtől sohasem szakadtam el. Azóta is rendszeresen „haza járok". Most már sajnos csak szüleim sírjához, de három testvéremet mindenképpen meglátogatom, akik ma is ott laknak. Családi szokás, hogy karácsony másnapján minden évben összejövünk és a karácsonyfa alatt közösen énekeljük a régi karácsonyi dalokat, amiket még gyerekkorunkban tanultunk. Testvérek, házastársak, gyerekek, unokák - legutóbb negyvenes létszámunkkal már alig fértünk be legkisebb öcsém lakásába. De visszatérve tanulmányaimra, a pécsi évek után a Zeneakadémia növendéke lettem középiskolai énektanár- és karvezető szakon.

Paksi Katalin azt mondja, hálás a Jóistennek, amiért sorsát úgy alakította, hogy népzenekutató lett

- Mi irányította a népzene kutatása felé?

- Bár zenei ismereteim egyre inkább elmélyültek, egy idő után mégsem találtam a helyemet, nem tudtam elképzelni magamat tanárként. És ekkor történt az a sorsdöntő fordulat, hogy Bálint Sándor néprajzprofesszort elkísérhettem gyűjtőútján a szegedi tanyavilágba. Ott aztán megtapasztaltam, hogy a falusi emberek életéhez milyen magától értetődően hozzátartozik az éneklés - a hatvanas évek végén még ez volt a helyzet az elzártabb vidékeken. Így a szolfézs órán tanult, elemzett dalok egészen más, különleges megvilágításba kerültek, megértettem, hogy a népdalokat a közösség sajátjaként használja és adja tovább személyes kapcsolatok révén, és hogy a hagyományozás láncolata a legrégebbi múltunkba is visszavezet. Később már egyedül jártam népdalt gyűjteni a Magyar Tudományos Akadémia kiküldetésében, az alföldi gyűjtést a Vajdaságban folytattam, a dunántúlit pedig Zalában és a Muravidéken, valamint Baranyában.

- Hogyan alakultak a kutatóévei? Mondana néhányat számtalan publikációjából, ismeretterjesztő tevékenységéből, melyeket különösen fontosnak tart?

- 1971-ben kezdtem dolgozni a Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjában, melyet Kodály Zoltán alapított. Az ő közvetlen munkatársa és tanítványa, Vargyas Lajos és Olsvai Imre segítségével ismertem meg a népzenekutatás módszereit és hamarosan önálló tanulmányaim is megjelentek. A csoport későbbi jogutódjában, a Zenetudományi Intézetben dolgozom ma is nyugdíjasként, mint professzor emerita. Több mint négy évtizedes munkásságom eredménye tizenöt könyv, mintegy nyolcvan tanulmány és hatvan rádió-előadás. Ezek a magyar népzenei hagyomány legkülönfélébb területeit ölelik fel: rokon- és szomszédnépi dallamkapcsolatok, 18. századi írott források összefüggése a népzenével, a 19. századi magyar népzenekutatás története, a népzene és néptánc viszonya, kalendáriumi énekes népszokások, egyházi népénekek, népzenei előadás- és díszítési mód, a magyar népzenetörténet összefoglalása. Munkatársa voltam a Bartók és Kodály által alapított „Magyar Népzene Tára" kritikai összkiadás sorozat öt kötetének, két kötetének pedig szerkesztője. Legkedvesebb számomra a „Magyar népzenetörténet" című könyvem, mely 1999-2012 között négy kiadást ért meg, hasonlóan a „Magyar népi énekiskola" két kötetéhez, melyet Bodza Klárával közösen írtunk. Ez utóbbi nem tudományos könyv, hanem tudományos eredményeimre épülő pedagógiai munka. Azoknak nyújt segítséget, akik a népdalokat saját, hagyományos előadásmódjukkal együtt szeretnék elsajátítani.

- Öröm, vagy sziszifuszi munka a kutatás?

- Bár a tudományos kutatás olykor fárasztó, és kitartást, önfegyelmet kíván, egészében véve mégis csodálatos szellemi élvezet és kaland. Hálát adok a Jóistennek, hogy olyasmivel foglalkozhatom, ami a leginkább érdekel, sőt azt remélem, hogy ezzel még másoknak is hasznára lehetek.