Az asszonyok feladata volt...

A gyűjtögető ősember ekkor fedezte fel, hogy a vadbúza magvai ehetők. A magokat először nyersen, majd pörkölve rágcsálták, később porrá zúzták, áztatták, s az így kapott pépet parázson megsütötték – ezek tulajdonképpen tekinthetők a kenyérkészítés első lépéseinek is. A Kárpát-medencében a magyarok előtt itt élő népek is jól ismerték a gabonatermesztést. A földrajzi adottságoknak köszönhetően a Kárpátok ölelésében termett búza sikértartalma magas, tápértéke kiváló – többek közt ez is kiderült Csingahegyen, miközben Tislér Zoltánnal kenyeret sütöttünk a minap.

– A kenyér az idők folyamán az egyik legfontosabb táplálékunkká vált – kezdte Zoltán, aki ugyan a település körzeti megbízottjaként, illetve kutyakiképzőként dolgozik, és kevesen tudják róla, hogy eredetileg pék, s bizony néhány éven át (szó szerint) ezzel kereste a kenyerét. S ha már itt tartunk, nem ez az egyetlen kifejezés, ami a kenyér életünkben betöltött lényeges szerepét igazolja. Számos szóösszetételben megjelenik, úgy, mint kenyéradó (gazda), kenyértörés, kenyérleső. Tislér Zoltán még kisgyerek volt, amikor megismerkedett a mindennapi betevő sütésének minden csínjával-bínjával. Nagyszülei a Homokkomárom és Nagykanizsa között elterülő Zsigárdon éltek egy tanyán, testvérével, Attilával minden nyarat náluk töltöttek. Míg nagyanyjuk lisztet szitált, dagasztott, sütött, addig a két fiú körülötte sertepertélt.

– Régen a kenyérsütés az asszonyok feladata volt, akik a tésztából mindig eltettek egy darab kovásznak valót a következő alkalomra – fogalmazott Zoltán. – A sütés napján már hajnalban felkeltek kenyeret dagasztani. Az öregek mindig azt mondták: akkor lehet abbahagyni a dagasztást, amikor már „csöpög az eresz”, vagyis folyik a homlokukon a veríték. Ezután kelesztették a tésztát, majd megsütötték a kemencében, végül lenvászonnal takarták be, amíg kihűlt. Akkoriban minden háznál volt kemence, amit sárból építettek és a kenyéren kívül húst, rétest is sütöttek benne. Sőt, a gyümölcsöket is a kemencében aszalták. A szegényebb családokéban 2-3, a tehetősebbekében 4–6 kenyér is elfért egyszerre.

– A kenyér tájegységenként más-más gabonából készült: míg Kelet-Dunántúlon, az Alföldön és Erdély nagy részén búzalisztből, addig a Dunántúl más részein, a Duna-Tisza közén és a Nyírségben rozsból, de az Alföld északkeleti peremvidékén kukoricából is sütöttek – sorolta a férfi.

– Sok helyütt úgy hozta a szükség, hogy ezeket más lisztfélével is kipótolták: például kukoricával, krumplival. Ez utóbbi egyébként lágyította is a tésztát. A kenyér tömegcikké válása előtt a családok maguk gondoskodtak arról, hogy az asztalra kerüljön. Az asszonyok hetente–tíznaponta sütöttek egy legalább 2-3 kilogrammos kenyeret, ami az egész családnak elegendő volt a következő sütésig. - Hogy mi a finom kenyér titka? A jó minőségű, magas sikértartalmú liszt, az érett kovász, a jól kidolgozott és kellő ideig pihentetett tészta, a megfelelő hőmérsékletű kemence, s nem utolsó sorban a sok gyakorlás és a kenyér iránti alázat – hívta fel a figyelmet a szakember.

– Ma már sajnos nem túl sok helyen sütnek igazi, hagyományos parasztkenyeret, a hozzá szükséges eszközökhöz is egyre kevésbé lehet hozzájutni. A fiataloknak fogalmuk sincs mi az a kópic, vagy a pemet, de miért is lenne, hiszen nem találkoznak velük, legfeljebb valamelyik falumúzeumban láthatnak ilyeneket. Előbbi egyébként növényi anyagból – szalmából, fűzvesszőből – font tárolóedény, melyben egyebek mellett hajdinát, kölest, tojást tartottak, de voltak tájegységek, ahol ebben dagasztották, kelesztették a kenyeret. A pemetet leginkább kukoricacsuhéból készítették, ezzel söpörték ki a kemencéből a parazsat. A kenyeret mindig mítoszok övezték, a keresztény vallás is különös tisztelettel adózik felé: a szertartásokon a kovásztalan kenyér, vagyis az ostya Jézus testét szimbolizálja. A kenyér becsben tartása, tisztelete a 20. század elején is elevenen élt.

– Megszegése előtt még ma is sok helyen keresztet vetnek rá – így Zoltán. – Régebben nem volt szabad rálépni, eldobni, ha leesett a földre, meg kellett csókolni, vagy legalább ráfújni. Mindez talán azzal magyarázható, hogy a kenyér a család jólétét, bőségét és termékenységét is szimbolizálta. Az új kenyér ünnepét 1949 óta augusztus 20-án, Szent István napján tartjuk. S bár bevezetése politikai akarat és nem népszokás vagy hagyomány miatt történt, mégis találkozott a szélesebb rétegek értékrendjével. Az ünnep jelképe a nemzetiszín szalaggal átkötött kenyér, amit szinte minden településen ünnepélyes keretek között megáldanak, majd megszegnek.